Nem szóltam semmit, hagytam hogy betuszkoljon a kocsiba és még vetettem egy utolsó pillantást a kastélyra, aminek az ajtaja előtt éppen egy körülbelül két méter magas óriás farkas állt. Összeszorult a szivem, ha arra gondoltam, hogy mindezt miattam teszik. Chris teljes gázt adott és már ott sem voltunk. Míg ki nem értünk a főútra, folyamatosan káromkodott és szidta a vámpírokat és azok térítőit. Már lassan kezdett pirkadni, mikor a tegnapi ismerős érzés megint elfogott. Csak most a mellettünk haladó erdőből áradt felém. Úgy éreztem, hogy oda kell mennem, meg kell találnom a vonzás forrását és meg kell érintenem, különben meghalok. Megráztam a fejem, nagyokat lélegeztem, de nem javult a dolog. A nyakamat tekergetve próbáltam felfedezni valamit az erdőben, bármit. De persze nem láttam semmit.
- Mégis mit csinálsz July?- tudakolta Christi.
- Mindjárt kiesel a kocsi ablakon. – nehézkesen visszamásztam. – Olyan fura vagy. Mintha valami megbabonázott volna. – félénken pislogtam Christyre, aki láthatóan még mindig dühöngött a vámpí-
rok miatt. Míg próbáltam lenyugodni, valami szöget ütött a fejembe.
- És mégis most mi lesz? Nem menekíthettek örökké!!Vagy ez a zseniális tervetek?- a hangom egy kicsit agresszívabbra sikeredett, mint gondoltam. Christy sem volt éppen a nyugalom szobra, de most sikerült igazán felhúznom, és ennek az ablak üveg látta kárát.
- A jó életbe is mégis mit gondolsz?? Nem, van rendes tervünk is, csak nem mondtuk el a kisasszonynak, hogy oda tudjon koncentrálni a feladatára.- és ekkor apró szilánkokra tört az üveg.
- Bocs. Állandóan ez van ha nagyon ideges leszek.- szabadkozott mostmár jóval csendesebben. Én is igyekeztem mostmár nyugodtabb hangot megütni. Én pedig nem akartam tovább feszíteni a húrt és inkább befogtam a számat. Egy kisvárosban álltunk meg és egy fogadóban szálltunk meg. A kimerültség és a kialvatlanság miatt hamar ki is dőltem, és csak akkor tértem magamhoz, mikor a nap már nyugovóra tért. Meglepődve és kicsit szégyenkezve vettem észre, hogy a biztonságunk érdekében Cristina le sem feküdt aludni. Így most én parancsoltam őt ágyba és őrködtem felette. Viszont az a furcsa dolog már megint újra kezdődött. Kezdett elegem lenni, mostmár szerettem volna ha vége van.
Még a végén az őrültbe kerget. Rápillantottam Crisre. Nem úgy nézett ki, mint aki hamar felébred, így az ajtóhoz osontam és lementem a lépcsőn. A fogadó ahol megszálltunk, pont a város szélén volt, nem messze az erdőtöl. Igazából nem is nagyon gondolkodtam, csak átengedtem magam az érzésnek, hogy húzzon oda ahova akar. Naná, hogy az erdő volt az! Egyre beljebb haladtam, majd egyszer csak cöveket vertek a lábaim. Próbáltam figyelni, hallgatózni a sötétben de nem történt semmi. Kezdett egyre hűvösebb lenni, szóval úgy gondoltam, hogy visszamegyek. De mikor megfordultam valaki elállta az utam. Egy pillanatra megakadt bennem a levegő.
- Juliett Spencer! Mégis mi a fészkes fenét keresel itt??- Cristine hangja jégként hasította a levegőt. Én pedig nem tehettem mást, ijedten összehúztam magam.
- Ne csináld, nem eszlek meg…Julie hallod?
- Persze hogy hallom..mi van?- nem igazán értettem mit akar
- Nem látlak az van. Láthatatlan lettél.
- Ohh bocs.- hajlamos voltam erről az erőmről elfelejtkezni, pedig nem kellett volna, mivel igencsak érzelmi központúan működött.
- Nyomás a kocsiba. Tovább megyünk!- hangzott az utasítás.
- Tovább? Aludtál te egyáltalán?- sötét karikák adták meg a választ a kérdésemre.
- Nem, de nem ez a lényeg. Arra ébredtem, hogy vérszívót érzek a környéken és erre te eltűntél.- vetett rám egy lesújtó pillantást, én pedig igyekeztem csendben maradni. Jó lett volna valakivel megbeszélni ezt a fura dolgot, de nem volt merszem. Attól tartottam, hogy még inkább elzárás és őrködés lenne a vége. Már mérföldekkel magunk mögött hagytuk a vendéglőt ahol voltunk, mikor hajnalodott.
- Hová is megyünk pontosan?
- Dublinba. Egyelőre még nem akarunk a kontinensre menni. De ha nagyon szükséges lesz akkor megyünk. Jelenleg a nagyvárosi kavalkádra appelálunk.
- Értem..ő és a fiúk mikor adnak magukról valami hírt?- kérdeztem, mivel már nagyon aggódtam értük.
- Nem még nem.- kicsit bántott, hogy nem szólt azonnal Cris, de hát aki éjszaka egyedül az erdőben kóborol, az magára vessen.
Iszonyatos sebességgel hajtottunk, szinte belesimultam a kocsiba. Rá se mertem nézni Christinára, így is éreztem, hogy iszonyatosan dühös. A látóhatáron lassan felbukkant a nap…
- A fene egye meg…- mordult fel, én oda kaptam a fejem és a rémület szinte megbénított. Olyat láttam amit legfeljebb eddig csak horrorfilmekben. A kocsi magától működött. Chris egyszerűen nem tudta irányítani.
A kormány forogni kezdett és szépen lefordultunk a fő útról be az erdőbe. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon természetfeletti dolgok és lények vannak-e az erdőn kívül is. A legfurcsább az volt, hogy egy csepp félelem érzet sem volt bennem. Úgyis kétesélyes volt a dolog. Vagy túlélem vagy nem. De az unokatestvérem kedvéért szerettem volna. A kocsi már annyira bent járt a fák között, hogy szinte látni sem lehetett olyan sötét
volt. Aztán lassan megálltunk. Christinán látszott, hogy halálra van rémülve, de azért biztos lábakon szállt ki
a kocsiból. Én már fel voltam rá készülve, hogy addig küzdök a vérszívókkal amíg lehet, és lehetőleg el kell
érnem, hogy Chris megmeneküljön. Most nem akartam arra a verzióra gondolni, hogy mi van ha az a csapat
kapott el minket aki belőlem is vámpírt akar csinálni. A gondolatától is rosszul voltam. Körbe néztünk de a mi
normál emberi szemünk nem látott semmit.
- Mennyit érzel? – súgtam oda unokatestvéremnek.
- Vagy 15-öt.- jött a válasz. Nagyot ugrott a szivem. Tizenöt vámpír? Nem tudok velük elbánni. Ekkor mintha meghallották, érezték volna a félelmemet, lassan előléptek a fák árnyékából. Körbe vettek minket. Meglepetésemre nem volt mind férfi, voltak köztük nők is. Most láttam először életemben vámpírt, de úgy tűnt a fiúk pontos leírást adtak. Fantasztikusan néztek ki. Egyszerre akartad volna megérinti őket és sikítva elrohanni.
Mindannyian szépek voltak, mit szépek gyönyörűek! Fehér bőrük haloványan csillogott. Szemük színe nem egyezett, mindenkié olyan volt mint ember korában. A közös csak a kieresztett tűhegyes szemfog volt bennük.
- Téged nem bántunk, de a társadnak vesznie kell.- szólalt meg egy magas ősz hajú férfi. Aha, tehát ők a vigyük el Julietet és csináljunk belőle szupervámpírt csapat volt. Hurrá..Legalább nem akartak teljesen megölni. Nagyszerű, gondoltam szarkasztikusan. Nincsenek gondolatolvasó képességeim, de szinte egyszerre ugrottunk egymásnak. Christinának is meg voltak a maga trükkjei így ő is tudta tartani a frontot, de az volt a kérdés, hogy meddig bírjuk? Tulajdonképpen csak kicselezni tudtuk a vámpírokat, elmenekülni előlük nem tudtunk, és megölni őket is csak nagyon nehezen…Éppen egy fekete hajú csaj elől ugrottam félre, mikor a tarkómon megint éreztem az ismerős bizsergést és megint feltámadt bennem a vonzás. De most eddigieknél erősebben tört rám.
Aztán a másodperc tört része alatt vége lett mindennek. Mire kettőt pislogtam mind a 15 vámpír darabokra szaggatva hevert körülöttem…Hogyan történhetett ez?
- Chris?- körbe fordultam és ijedten vettem észre, hogy Christina ájultan fekszik. Odarohantam, hogy megnézzem nem harapták-e meg.
- Rendbe jön.- szólalt meg egy reszelős mély hang közvetlenül a hátam mögül. Meg kellett volna ijednem de nem történt semmi. A szívem lassabban vert és mikor megfordultam a létező leghelyesebb férfival találtam szembe magam. Bármennyire közhelyes is, abban a pillanatban tudtam, hogy elvesztem….Bármi legyen is ezek után nekem vele kell maradnom. Magas volt, széles vállai és erős karjai láttán nem is csodáltam, hogy ilyen könnyen végzett ennyi vámpírral. Fekete haja rövid volt, és fekete szemei csillogtak ahogy rám nézett. Tudtam, hogy vámpír de a szemfogai nem voltak kint.
- Köszönöm.- suttogtam elcsukló hangon. Éreztem, ahogy elpirulok.
- Nem félsz?- nézett rám csodálkozva. Csak némán ráztam a fejem.
- Már megölhettél vagy elrabolhattál volna ha az a célod…- elharaptam a mondatot, nem tudtam folytassam-e-
Te követtél engem.- jött a hirtelen felismerés. Most rajta lett volna a sor az elpirulásban, ha ment volna neki, de csak a lábával rugdosta a kocsit.
- Csak kíváncsi voltam..
- Kíváncsi??- kérdőn felvontam a szemöldököm.
- Te vagy az első boszorkány akit ismerek és látni akartam, hogy mi ez a nagy felhajtás körülötted.- felelte szégyellősen. Lassan tettem egy lépést felé. Nem hátrált meg.
- Juliett vagyok. – nyújtottam felé a kezem. Őszinte meglepetése láttán elnevettem magam.
- Charles Fox, szolgálatára kisasszony.- biccentett egyet és hűvös kezével megfogta az enyémet és megcsókolta.
Ijedten átnézett a vállam fölött.
- Azt hiszem mennem kell. Az unokatestvéred nemsokára magához tér és azt hiszem ő leginkább egy karóval köszönne.- hatalmasra nyílt szemeimből kiolvasta a kérdésemet.
- Követlek titeket..- előre lépett majd hátra, hezitált. Végül elém libbent, nyomott egy puszit a homlokomra és már el is nyelte az erdő. Most, hogy eltűnt a szívem vadul kalapálni kezdett és azt akartam, hogy azonnal térjen vissza. Úgy tűnt mintha álmodtam volna az egészet, de a körülöttem elterülő vámpírtetemek nem erről tanúskodtak. Meghallottam Chris nyöszörgését. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, mert nem akartam, hogy tudjon Charlesról. Nehezen de sikerült betennem őt a hátsó ülésre, majd bepattantam és olyan gyorsan jöttem ki az erdőből ahogy csak tudtam. Viszont most már kezdtem megnyugodni. Éreztem vezetés közben, hogy Charles valahol ott van a közelben és nem kell tartanom semmitől. Christina lassan kinyitotta a szemét.
- Mi, mi történt? – körbe nézett, eltartott neki egy darabig amíg rájött, hogy a kocsiban van.
- Megmenekültünk, az történt. – feleltem vidoran.
- Mégis hogyan?- na ez volt a fogós kérdés. Előadtam egy igen kis érdekes történetet ami egy akció filmben is megállta volna a helyét, arról, hogy hogyan cseleztem ki a vámpírokat és pattantam be a kocsiba az ájult Christinával. Láttam rajta, hogy gyanakszik, de végül is mivel nem emlékezett sokra kénytelen volt az én verziómat elhinni. Aminek nagyon-nagyon örültem. Az út nagy részét csendben tettük meg. Az én eszem még mindig a megmentőm körül járt. Annyi mindent tudtam volna tőle kérdezni. Hogy hol látott először? Hogy végig velem volt-e? Hány éves? Mit csinál…és sorolhatnám. Christinát velem ellentétben úgy tűnt jóval kellemetlenebb gondolatok foglalkoztatták.
- Baj van?- próbálkoztam félszegen.
- Hmm? – idegességében és szórakozottságában addig rágta a száját, hogy már vérzett.
- Ja, semmi semmi..csak régen jelentkeztek a fiúk tudod.
- Biztos minden rendben van!- próbáltam megnyugtatni, de kevés sikerrel. Dublinban átmenetileg egy motelben szálltunk meg, itt vártuk be a fiúkat. Amikor végre megérkeztek, el kellett telnie egy kis időnek mire végre annyira lenyugodtak a kedélyek, hogy meg tudjuk beszélni kivel mi történt.
