2011. augusztus 27., szombat

Tűz és jég 9.fejezet

A helyzet kezdett egyre rosszabb lenni. 3 hónap telt el azóta mióta elment Dorah, hogy visszahozza nekem Charliet. E közben én randizni kezdtem Patrickkel és a lelkiismeretfurdalásom egyre nőtt. Hogy miért? Mert kezdtem megkedvelni...Egyre több időt töltöttünk együtt, mivel egymást érték a kedvező hírek. A vámpírok hullottak mint ősszel a legyek. Csak titokban reméltem, hogy a listán nincs rajta Charles Fox is. És persze iszonyatosan hiányzott. Christina csak annyit vett észre az egészből, hogy néha felrobbantak körülöttem a dolgok, és furcsa dolgokat varázsoltam magamtól. De ő ezt a szerelem jelének tudta be. Én pedig annak, hogyha nem változnak a dolgok hamarosan, akkor bele őrülök.

Az kicsit segített,hogy szabadabban járhattam, kelhettem. Időm nagy részét már nem az erdei kis házban töltöttem, hanem Párizsban, Patrickkal. Mindenhová elvitt, kirándulni, múzeumba, moziba, és egy győzelem esetén még egy amerikai utat is igért. Soha nem jártam még az óceánon túl. Közben pedig emésztett a bűntudat, hogy egy szó nélkül otthagynám Patrickot, ha visszatérne Charlie.

- Julie, Julie hol vagy? - hallottam meg lentről unokatestvérem hangját, ami érezhetően remegett az izgalomtól.

- Mi az? - kiáltottam le a korláton át kihajolva. Christina könnyáztatta arcán először megijedtem, de aztán láttam, hogy mosolyog. Biztos George végre megkérte a kezét. De rosszul tippeltem.

- Győztünk.- csak ennyit mondott és hangos zokogásban tört ki. Nekem pedig le kellett ülnöm a lépcsőre, hogy ezen elgondolkodjak. Amiben nem nagyon segített Christina örömujjongása mellettem.

- Nem is örülsz?

- De, de. Csak még fel kell dolgoznom az információt. - ő csak legyintett és magamra hagyott.

Győztünk. Mivel is jár ez? Majdnem egy év bujkálásnak vége. Pont mikor olyan boszorkány lettem, hogy egy csapat vérszívót is el tudtam volna intézni egyetlen legyintéssel. Sebaj. Viszont szabad vagyok. Ettől a gondolattól hihetetlenül boldog lettem. Szabad vagyok mint a madár! Sikítani tudtam volna örömömben. De hamar is el is múlt a lelkesedésem. Ha szabad vagyok akkor mi lesz Patrickkal? Már nem vagy köteles vele járni, vagy igen? Lesz-e esküvő? És ha győztünk akkor hol van Dorah? Millió és millió kérdés kavargott a fejemben. Sajnos egyikre sem tudtam magamnak válaszolni. Viszont tudtam valakit aki két kérdésemre is megadhatta a választ. Találkoznom kellett Georgeal hiszen még is ő a falka vezetője. Ezért másnapra időpontot kértem tőle a Párizsi irodájába. Utána pedig Patrickkal volt találkozóm.

A bézs színű irodában halványan világított a lámpa, míg odakint zuhogott az eső. Georgeon öltöny volt, és épp gépelt valamit mikor beléptem.

- Gyere be. Kíváncsi vagyok miért kerestél fel itt.- majd hellyel kínált.

- Patrickról szeretnék beszélni veled, illetve, Dorahról. - nem mertem azonnal a szemébe nézni. Erőltetett jókedvvel felelt.

- Mégis mit szeretnél velem megbeszélni az ifjú McCoyról? Már tárgyaltam az édesapjával aki alig várja , hogy megismerhessen. Ha minden jól megy júliusban meg is esküdhettek. - szólni akartam, de egyszerűen nem ment. Ha tiltakoztam volna, jött volna a válasz...de nélkülünk ki véd meg a csúnya rossz gonosz vámpíroktól akik mostmár a bosszúra szomjazva akarnak levadászni? Senki. Hacsak...Hát ki tudna jobban megvédeni a rossz vámpíroktól mint egy másik vámpír. Persze ha az a másik vámpír még életben van, szorult össze a gyomrom.

- Öhhm, örömmel hallom.- egy erőltetett mosoly volt a válaszom.- Dorahról tudsz valamit?

- Igen, képzeld, este akartam elmesélni nektek. Jelentkezett, hogy úton van haza. Valami barátját kellett kisegítenie Alaszkában. De a bajt elhárította és jön vissza hozzánk. Hát nem nagyszerű? - én csak vigyorogva bólogattam. Legalább egy dolgot már biztosan tudtam. Dorah hazafelé tart. Charlieval.

A tervem már készen volt. Mihelyst megérkezik Dorah, megbeszélem vele, hogy hozzon össze egy találkozót nekem és Charlienak és eltűnünk. Hagyok nekik ugyan egy búcsúlevelet. Különös képpen Christinának. Hiszen hosszú hónapokig megvédtek, megtanították használni az erőmet, és a családom voltak a családom helyett. Egy tisztességes búcsút megérdemelnek. Aztán pedig elmenekülünk Charlessal valahová északra. Ennyire pofon egyszerű. Gondoltam én. De persze megint nem lett igazam.

- Megváltoztál mostanában.- méregetett gyanakvóan Chris.

- Ugyan. Képzelődsz. - legyintettem nevetve. De igaza volt. Túlságosan vidám voltam mióta megtudtam Dorah érkezésének a hírét, és már egy sms-t is kaptam tőle, hogy C üzeni hogy mindennél jobban várja, hogy találkozzunk. Már én is alig vártam. Másnapra érkeztek meg. Délután Patrickkal akartam találkozni, hogy töröljem a hétvégi utunkat a szüleihez. Igaz még fogalmam sem volt, hogy mit mondok neki egyáltalán.

Idegesen öltöztem, közben végig magamon éreztem Christina tekintetét. Most először jutott eszembe, hogy mi van ha sejt valamit? Hogy valamit titkolok? Minél előbb kint akartam lenni az ajtón. Patrikkal a az egyik párizsi parkban beszéltünk meg találkozót. Siettem mert már majdnem teljesen sötét volt és szerettem volna ezt minél előbb letudni. Amikor megláttam az egyik padon üldögélni, és az arcát felderülni ahogy meglát, szivem szerint elsüllyedtem volna szégyenemben. Minden lány álma a maga 190 cm-jével ott állt előttem.

- Már vártalak! – ölelt meg. – Mi volt ilyen sürgős?

- Az a helyzet, hogy ..szóval nem tudok most veled elutazni .- az arca elkomorult. Mekkora szemétláda vagyok!

- Dorah holnap jön haza, és segít nekem felkutatni még családtagokat, a biológiai családomból. Talán jövőhétvégén elmehetnénk ha neked az jó. – mikor én már hetedhét határon túl leszek. Tettem hozzá magamban keserűen.

- Nem szivesen mondok le rólad de a szüleim biztos meg fogják érteni. – csak kínos mosolyra futotta tőlem. Minél előbb el akartam jönni onnan. Kezdtem magam nagyon kényelmetlenül érezni.

- Juli baj van?

- őő, semmi. Bocs ne haragudj Patrick, de haza kell mennem. Nem érzem jól magam.

- Haza vigyelek?

- Neem, itt parkolok nem messze. – nyekeregtem. Épp el akartam tőle köszönni, mikor magához húzott és megcsókolt. Most először. És azonnal vége is lett a dolognak, mert felmordult és a levegőbe szimatolt.
Jéggé dermedve álltam. Úgy néz ki a rémálmaim mégis igaznak bizonyosultak. Mégiscsak bosszúhadjárat lesz ellenem?

- Vámpír? – suttogtam halkan. Ő csak bólintott. Pár percig úgy szorított, hogy a csontjaim majd eltörtek, aztán felsóhajtott és elengedett.
- Benézek azért a fák közé. Te addig…

- Megyek veled. - szögeztem le azonnal, mert már egy másik variáció is az eszembe jutott. Patrick csak rosszallóan nézett rám, majd megfogta a kezem és bevitt a fák közé. A park lámpái halványan világítottak így nem kellett teljes sötétségben tapogatóznunk. Patrick leguggolt, majd felállt, és a kezében egy fénykép volt jó alaposan összegyűrve RÓLAM...Azt hittem menten össze esem. Egyik korai találkozónkon kért tőlem egy fotót Charlie, hogy amikor messze jár akkor is vele lehessek…Mit csinált itt? Természetesen pont akkor ért ide mikor Patrick megcsókolt, jutottam a logikus következtetésre. A francba!

2011. április 18., hétfő

Tűz és Jég 8. fejezet

Azt hittem, hogy rosszul hallok…de Dorah vérfarkas..Charlie meg..vámpír…
- Azt hiszem alaposan meg kell ezt magyaráznod. – szóltam rekedtes hangon. Dorah csak bólintott, majd belekezdett egy igen hosszú történetben..

Ez még nagyon régen történt. Az 1600-as évek második felében. Salem közeli kis faluban éltünk. A boszorkány üldözés már valóságos hisztériává nőtte ki magát. És mint utóbb megtudtam nem alaptalanul. Csak sajnos mindig a rossz embereket fogták el. Éppen betöltöttem a 20-at mikor a szüleim kezdtek egyre idegesebbek lenni. Akkor még nem tudtam miért..Ez volt az a kor amikor általában először átváltoztunk, ők pedig tudták, hogy kicsit feltűnő lenne ha minden teliholdkor eltűnne a lányuk. Merthogy a kezdő vérfarkasok még csak akkor változnak át, minél öregebb vagy annál inkább az akaratodhoz kapcsolódik az átalakulásod és nem a hold változásaihoz. De nekem erről még fogalmam sem volt – húzta el keserűen a száját. – Én még boldog voltam és szerelmes, el sem tudtam képzelni az életemet máshogy, csak és kizárólag Charles Foxal aki szép reményű nemesi család sarja volt és leendő katona. Aztán az események párhuzamosan kezdtek el pörögni. Minél agresszívabbá váltak a boszorkányüldözések, annál agyamentebb mende mondák kezdtek keringeni. Többek között olyan emberekről akik a boszorkányokat segítik, soha nem öregszenek és vért isznak. Már halottam vámpírokról, de ezt is a boszorkányokéhoz hasonlóan bugyuta mesének tartottam. Egyik alkalommal viszont mikor hazamentem, édesanyám sírva fogadott. Először azt hittem mi lettünk a következők a boszorkánysággal vádoltak között. De kiderült tévedtem, akkor még. Charlesról volt szó. Beteg lett, elkapta a hímlőt..és úgy nézett ki, hogy nála gyorsabb lefolyású mint másoknál. Én el akartam menni meglátogatni, de édesanyám hallani sem akart róla. Ekkor jött az első jele, hogy hamarosan meg fog változni valami. Vita közben idegességemben úgy megszorítottam a fából faragott székünket, hogy csak forgács maradt belőle…idegességemben és meglepetésemben hirtelen hagytam el a házat…az ajtó leszakadt. – meg megrándult az arca miközben mesélt. Nem tudom mióta, egyáltalán elmondta-e valakinek a történetét.

A következő akadály Charles édesapja volt. Nem akart beengedni, mint mondta félt mert a feleségét már elvitte a hímlő amit Charlestól kapott el és tudja a fia sem bocsájtaná meg magának ha engem is a halálba vinne. Nem érdekelt. Később tudtam meg, hogy akkor amilyen változások játszódtak le a testemben, nekem még a pestis, vagy a későbbi spanyol nátha se árthatott volna. Addig könyörögtem míg beengedett Mr. Fox. Charles csakugyan haldoklott. Már nem is volt teljesen eszméleténél. Amikor magához tért, könyörgött hogy hagyjam sorsára és vigyázzak magamra. Nem tudtam megtenni, csak sírtam és sírtam. Mikor besötétedett, Mr. Fox gyengéd erőszakkal kitessékelt, hogy márpedig menjek haza. Csakhogy nekem addigra már otthonom sem volt..apám a fűben hevert lelőve mint egy állat, a házunk lángolt, anyámat pedig gondolom boszorkányság vétsége miatt elhurcolták. Tudtam, hogy egyet tehetek, menekülök. Már egészen bent jártam az erdő mélyén mikor nem bírtam tovább. Kimerülten össze estem és elaludtam. Tulajdonképpen nem akartam mást csak Charlieval és a szüleimmel lenni. Egy borzalmas szagra ébredtem, még életemben nem éreztem ilyet. Szúrta az orromat, a légcsövemet, átjárta minden porcikámat. Mikor kinyitottam a szemem, egy csapat férfi állt körül. A bőrük fehéren világított, a szemük pedig furcsán csillogott. Reszkető lábbal álltam fel, körbe hordoztam rajtuk a tekintetemet. Legnagyobb megkönnyebbülésemre az ő arcuk is ugyanolyan undort mutatott mint az enyém. A szemfogukból pedig rögtön rájöttem, hogy micsodák is valójában.
- Most mit csináljunk? – fordult egy kis köpcös férfi egy magas fekete társához mintha én ott sem lennék.
- Nem ember, nem teljesen. –felelt a fekete férfi. Összehúzott szemmel méregetett.
- Megenni nem fogjuk mert bűzlik. – nevetett fel mögöttem egy másik tag.
- Megöljük? – kérdezte megint a kis köpcös. A fekete férfi csak a fejét rázta.
- Nem…nem akarok a nyakunkba szabadítani egy csapat vérfarkast. – először azt hittem rosszul hallok.
- Kérrem széppen..maaguk vámpííírok? – bagadoztam úgy mint egy félős kisgyerek. Harsány kacaj volt a válasz.
- Talált. Te pedig vérfarkas leszel..- homlokon ütött a kijelentés, de nem akartam még ezzel foglalkozni. A fejemben a vámpírokkal kapcsolatos információim peregtek.
- Na menjünk fiúk mert elmegy az étvágyam. – intett a fekete, és már majdnem eltűntek előlem mikor utánuk kiáltottam.
- Segíítsenek, kérem, - kiáltottam elfúló hangon. Érdeklődve fordultak vissza. Csendjüket annak tulajdonítottam, hogy most nekem kell beszélni.
- Van, van a városban egy fiú. Nagyon beteg. Hímlős. Nem akarom, hogy meghaljon.- éreztem ahogy mocskos arcomon peregnek a könnyek. A vezető arca egy pillanatra ellágyult, majd kért, hogy írjam le hol is találom pontosan a fiút. Mindent elmagyaráztam aztán figyeltem ahogy elnyeli őket az erdő. Nem mertem utánuk menni, a város környékére sem. Így folytattam az utamat. Egy tisztáson lett vége, ahol az éhség és kimerültség miatt össze estem. Itt talált rám a telihold, majd a társaim. Véleményük szerint ,életükben nem láttak még sem női, sem ilyen lesoványodott farkast. – itt Dorah végre halványan elmosolyodott. – Falkán kezdetben főleg indiánokból állt, én és még két társam voltunk csak fehérek, később azonban Salem elmúltálval és a vérfarkas családok gyarapodásával egyre többen lettünk. – rám pillantott, látta rajtam, hogy még nem válaszolta meg azt az egyet ami még érdekelt.

Charlieval kétszáz évvel később az amerikai polgárháború idején futottunk össze. Ő éjszaka a haldoklókra vadászott, én pedig a még megmenthető esetekre, ugyanis akkor épp nővérként dolgoztam. Ahogy előlépett a fák közül félre vert a szívem. Sokkal gyönyörűbb és jóképűbb lett mint emberként volt. Azonban mikor 100 méteren belülre értünk, orrom elfacsarodott, és ösztönös morgás hagyta el a torkomat. Hasonlóan reagált ő is, majd egymásra mosolyodtunk mivel már tudtuk, hogy egyikünk számára sem fájdalmas a találkozás, és tudtuk hogy mi már a másik oldalon állunk. Most azért vagyok itt, hogy segítsek a falkatársaimnak és hogy törlesszek Charlienak. Az első világháború idején is hódoltam hobbimnak, ami akkor majdnem az életembe került…de ő akkor megmentett, a lebukást kockáztatva. Így most én jövök…Megkeresett. Azzal, hogy 400 év óta megint szerelmes lett, és ha képes vagyok rá, védjem meg a szerelmét. Ezért vagyok most itt, és biztosan tudom, hogy nem Charlie az aki a kémet küldte.

A bennem működő igazi boszorkány végleg megnyugodott, nem kell hát Dorahban konkurenciát látnom. Viszont ott volt még a kém kérdése, és a leendő és remélhetőleg soha be nem következő házasságom a McCoy klán legifjabb tagjával. Hol járhatsz vajon Charlie? Mikor jössz már vissza?

2011. április 7., csütörtök

Tűz és Jég 7. fejezet

Hogy én miért estem le az érthető. De Dorah? És mindkettőnk döbbent arca pont a másikat nézte.

- Majd később.- motyogta nekem halkan. Ismét a vámpírhoz fordult és szeme most már határozottan őrülten csillgott.

- Hazudsz. Nem Charles Fox volt..-a vámpír erre nem számított. Bedugta a piszkavasat a tűzbe és szépen lassan elindult vele a vámpír felé.

- Jó, jó megmondom. – ijedtében a szemfogait is visszahúzta.Majd részletesen beszámolt a megbízójáról és hogy a vámpíroknál éppen, hogy áll a helyzet. Mikor mondandóját befejezte. Dorah Christina felé fordult.

- Telefonálj Robertnek gyorsan. Hamar ide kell érniük.- majd felém fordult. – July szítsd fel a tüzet. Mi elbeszélgetünk. – majd vadállatias vigyort villantott az ijedt vámpírra. A vámpír már nem könyörgött, nem szólt. Csak összeszorított szájjal várta a végzetét. Dorah székestől kivitte a hátsókijáraton a fák közé. Csak egy reccsenést hallottam. És a következő pillanatban Dorah már vissza is tért a vámpír maradványaival amit egyből tűzre dobott. A gyomrom ekkor rándult csak görcsbe. Honnan tud Dorah Charlieról? Mi van ha meglátta mikor találkoztunk?

- Menjünk a szobámba.- ólomléptekkel mentem utána, majd egyből a legközelebbi fotelba roskadtam.

- Tudok rólad és Charlieról.

- Ezt sejtettem. – suttogtam

- Charlie kért meg, hogy vigyázzak rád.- na ez már új volt.

- Mi? Hogyan? De a másik vámpír miért mondta az ő nevét? Hiszen nekem Charlie azt mondta, hogy…- itt elharaptam a mondtatot, mert féltem, hogy túl sokat árulok el a közös beszélgetéseinkből.

- És honnan ismeritek ti egymást? Nem úgy van, hogy a vámpírok és vérfarkasok ellenségek?- Dorah csak szomorkásan mosolygott.

- Mindent el fogok magyarázni. De szerintem az lesz a legjobb ha az elején kezdjük. Tudom, hogy nehéz lesz hallanod. – nem értettem bocsánatkérő tekintetét.

- Nézd July, nekem valamikor Charles a vőlegényem volt.- közel jártam hozzá, hogy leszédüljek a fotelből.

2011. február 22., kedd

Tűz és Jég 6. fejezet

A napok csigalassúsággal múltak el. Ha lett volna naptáram, egyesével x-eltem volna le a napokat. De sajnos fogalmam sem volt, hogy meddig kell még várnom. Dorah visszatérése jelentett egyedül egy kis derűt a hétköznapokban, igaz ő mostanában gyakrabban eltűnt és ő sem volt mindig olyan töretlenül vidám mint eddig.
De nem akartam a nyakára járni, hogy árulja el mi baja van. Úgy voltam vele, hogy majd elmondja, hogyha akarja.
- Juliet nem figyelsz már megint!- kaptam meg a soron következő dorgálást
- Bocsi, bocsi..- szabadkoztam, majd megint az előttem lévő könyvre próbáltam koncentrálni, de nehezen ment.
Mikor Christina látta, hogy nem igazán megy a dolog úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy szünetet tartsunk. Éppen leértünk a földszintre mikor valaki kopogott az ajtón.
- Megyek- kiáltotta Dorah. Legnagyobb meglepetésemre és bánatomra Patrick volt az. Vidáman jött be a házba, és rögtön helyet is foglalt a tűzhellyel szemben.
- Csak gondoltam beugrok. Meg üzenetet is hoztam. A fiúknak dolguk van, szóval azt üzenik, hogy bocsánat. De ne aggódjatok, nem lesztek védelem nélkül. – én mindig csak nagy szemeket meresztettem rá, miközben azon gondolkoztam, hogy mi a francnak van ő itt?
- Ez kedves tőled. És akkor te leszel itt, hogy megvédj minket? – csevegett kedvesen unokatestvérem. Én pedig erőteljesen oldalba böktem, hogyha lehet akkor ne hívja meg ottalvós bulira a farkast.
- Neem, sajnos ez bizalmas információ. De nekem is mennem kell.- azzal már fel is pattant mint aki rugóra ült. Hatalmas termete betöltötte az egész pici konyhánkat. Zavartan beletúrt szőke hajába és rám villantott egy olyan mosolyt amitől minden tisztességes nőnek elállt volna a szíve…akkor ezek szerint én nem vagyok az.
- Öhm, July beszélhetnénk pár szót odakint?- zavaromban majdnem hasra estem mikor elindultam kifelé. De nagyon idegesített ahogy a lányok a hátam mögött kuncogtak. Odakint szorosan összefogtam a kardigánomat mivel csípős északi szél volt, és az ég is úgy nézett ki mintha nemsokára havazna.
- Mit szeretnél?- érzésem szerint kicsit élesebben kérdeztem mint ahogy illett volna, így gyorsan helyesbítettem.
- Bocsi, kicsit ideges vagyok mostanában. – és megpróbálkoztam egy gyenge kis mosollyal.
- Semmi gond. Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy lenne-e kedved valamikor eljönni velem valahová. – szegényt nagyon megsajnáltam. Annyira elesettnek tűnt, és olyan bátortalannak. Mindazonáltal tetszett annak az ötlete is, hogy hónapok óta először kimozdulhatnék végre a világ végéről. De a másik énem szerint pedig ennek sem én sem Charlie nem örült volna. Na most mi legyen?
- Szerintem várjuk meg amíg rendeződnek a dolgok. És utána szívesen.- megint műmosoly. Ha pedig nem ért a testbeszédhez, nem szúrta ki hogy semmi jót nem jelent ha nem nézek a szemébe.
- Rendben. Az nagyon jó lenne. – elképesztő, hogy lelkesedést hallottam a hangjában.- Akkor én most megyek is. – és már el is nyelte az erdő. Mikor beléptem a házba már elkezdett havazni. Bent a lányok szinte macska ugrással vetették rám magukat.
- Mesélj, randira hívott?
- Igent mondtál? Ugye?
- Hagyjatok már békén!- csattantam fel idegesen. Nagyon elegem volt ebből az egész kerítősdiből. A két lány ijedten pislogott rám
- De hát ti nem…
- És nem is tetszik?
- Nem, nem tetszik. Igen randira hívott, de kitérő választ adtam. – ezzel lezártnak akartam tekinteni a témát de kiderült, hogy korántsem úgy van a dolog ahogy én képzeltem. Christina úgy kezdett el beszélni, hogy közben a feje búbjáig is elvörösödött .
- Csak tudod ez egy igen erős kötelék lenne. Mármint ha ti ketten. És ha kapcsolatod is lenne a McCoy klánnal akkor biztosan mi nyernénk..
- De én nem akarok hozzámenni. – nyomtam meg a középső szavakat. Nem tudtam felfogni, hogy jutottunk el egy randi meghívástól a házasságig.
- De ha a falkavezér kötelez rá akkor muszáj leszel.Ha ellenszegülsz akkor pedig nem fogsz védelmünk alatt állni. – úgy éreztem magam mint aki egy rossz filmben szerepel. Kötelezni? Házasságra? Engem? Hol élünk, a középkorban?
- Hol élünk? A középkorban?- nem sikerült olyan hatásosra ahogy szerettem volna mert a hangom a mondat végére elhalt.
- Ezek ősrégi szokások…Ha szükséghelyzet van és egy ilyen ’’üzlet’’ segítene akkor meg kell tenni.
- Nagyszerű. És ki a falkavezér?- már remegtem a dühtől.
- George…- nem kellett sok ész, hogy a folytatást kitaláljam.
- És te a buli után elmondtad neki, hogy Patrick McCoy érdeklődik utánam. Igaz?- a szemem szikrákat szórt.
- Ne haragudj..én azt hittem hogy te is..szóval hogy csak..- dadogott Chris, de engem nem tudott meghatni a
gyengeségével. Iszonyatosan dühös voltam rá is, Georgra is. Naná, hogy az arisztokrata kastéllyal rendelkező falkatag az alfahím és ő az aki utasítgathat mindenkit. Ebben a percben úgy szerettem volna vámpír lenni, vagy farkas vagy valami erős aki fizikailag is szembe tudna szállni vele. De csak az igézeteim voltak és az a pár képesség. Sokra mentem a láthatatlanná vállással, teleportálással vagy a tárgyak mozgatásával. Csak felszáguldottam a lépcsőn és becsaptam magam után az ajtót. Nem akartam senkivel sem beszélni, de erre azt hiszem a lenti jelenet után a többiek is rájöttek. Észre sem vettem hogy megint elaludtam, csak amikor Christina dörömbölt az ajtómon. Először úgy voltam vele, hogy elküldöm a csudába…De aztán eljutott a tudatomig, hogy mit kiabál.
- July gyere azonnal le..szükségem van rád. Dorah vámpírt fogott.- azonnal kipattant a szemem. Vámpírt? Fél perc sem kellett hozzá és az összes kínzó és vallató varázsigét felsorakoztatva a fejemben már lent voltam Chris és Dorah mellett. A vámpír jó helyen volt. Egy székhez kötözve, és közvetlenül a kandalló lobogó tüze mellett. Sejtettem, hogy a köteleket Chris erősíthette meg, mert hagyományos kötél meg sem kottyant volna a vérszívónak.
- Akkor vallasunk.- szólalt meg rekedt hangon Dorah. És olyan fényt láttam meg a szemében amitől még én is megijedtem.
- Ki küldött? Minek jöttél ide? – túl egyszerű lett volna ha azonnal válaszol. Így mi következtünk. Nagyon egyszerre dolgoztunk. Ugyanis én lángok érzetét varázsoltam a lábára, míg Chris elérte hogy azt lássa a vámpír, hogy kel fel a nap. Pedig még messze volt a hajnal. Úgy nézett ki fogjunk nem volt éppen egy jellem, mivel ez a két bűbáj, a farkaslány és az igazi tűz megtette a hatását.
- A, azért jöttem, hogy őt elraboljam..- mekegte szerencsétlenül a férfi.
- Felelj a másik kérdésre is! Ki küldött?- Dorah hangja keményen ütött..Óhh és nemcsak a hangja..
- Ch, Charles Fox..- puff. Én leestem a székről, Dorah kezéből pedig kiesett a piszkavas

2011. február 14., hétfő

Tűz és jég 5. fejezet

Az ágyban feküdtem és bámultam az ablakon keresztül az újholdat. Az elmúlt hónapon gondolkoztam. Az utóbbi vámpírtámadások óta átmeneti szélcsend honolt. Mi észak-franciaországban voltunk, egy eldugott kis erdei házban Christinával Robertel és Georgeal. A többiek oda voltak mindig valamilyen gyűlésen, vagy éppen járőröztek. Ismét előtérbe került az én képzésem, a fiúk pedig nagyon optimisták voltak a többi dologgal kapcsolatban is. Azt mondták, nagyon valószínű hogy két legkésőbb három hónap múlva sikerül megölni a királyt. Én már korántsem voltam ilyen derűs, de szomorúságom okának a többiek a bezártságnak tudták be. Charlesról pontosan egy hónapja nem hallottam semmit. Az események azonban akkor kezdtek felpörögni, mikor egyik este berobbant közénk Paul egy igen csinos lány társaságában.
- Gyerekek, hadd mutassam be Doraht, ő az új és nagyon értékes csapattagunk.- majd Paul előre tuszkolta szegény lányt, noha sütött róla, hogy utál a figyelem középpontjában lenni. Kreol bőrén át is látszódott, hogy elpirul. Mikor fekete szemeit szégyellősen lehunyta, látszódtak hatalmas szempillái.
Összeségében viszont nem nézte volna ki ebből a pici törékeny lányból, hogy vérfarkas. Roberték is elismerően és abszolút nem tipikus férfiként néztek végig rajta. Ők nyilván tudták amiből minket kihagytak.
- Gyere ide, ne is törődj velük. – invitáltam kedvesen, amit ő egy mosollyal hálált meg.
- És mitől olyan különleges.- intézte a kérdést Chris egyenesen Paulnak, nem nagyon akart tudomást venni az új lányról.
- Tudod, hogy vannak nyomkövető képességgel megáldott vámpírok.- kezdett bele Paul.- Nos, a mi Dorah-nk is hasonló képességgel van megáldva, igaz ez egy kicsit másként működik. – csak ennyit volt hajlandó rejtélyesen megjegyezni. Engem pedig majd megölt a kíváncsiság, hogy mit jelent, hogy kicsit másként. Dorah mintha megérezte volna, hogy mire gondolok, megadta a választ. Arcát elrejtette szénfekete haja mögé és úgy válaszolt.
- Az én nyomkövető képességem inkább a nyomozókutyákéhoz hasonlít. – itt George beleprüszkölt a levesébe, én pedig jó erősen bokán rúgtam. – Ha farkasként meg tudok szagolni, érinteni egy tárgyat az illetőtől, vagy belőle valamit, akkor bárhol is legyen én megtalálom. És nemcsak feltételezhetően mint a kutyáknál hanem 1000%-osan.- fejezte be büszkén.
- Az igen, akkor biztos sok mindenben a segítségünkre lehetsz majd.- jegyezte meg elismerően Christina. Örömmel láttam, hogy az este végére már mindenki kicsit lazított és szó sem esett háborúról vagy vámpírokról. Másnap korán reggel keltem, elláttuk háziasszonyi teendőnket és reggelit csináltunk a fiúknak akik szokás szerint az éjszakai ügyeikből farkas éhesen tértek haza. Ügyködés közben Dorah faggatott, főleg a képességeim érdekelték. Mivel kedves volt és érdeklődő így én gyanútlanul válaszolgattam neki.
- Húú hát tényleg erős boszorkány lehetsz.- nézett rám tágra nyílt szemmel.
- Ááá azért ne túlozzunk.- szabadkoztam, majd sajnos unokatestvérem közbevágott.
- Ne szerénykedj Julie, elmondtad már Dorahnak, hogy hogyan mentettél meg vagy egy tucat vámpírtól?- szinte csillogott a szeme a büszkeségtől. Én pedig még vörösebb lettem, hiszen nekem
semmi közöm nem volt a vámpírok kiirtásához. Még jobban idegesített Dorah röntgen tekintete.
- Igazán? Nem semmi. És melyik erődet használtad?- nézett rám gyanakodva, de honnan a csudából
tudhatná hogy az egész történet nem igaz? Ááá biztos csak képzelődöm.
- Szóval az úgy volt… - de ekkor kivágódott az ajtó és berontottak a fiúk.
- Iszonyú éhesek vagyunk. – én csak magamban mosolyogtam, hogy sikerült megúsznom a beszámolót, de mikor hátra fordultam észrevettem, hogy Dorah továbbra is engem bámul. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem és mással kezdtem foglalkozni, hogy eltereljem a figyelmemet.

Ami a figyelem elterelést illeti, alkonyatkor sikerült is az új falkatagról megfeledkeznem. Éppen beléptem a szobámba mikor szemet szúrt, hogy nyitva van az ablak, a függönyömet csak úgy tépázza az északi szél. Odarohantam, kinéztem de nem láttam senkit és csalódottan tapasztaltam, hogy nem éreztem a tarkómon se azt az ismerős bizsergést. Mikor megfordultam akkor láttam csak meg, hogy az ágyneműm bizony igen rendetlen, én pedig nem úgy hagytam ott reggel. Reszkető kézzel láttam hozzá az igazgatáshoz, mikor a párnám alatt találtam egy gyűrött cetlit…

Ejfel utan gyere ki az erdobe, ott varlak.. Charlie

Nagyot dobbant a szívem. A cetlit még egyszer megnéztem majd apró darabokra téptem. Mostmár azon törhettem a fejem, hogy hogyan jutok ki észrevétlenül éjfél után az erdőbe. Hiszen a mellettem lévő két szobában alszik Dorah és Christina. Abbéli örömömben, hogy ismét láthatom őt, már majdnem megfeledkeztem a legfon-
tosabb tulajdonságaimról. Hiszen boszorkány vagyok aki tud teleportálni és mellesleg az utóbbi hónapban az igézetek terén is kiműveltem magam! Hisztérikus kacagás hagyta el a torkomat, mikor rájöttem, hogy mennyire összezavart ez az aprócska kis cetli. Éjfél után, a torkomban dobogó szívvel füleltem. Christina aludt, Dorah aludt. De hogy biztosra menjek elmogyogtam egy igézetet, hogy Chris még véletlenül se érezze meg a közelében lévő vámpírokat. Behunytam a szemem és úgy koncentráltam ahogy eddig még sosem. A szokásos zsibbadás szerű érzés átjárta testemet és a következő pillanatban már az erdő nedves földjét éreztem a talpam alatt. Kinyitottam a szemem, de még nem szokta meg teljesen a sötét. Nem mertem szólni. Úgyis tudtam, hogy meg fogom hallani ha ő azt akarja.
- Régen láttalak. –szólalt meg az ismerős mély hang tőlem jobbra. Megpördültem, és gyakorlatilag a vak sötétbe vetettem magam boldogan, és két hideg kar kapott el.
- Charlie. – sóhajtottam. Még mielőtt tudatosult volna bennem, hogy mit teszek szorosan átöleltem hűvös testét.
- Nocsak, nocsak..ennyire hiányoztam?- kacarászott kedélyesen, de én egy kis kételyt is véltem felfedezni a hangjában.
- El sem tudod képzelni…Hol voltál? – fordultam felé számonkérőn.
- Erre arra…- felelte mosolyogva, de látva hogy nem elégít ki ennyi információ komolyra fordította a szót. – Információt gyűjtöttem és a farkasok mellett én is tettem intézkedéseket, hogy biztonságba legyél. – magyarázott, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy közben egy percre nem engedett el. Úgy szorított, hogy szinte már fájt, de nem érdekelt.
- A fiúk.- jutott az eszembe, és ijedten pislogtam körbe, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban gigászi vérfarkasok rontanak ránk. Charlie ismét csak kuncogott.
- Amiatt sem kell aggódnod..De ne aggódj, nem esett bajuk.- rámosolyogtam, ő énrám. És úgy éreztem, hogy mostmár nincs szükségem semmire. Az éjszakát az erdőben töltöttük. Főleg a ház körül sétáltunk és csak beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk…A sötét égbolton egyre kevesebb lett a csillag. Szomorúan konstatáltam, hogy mindjárt el kell őt engednem…
- Akkor gondolom, most…- miközben beszéltem nem néztem rá csak a földet rugdostam dühösen.- menned kell?- erre ő úgy reagált ahogy a legkevésbé sem vártam. Olyan hangosan kezdett kacagni, hogy a madarak
riadtan szálltak fel a fákról.
- Mi van?- dörmögtem mérgesen.
- Ígérem most nem leszek sokáig olyan távol..- a fekete szemei olyan melegséget sugároztak, hogy azt hittem menten meggyulladok.
- Nem tudom mi ilyenkor a helyes kifejezés, de azt hiszem jó éjt!.- lezserkedtem, pedig szívem szerint nem engedtem volna el. Választ ugyan nem kaptam, de egy gyors csókot a számra azt igen. A pulzusom az egekbe szökött és megszédültem, de a pillanat elmúlt, Charliet pedig elnyelte a hajnali erdő. Mostmár azonban tudtam, hogy hamarabb fogom látni. Kábán mosolyogva sétáltam vissza a még mindig alvó házban, közben pedig fogalmam sem volt, hogy az éjszakai találkozón eggyel többen is voltunk.

2011. január 8., szombat

Tűz és jég 4. fejezet

Nem szóltam semmit, hagytam hogy betuszkoljon a kocsiba és még vetettem egy utolsó pillantást a kastélyra, aminek az ajtaja előtt éppen egy körülbelül két méter magas óriás farkas állt. Összeszorult a szivem, ha arra gondoltam, hogy mindezt miattam teszik. Chris teljes gázt adott és már ott sem voltunk. Míg ki nem értünk a főútra, folyamatosan káromkodott és szidta a vámpírokat és azok térítőit. Már lassan kezdett pirkadni, mikor a tegnapi ismerős érzés megint elfogott. Csak most a mellettünk haladó erdőből áradt felém. Úgy éreztem, hogy oda kell mennem, meg kell találnom a vonzás forrását és meg kell érintenem, különben meghalok. Megráztam a fejem, nagyokat lélegeztem, de nem javult a dolog. A nyakamat tekergetve próbáltam felfedezni valamit az erdőben, bármit. De persze nem láttam semmit.
- Mégis mit csinálsz July?- tudakolta Christi.
- Mindjárt kiesel a kocsi ablakon. – nehézkesen visszamásztam. – Olyan fura vagy. Mintha valami megbabonázott volna. – félénken pislogtam Christyre, aki láthatóan még mindig dühöngött a vámpí-
rok miatt. Míg próbáltam lenyugodni, valami szöget ütött a fejembe.
- És mégis most mi lesz? Nem menekíthettek örökké!!Vagy ez a zseniális tervetek?- a hangom egy kicsit agresszívabbra sikeredett, mint gondoltam. Christy sem volt éppen a nyugalom szobra, de most sikerült igazán felhúznom, és ennek az ablak üveg látta kárát.
- A jó életbe is mégis mit gondolsz?? Nem, van rendes tervünk is, csak nem mondtuk el a kisasszonynak, hogy oda tudjon koncentrálni a feladatára.- és ekkor apró szilánkokra tört az üveg.
- Bocs. Állandóan ez van ha nagyon ideges leszek.- szabadkozott mostmár jóval csendesebben. Én is igyekeztem mostmár nyugodtabb hangot megütni. Én pedig nem akartam tovább feszíteni a húrt és inkább befogtam a számat. Egy kisvárosban álltunk meg és egy fogadóban szálltunk meg. A kimerültség és a kialvatlanság miatt hamar ki is dőltem, és csak akkor tértem magamhoz, mikor a nap már nyugovóra tért. Meglepődve és kicsit szégyenkezve vettem észre, hogy a biztonságunk érdekében Cristina le sem feküdt aludni. Így most én parancsoltam őt ágyba és őrködtem felette. Viszont az a furcsa dolog már megint újra kezdődött. Kezdett elegem lenni, mostmár szerettem volna ha vége van.
Még a végén az őrültbe kerget. Rápillantottam Crisre. Nem úgy nézett ki, mint aki hamar felébred, így az ajtóhoz osontam és lementem a lépcsőn. A fogadó ahol megszálltunk, pont a város szélén volt, nem messze az erdőtöl. Igazából nem is nagyon gondolkodtam, csak átengedtem magam az érzésnek, hogy húzzon oda ahova akar. Naná, hogy az erdő volt az! Egyre beljebb haladtam, majd egyszer csak cöveket vertek a lábaim. Próbáltam figyelni, hallgatózni a sötétben de nem történt semmi. Kezdett egyre hűvösebb lenni, szóval úgy gondoltam, hogy visszamegyek. De mikor megfordultam valaki elállta az utam. Egy pillanatra megakadt bennem a levegő.
- Juliett Spencer! Mégis mi a fészkes fenét keresel itt??- Cristine hangja jégként hasította a levegőt. Én pedig nem tehettem mást, ijedten összehúztam magam.
- Ne csináld, nem eszlek meg…Julie hallod?
- Persze hogy hallom..mi van?- nem igazán értettem mit akar
- Nem látlak az van. Láthatatlan lettél.
- Ohh bocs.- hajlamos voltam erről az erőmről elfelejtkezni, pedig nem kellett volna, mivel igencsak érzelmi központúan működött.
- Nyomás a kocsiba. Tovább megyünk!- hangzott az utasítás.
- Tovább? Aludtál te egyáltalán?- sötét karikák adták meg a választ a kérdésemre.
- Nem, de nem ez a lényeg. Arra ébredtem, hogy vérszívót érzek a környéken és erre te eltűntél.- vetett rám egy lesújtó pillantást, én pedig igyekeztem csendben maradni. Jó lett volna valakivel megbeszélni ezt a fura dolgot, de nem volt merszem. Attól tartottam, hogy még inkább elzárás és őrködés lenne a vége. Már mérföldekkel magunk mögött hagytuk a vendéglőt ahol voltunk, mikor hajnalodott.
- Hová is megyünk pontosan?
- Dublinba. Egyelőre még nem akarunk a kontinensre menni. De ha nagyon szükséges lesz akkor megyünk. Jelenleg a nagyvárosi kavalkádra appelálunk.
- Értem..ő és a fiúk mikor adnak magukról valami hírt?- kérdeztem, mivel már nagyon aggódtam értük.
- Nem még nem.- kicsit bántott, hogy nem szólt azonnal Cris, de hát aki éjszaka egyedül az erdőben kóborol, az magára vessen.

Iszonyatos sebességgel hajtottunk, szinte belesimultam a kocsiba. Rá se mertem nézni Christinára, így is éreztem, hogy iszonyatosan dühös. A látóhatáron lassan felbukkant a nap…
- A fene egye meg…- mordult fel, én oda kaptam a fejem és a rémület szinte megbénított. Olyat láttam amit legfeljebb eddig csak horrorfilmekben. A kocsi magától működött. Chris egyszerűen nem tudta irányítani.
A kormány forogni kezdett és szépen lefordultunk a fő útról be az erdőbe. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon természetfeletti dolgok és lények vannak-e az erdőn kívül is. A legfurcsább az volt, hogy egy csepp félelem érzet sem volt bennem. Úgyis kétesélyes volt a dolog. Vagy túlélem vagy nem. De az unokatestvérem kedvéért szerettem volna. A kocsi már annyira bent járt a fák között, hogy szinte látni sem lehetett olyan sötét
volt. Aztán lassan megálltunk. Christinán látszott, hogy halálra van rémülve, de azért biztos lábakon szállt ki
a kocsiból. Én már fel voltam rá készülve, hogy addig küzdök a vérszívókkal amíg lehet, és lehetőleg el kell
érnem, hogy Chris megmeneküljön. Most nem akartam arra a verzióra gondolni, hogy mi van ha az a csapat
kapott el minket aki belőlem is vámpírt akar csinálni. A gondolatától is rosszul voltam. Körbe néztünk de a mi
normál emberi szemünk nem látott semmit.
- Mennyit érzel? – súgtam oda unokatestvéremnek.
- Vagy 15-öt.- jött a válasz. Nagyot ugrott a szivem. Tizenöt vámpír? Nem tudok velük elbánni. Ekkor mintha meghallották, érezték volna a félelmemet, lassan előléptek a fák árnyékából. Körbe vettek minket. Meglepetésemre nem volt mind férfi, voltak köztük nők is. Most láttam először életemben vámpírt, de úgy tűnt a fiúk pontos leírást adtak. Fantasztikusan néztek ki. Egyszerre akartad volna megérinti őket és sikítva elrohanni.
Mindannyian szépek voltak, mit szépek gyönyörűek! Fehér bőrük haloványan csillogott. Szemük színe nem egyezett, mindenkié olyan volt mint ember korában. A közös csak a kieresztett tűhegyes szemfog volt bennük.
- Téged nem bántunk, de a társadnak vesznie kell.- szólalt meg egy magas ősz hajú férfi. Aha, tehát ők a vigyük el Julietet és csináljunk belőle szupervámpírt csapat volt. Hurrá..Legalább nem akartak teljesen megölni. Nagyszerű, gondoltam szarkasztikusan. Nincsenek gondolatolvasó képességeim, de szinte egyszerre ugrottunk egymásnak. Christinának is meg voltak a maga trükkjei így ő is tudta tartani a frontot, de az volt a kérdés, hogy meddig bírjuk? Tulajdonképpen csak kicselezni tudtuk a vámpírokat, elmenekülni előlük nem tudtunk, és megölni őket is csak nagyon nehezen…Éppen egy fekete hajú csaj elől ugrottam félre, mikor a tarkómon megint éreztem az ismerős bizsergést és megint feltámadt bennem a vonzás. De most eddigieknél erősebben tört rám.
Aztán a másodperc tört része alatt vége lett mindennek. Mire kettőt pislogtam mind a 15 vámpír darabokra szaggatva hevert körülöttem…Hogyan történhetett ez?
- Chris?- körbe fordultam és ijedten vettem észre, hogy Christina ájultan fekszik. Odarohantam, hogy megnézzem nem harapták-e meg.
- Rendbe jön.- szólalt meg egy reszelős mély hang közvetlenül a hátam mögül. Meg kellett volna ijednem de nem történt semmi. A szívem lassabban vert és mikor megfordultam a létező leghelyesebb férfival találtam szembe magam. Bármennyire közhelyes is, abban a pillanatban tudtam, hogy elvesztem….Bármi legyen is ezek után nekem vele kell maradnom. Magas volt, széles vállai és erős karjai láttán nem is csodáltam, hogy ilyen könnyen végzett ennyi vámpírral. Fekete haja rövid volt, és fekete szemei csillogtak ahogy rám nézett. Tudtam, hogy vámpír de a szemfogai nem voltak kint.
- Köszönöm.- suttogtam elcsukló hangon. Éreztem, ahogy elpirulok.
- Nem félsz?- nézett rám csodálkozva. Csak némán ráztam a fejem.
- Már megölhettél vagy elrabolhattál volna ha az a célod…- elharaptam a mondatot, nem tudtam folytassam-e-
Te követtél engem.- jött a hirtelen felismerés. Most rajta lett volna a sor az elpirulásban, ha ment volna neki, de csak a lábával rugdosta a kocsit.
- Csak kíváncsi voltam..
- Kíváncsi??- kérdőn felvontam a szemöldököm.
- Te vagy az első boszorkány akit ismerek és látni akartam, hogy mi ez a nagy felhajtás körülötted.- felelte szégyellősen. Lassan tettem egy lépést felé. Nem hátrált meg.
- Juliett vagyok. – nyújtottam felé a kezem. Őszinte meglepetése láttán elnevettem magam.
- Charles Fox, szolgálatára kisasszony.- biccentett egyet és hűvös kezével megfogta az enyémet és megcsókolta.
Ijedten átnézett a vállam fölött.
- Azt hiszem mennem kell. Az unokatestvéred nemsokára magához tér és azt hiszem ő leginkább egy karóval köszönne.- hatalmasra nyílt szemeimből kiolvasta a kérdésemet.
- Követlek titeket..- előre lépett majd hátra, hezitált. Végül elém libbent, nyomott egy puszit a homlokomra és már el is nyelte az erdő. Most, hogy eltűnt a szívem vadul kalapálni kezdett és azt akartam, hogy azonnal térjen vissza. Úgy tűnt mintha álmodtam volna az egészet, de a körülöttem elterülő vámpírtetemek nem erről tanúskodtak. Meghallottam Chris nyöszörgését. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, mert nem akartam, hogy tudjon Charlesról. Nehezen de sikerült betennem őt a hátsó ülésre, majd bepattantam és olyan gyorsan jöttem ki az erdőből ahogy csak tudtam. Viszont most már kezdtem megnyugodni. Éreztem vezetés közben, hogy Charles valahol ott van a közelben és nem kell tartanom semmitől. Christina lassan kinyitotta a szemét.
- Mi, mi történt? – körbe nézett, eltartott neki egy darabig amíg rájött, hogy a kocsiban van.
- Megmenekültünk, az történt. – feleltem vidoran.
- Mégis hogyan?- na ez volt a fogós kérdés. Előadtam egy igen kis érdekes történetet ami egy akció filmben is megállta volna a helyét, arról, hogy hogyan cseleztem ki a vámpírokat és pattantam be a kocsiba az ájult Christinával. Láttam rajta, hogy gyanakszik, de végül is mivel nem emlékezett sokra kénytelen volt az én verziómat elhinni. Aminek nagyon-nagyon örültem. Az út nagy részét csendben tettük meg. Az én eszem még mindig a megmentőm körül járt. Annyi mindent tudtam volna tőle kérdezni. Hogy hol látott először? Hogy végig velem volt-e? Hány éves? Mit csinál…és sorolhatnám. Christinát velem ellentétben úgy tűnt jóval kellemetlenebb gondolatok foglalkoztatták.
- Baj van?- próbálkoztam félszegen.
- Hmm? – idegességében és szórakozottságában addig rágta a száját, hogy már vérzett.
- Ja, semmi semmi..csak régen jelentkeztek a fiúk tudod.
- Biztos minden rendben van!- próbáltam megnyugtatni, de kevés sikerrel. Dublinban átmenetileg egy motelben szálltunk meg, itt vártuk be a fiúkat. Amikor végre megérkeztek, el kellett telnie egy kis időnek mire végre annyira lenyugodtak a kedélyek, hogy meg tudjuk beszélni kivel mi történt.