2010. február 24., szerda

Moonlight- 5.fejezet A falka

Én pedig körbe néztem, hogy honnan jött az a vad morgás amit az előbb hallottam. De a közelben nem volt egyetlen élőlény sem. Megint Mark után akartam kiáltani és kiáltottam is. De ehelyett egy morgás tört fel a torkomból. Pánikba estem. Mi történt velem? Miért nem tudok beszélni? Mi ez az egész? Amikor lenéztem a lábamra, felsikítottam, de csak egy ijedt nyüszítés hagyta el a torkomat. Már nem két lábam volt, hanem négy. Négy vékony barna bundával borított láb, amik hatalmas mancsokban értek véget. Azt hittem ez egy rémálom. De mégsem, nem lehet az. Hiszen itt vagyok. És mi is vagyok? Az óceán felé kezdtem rohanni, mancsaim ütemes trappolása vízhangot vert az erdőben. Óvatosan, egy még fákkal szegélyezett résznél közelítettem meg a vizet, nehogy bárki is meglásson. Az kéne még, hogy hívják a rendészeket és lelőjenek. Hevesen dobogó szívvel néztem bele a vízbe. Majd ugrottam egy hatalmasat. A tükörképem egy szép szabályos fejű hegyes fülű, okos és világos zöld szemű barna farkas volt. FARKAS! De mégis hogy lehetséges ez? Nyüszítve lefeküdtem és két mellső mancsomat a szememre tettem abban bízva ha leveszem akkor megint ember leszek. De nem történt semmi. Az agyam közben pedig folyamatosan pörgött. Hiszen tudtam, hogy létezik ilyesmi, hiszen apa is az volt valamikor, meg Sam, mag Embry meg Quil..és ekkor minden összeállt. Az Uley fiúk kezdtek először hiányozni, aztán Tom Clearwater, végül az Ateara fiúk. Aztán egyik reggel nem jött haza az öcsém a megfigyelésből és anyáék mentek érte. Mindent tudtak! Akkor ezért nem árulták el. Megint létrejött a falka! És mostmár én is a tagja vagyok? Ezek szerint igen. Mostmár megkaptam a magyarázatot minden tünetemre, amiről azt hittem, hogy betegség. Fájdalmasan felnyüszítettem. A következő pillanatban pedig úgy pattantam fel, mintha megcsíptek volna, hirtelen hangzavar támadt. Pár pillanat kellett míg rájöttem, hogy a hangzavar nem körülöttem van, hanem a fejemben.
-Ne aggódj semmit hugi megyünk hozzád és elmagyarázunk mindent.- hallottam meg öcsémet.
-Üdv a csapatban- mondták többen is egyszerre.
-Isten hozott.- vettem ki a zűrzavarból Tom hangját is.
-Tudjuk, hogy kicsit fura, de előbb utóbb beleszoksz. Az embert meg majd mi elintézzük.-
hallottam meg Aaron Uley tiszteletet parancsoló mély hangját. Ettől még én is megnyugodtam valamelyest. Nem kellett sok, már hallottam is őket közeledni a fák között. A szemem hatalmasra kerekedett amikor megpillantottam őket. Hét farkas volt velem szemben pontosan. Mindegyik akkora volt, mint egy medve. Elképesztően nagyok voltak és ijesztőek.
- Ja tényleg bocs, hogy néhány hete rádhoztam a szívbajt az erdőben.- hallottam meg Daniel hangját majd felé fordultam. Tehát akkor mégsem tévedtem túl sokat akkor éljel. És mostmár azt is tudtam, hogy miért nem voltak otthon az Uley fiúk. Ő volt a sötétszürke farkas, képén egy hatalmas vicsorral, amit én mosolygásnak tudtam be. Lassan körbehordoztam a tekintetemet rajtuk. Próbáltam megfejteni, hogy melyik farkas ki lehet, de ők megkönnyítették a dolgomat.
- Hugi, itt vagyok.- pont velem szemben állt az öcsém, bundája rozsdavörös volt. Tőle jobbra üdvözölt engem Tom Clearwater, neki piszkos fehér színű bundája volt. Nate szürke farkas volt, fekete foltokkal, öccse Hugo sivatagi homok színű volt, Ben világosbarna volt. Aaron pedig olyan fekete volt akár az éjszaka. És én voltam a csokolodé színű farkas, az új csapattag.
- Én vagyok a falka vezér.- fogott bele Aaron. Én csak bólintottam. Túl nagy felvilágosításra egyikünknek sem volt szüksége, hiszen a lehető legtöbbet tudtuk már a farkasokról a szüleink által.
Kiskorunkban is gyakran meséltek nekünk rémtörténet gyanánt velük megesett dolgokról, mint mikor újszülött vámpírok ellen küzdöttek. Mindannyian tudtuk, hogy ezentúl farkas formában hallani fogjuk egymás gondolatait, és hogy ezután sok edzésre lesz szükségem, hogy jó legyek a harcban illetve a vámpírok levadászásában. Álljon meg a menet vámpírok! Hirtelen beugrott elém Kathy arca és a tanév végének eseményei, mikor is a szüleink vittek minket iskolába.
- Jól gondolod. – szólalt meg Aaron.- Azért vittek minket iskolába, mert féltettek minket a vámpíroktól. Nem Kathyék indították be a folyamatot. Két hónapos itt tartózkodás nem okozott volna nagy problémát nekünk. Csakhogy a nagyszüleid és a családjuk..- nézett rám. Majd abbahagyta a magyarázatot és mindent láthattam a fején keresztül. Ahogy az összes fiú Clearwateréknél ül, vének hiányában Sam, apa, Quil, Embry és Seth vállalták magukra a feladatot, hogy elmondják a fiúknak mi történik velük. A láncreakciót egy szerencsétlen véletlen indította el. Ugyanis ide látogatott a Denali klán egy rövid időre, néhány napra hogy Kathyékkel találkozzanak és Carlisleék felől érdeklődjenek.
De velük egyidőben egy szokatlanul nagyobb nomád vámpír csapat, 5 főből álló horda vetődött erre.
Hallottak már hírből Cullenékről és meg akarták őket ismerni, de arról fogalmuk nem volt, hogy már nem fognak itt találni mindenkit és, hogy a szomszédban pedig vérfarkasok laknak. Ez tartott egy hétig a Denalik látogatásával együtt. Azt pedig már a fiúk sem tudták befolyásolni, hogy mikor robban ki ez az egész. Egyelőre úgy tűnt mind hiábavaló mert a nomádok elmentek Forksból és ősszel Kathyék is tovább állnak, de őket amúgyse lehetne bántani az egyezmény miatt. Mindezt apáék mondták el a fiúknak. Láttam a kis nappalit, szinte zsúfolt volt a sok nagyra nőtt kamaszfiúval akik a hallottak után morgolódni kezdtek és szüleik csillapítására nyugodtak csak le. Mindenkin kitört a vámpír ellenesség.
- Mostmár mindent tudsz- szólalt meg Daniel.
- Akkor ezután mi lesz a dolgunk?- kérdeztem reszketeg hangon.- Néha átváltozunk és a Cullen határvonalig kiterjedve járőrözünk?
- Igen, körülbelül ennyi.- hagyta rám testvérem. Bosszús voltam, dühös és hirtelen már az én agyamban sem járt más, csak legalább egyet széttépni a vámpírok közül akik ezt tették velem. Harcolni akartam, használni akartam a képességeimet amiket kéretlenül kaptam.
- Mi teljesen egyetértünk veled. Mi is így éreztünk az elején.- felelt a gondolataimra Nate. Én csak hálásan rápillantottam, bár nem volt benne túl sok vigaszom jelenleg. A következő ami eszembe jutott, hogy akkor most mi lesz Markkal?
- Vele te ne foglalkozz. – mondta komoran Aaron. – Ő az én dolgom lesz. Viszont bele kell törődnöd abba amit már gondolom eleve sejtesz. Soha többet nem láthatod. Nem mintha valószínűleg ő akarna veled a látottak után kapcsolatba lépni. De valahogy megoldjuk.
- Értem. – többre nem futotta. Nagyon fáradtnak éreztem magam, és még mindig annyira valószerűtlennek tűnt ez az egész, hogy farkasok vannak már megint La Pushban.
- Még két kérdésem lenne és utána szeretnék hazamenni.- fordultam Alphám felé. Ő türelmesen várt.
- Ugye nem leszünk többen?
- Nem, ha a Cullen lány ősszel elmegy a férjével. Akkor nem.- bólintottam.
- A következő pedig az lenne, hogy mégis, hogy a csudába leszek megint ember?- Aaron bólintott és jogosnak tartotta a kérdésemet, mivel ezt az apróságot kifelejtették a felvilágosításomból. Én pedig vetettem egy rosszalló pillantást Hugora aki idétlenül felvihogott.
- Ez mindenkinél máshogy megy. De generációról generációra könnyebben megy a visszaalakulás.
Amikor vissza akarsz változni emberré, akkor csak arra kell erősen összpontosítanod, hogy megint ember akarsz lenni, és onnantól kezdve magától menni fog majd a dolog.- adta meg a választ a vezetőnk. Én igyekeztem mindent elraktározni a fejemben, de az már úgy zsongott akár egy méhkas. Ezután már nem volt több megbeszélni való. A csapat szétvált. Daniel gondolataiból még hallottam, hogy ők egyből Markot mennek megkeresni. Kicsit féltem tőle, hogy mit akarnak vele csinálni, de bíztam bennük.
- Nyugi, nem nyírják ki vagy ilyesmi.- mondta az öcsém. Én fújtam egyet. Még szokatlan, de már zavaró volt, hogy mindenki hallja a gondolataimat. Lassú lépkedésből futásra váltottunk, hogy hamarabb hazaérjünk. Ezt tagadhatatlanul szerettem. A szél a bundámba csapott, és én olya gyorsnak éreztem magam mint még sose, olyan gyorsnak, mint egy vámpír. Aztán hirtelen lefékeztem mielőtt
még kibukkanhattunk volna a házunk előtti területre. Luke már kidugta a fejét és visszanézett.
- Mi van?
- Te Luke nekünk most vissza kéne változni nem?
- Persze.- még mindig nem értette a lényeget. Én vetettem egy jelentősségteljes pillantást a jobbhátsó lábára kötözött farmerra.
- Ohh tényleg. Ne haragudj. Elfelejtettem. Maradj itt, mindjárt ideküldöm anyát néhány cuccal.- az előttem lévő vörösesbarna hatalmas farkason egy gyenge remegés futott végig, és már ott volt előttem az öcsém teljesen meztelenül. Jesszus! Az egyik mancsommal befogtam a szemem, nem akartam többet őt igy látni. És gondoltam Nateéket is megmentem néhány kellemettlen képtől. Megvártam míg Luke bemegy a házba, aztán kipróbáltam működik-e amit Aaron mondott. Behunytam a szemem és arra gondoltam, hogy megint ember akarok lenni, megint Lily Black. Éreztem a gerincemen végighullámzó remegést majd megint én voltam. Két lábon, és teljesen mesztelenül. Semmi okom nem volt rá hogy fázzak, hiszen július vége volt és ugyebár én is 41 fokos lettem. Anya sietős léptekkel közeledett a ház felől, kezében a farmerom és az egyik régi pólóm. Mikor odaért, bágyadtan rámosolyogtam.
- Tessék drágám. Annyira sajnálom.- mondta szomorkásan.
- Ugyan anya. Tudtunk volna ellene védekezni? Nem. Na ugye. Akkor meg? Ne sajnáljatok semmit.- mondtam neki válaszul, majd megfogtam kezét és együtt elindultunk vissza.
- Igen, de mikor terhes lettem veled Alice nénéd és Kathy úgy látták, hogy nem lesztek farkasok.- próbált mentegetőzni.
- Anya, kérlek. Fogalmuk sem lehetett róla, hogy 18 év múlva majd jön egy halom idegen vámpír ide. Tehát logikus hogy akkor még nem láttak minket annak. – közben beértünk a házba ahol már apa fogadott minket karjában Daisyvel. Nem volt erőm most senkivel sem tovább beszélgetni róla, hogy milyen érzés és hogy viselem. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Felmentem a szobámba és hanyatt vágódtam az ágyon. Azon töprengtem, hogy mit csinálhattak Aaronék Markal. Hogyan ve-
hették rá, hogy ne szóljon senkinek. Most mikor egyedül maradtam telepedett rám teljes súllyal az elvesztése. Szerettem. Ő volt az első szerelmem és hiányzott. De annyira mégsem volt szörnyű mint amennyire képzeltem, hogy az lesz. Hiszen már egy sokkal erősebb kötelék fűzött ide. Még magamnak sem tudtam megmagyarázni, de valahogy úgy éreztem magam mint egy kirakós darabja ami végre most került a helyére. Nyugodt voltam, csak szomorú. Ha pedig arra gondoltam, hogy esetleg vámpírokat kell ölnöm, hmm a gondolatra összerándult a gyomrom. Őszintén szólva nagyon féltem a dologtól.
A következő napok szinte összefolytak. Keveset aludtam, Aaron egy szadista módjára edzett engem mint a legújabb tagot, és gyakran voltunk járőrözni is.Hogy mi történt Mark és Aaron között, azt már átváltozásom utáni következő nap megtudtam. Nem kellett sok mindent tennie, mivel Mark annyira halálra volt rémülve, hogy tudta, bárkinek is beszélne farkassá változó emberekről senki nem hinne neki. Így megfogadta, hogy engem és La Pusht ezután nagy ívben elkerüli. Nem is számítottam másra.
Kathyéket nem láttam többet. Nem mintha nem akartam volna, csak az új helyzet miatt nem lett volna tanácsos a kölcsönös látogatás.Az edzések szakadatlanul folytatódtak, azonban az egyik nem úgy végződött ahogy vártuk. A több napos kimerültségemben egy kis felüdülést jelentett Ivy meghívása, aki megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem egyik nap elmenni vele Port Angelesbe vásárolgatni.
Örömmel mondtam igent és Alphám is áldását adta a dologra. Ivy értem jött kocsival, én pedig vidáman rohantam elé.
- Sziasztok!- kiabáltam vissza a hátam mögül. Széles mosollyal az arcomon pattantam be Ivy mellé.
Ivy Clearwater sem tagadhatta volna le gyökereit. Fekete hosszú fényes haj, rézvörös bőr, és okosan csillogó fekete szemek. Alig vártam vele a csajos délutánt, mert nemcsak mint lányok lehettünk együtt, hanem volt valaki akivel megbeszélhettem ezt a farkasos dolgot, mivel ő mindent tudott rólunk és valami rejtélyes módon vele nem történt semmi. Ezért néha irigyeltem, néha pedig nem..még én is csak emésztettem a dolgot. Szerettem Ivyvel lenni, annyira beszédes volt és olyan könnyen jól tudtam magam érezni vele.
Miután már minden lányos témát és városi pletykát kitárgyaltunk, ő óvatosan kérdezősködni kezdett a felőlem.
- Fáradtnak tűnsz.- mondta miközben visszatettem a sokadik boltban az egyik ruhát a helyére.
- Ha téged hajtana Aaron estétől hajnalig te se néznél ki jobban.- mondtam fanyaran. Bátorítóan megsimogatta a vállamat.
- Ugyan már. Csak jót akar neked, azt szeretné hogyha szükség lesz rá meg tudd magad védeni.Hiszen te vagy az egyetlen lány köztük. Mellesleg nagyon elégedett veled, azt mondta sokkal jobb vagy mint az öcséd.- elkerekedett szemmel bámultam rá.
- Micsoda? Ezt mikor mondta?- Ivy halkan kuncogott
- Múlt héten mikor náluk jártam. Akkor kérdeztem rólad és ő mondta. De vissza ne mond neki, mert leszedi a fejemet!- én lelkesen bólogattam. Ez igazán sokat dobott a hangulatomon. Viszont a következő kérdésére már számítottam egy kicsit.
- És mi lesz a Harvarddal? Mégiscsak elmész?- kérdezte kiváncsian. Én csak némán megráztam a fejem.
- Nem. Seattlebe fogok járni fősulira. Ott is ugyanúgy van orvosi mint a Harvardon.És persze Cullenék és értik, hogy a jelen körülmények között nem lenne tanácsos most máshová költöznöm egyedül. Különösen nem egy vámpírok által használt házba. – mondtam, majd önkéntelenül is vágtam egy fintort. Miután mind a ketten bevásároltunk úgy döntöttünk, hogy beülünk egy étteremben. Jó idő volt, kellemes meleg, igaz a nap nem sütött, vastag felhők takarták, de ezen senki nem lepödött meg.Mindenki a teraszokon ivott, evett. Mi is éppen leadtuk a rendelésünket, mikor Ivy belecsípett a karomba.
- Khmm Lil, a túl oldalon az ott nem a volt barátod?- óvatosan oldalra fordítottam a fejemet és tényleg ő volt az. Mark közeledett az étterem felé egy ismeretlen, nyakigláb magas szőke lánnyal. És egyenesen ahhoz az étteremhez jöttek ahol mi ettünk. A gyomrom egy pillanatra összeszorult. Aztán
köhögési roham tört rám. Először fogalmam sem volt, hogy mitől hiszen még egy falatot sem ettem és ittam. Amikor Markék beértek az étterembe valamennyire már sikerült magamon erőt vennem, nagyokat lélegeztem, és ittam is egy keveset. Majd körbenéztem, hogy meglátom-e merre van a rohamom kiváltója. Ha a gyomrom az előbb csak összeszorult, mostmár görcsbe is rándult. Egy férfi követte Markékat. Ő is leült az étterembe, nem messze tőlük és étlapja mögül az egymásba felejtkező
párocskát figyelte. Alaposan végigmértem. Jól öltözött volt, de viszonylag átlagos. Átlagos magasság, barna haj, fehér bőr, és itt nyeltem egy nagyot…fekete szemek

2010. február 16., kedd

Moonlight-4. fejezet- Változások

Már bőven délután volt mire anya, apa és Luke megérkeztek. Luke borzalmasan nézett ki. Nyúzott volt. Apa csak bólintott, Luke ránk se nézett. A felől is voltak kétségeim, hogy egyáltalán tisztában van vele, hogy hol van. Ők el is tűntek. Csak anya maradt velünk és kimerülten az egyik karosszékbe lerogyott.
- Anya mi történt?- óvatosan megsimogattam a karját. Ő rám nézett, barna szemeiben aggodalom csillogott.
- Reggel mikor felébredtünk Clearwateréktől telefonáltak, hogy ott van Luke és megsérült.
- De hát mi történt?-
- Nem történt semmi komoly csak tudod milyenek a srácok. Elmentek biciklizni és hát valami történhetett, Luke pedig leröpült a bicikliről és megrepedt egy bordája.- nem tudtam mit csináljak, vagy mondjak.,csak ültem ott csendben. Arra kaptam fel a fejem amikor apa kijött Luke szobájából. Hihetetlenül kimerültnek látszott. Szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek akárcsak anyának. Megint elfogott a paranoia, de el is altattam magamban azonnal amint az öcsém jutott az eszembe.
- Hogy van?
- Végre elaludt. Sok pihenésre lesz szüksége. Szóval ha lehet most egy darabig ne háborgasd.- mondta apa. Megütközve néztem rá. Ez rosszul esett. Hiszen a tulajdon öcsémről beszél, akinek a gyógyulása most az első nekem. Persze ahelyett, hogy ezt elmondtam volna, csak annyi volt a válaszom.
- Oké rendben. Azt hiszem felmegyek. Felhívom Markot, régen beszéltünk.- majd cammogva megindultam felfelé a lépcsőn. Fél órán keresztül beszélgettünk Markkal ami egy kicsit dobott az amúgy eléggé nyomott hangulatomon. Utána csak feküdtem az ágyon és bámultam a plafont. Elegem volt. Annyi furcsaság történt mostanában, és mi is próbáltunk a végére járni, de akkor most meg ez. Belefáradtam. Úgy döntöttem, hogy hivatalosan is kivonom magam ebből az egészből és csak hagyom hogy sodorjon az ár. Aztán tényleg így lett. 
  A következő hetekben nem történt semmi a világon. Gyakrabban lógtam Kathyéknél és Clearwateréknél miután hazajött a nyári szünetre Ivy, illetve ha tehettem Markkal csavarogtunk, akkor is főleg a tengerparton. Az öcsémet viszont alig láttam. Egész napokat átaludt és csak délben találkoztam vele ha hazaugrott enni valamit. Velem pont ugyanolyan kedves volt mint korábban, érdeklődött még Mark felől is, de tagadhatatlanul szűkszavúbb lett ami aggasztott ugyan, de nem járhattam a nyomában. Majd megkeres ha úgy érzi, hogy szüksége van rám. Amúgy sem volt időm Luke után nyomoznom, mert végre megjöttek a felvételi eredmények és hivatalosan is örülhettem neki, hogy a Harvardra megyek. Onnantól kezdve kicsit önző módon lefoglalt az egyetemi csoporttársakkal való ismerkedés és a sok tervezgetés ugyanis Mark is egy egyetemre készült velem, igaz ő a jogi nem az orvosi karra. De Luke miatt túlságosan nem aggódtam azok után, hogy a sok iskolai hiányzás után ismét elkezdtek társaságba járni a quileut fiúk és mostmár elválaszthatatlanabbak voltak mint korábban. Kicsit azért rosszul esett, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól Lukeal, de nem tudtam ellene tenni. Nem láttam más megoldást, beletörődtem a helyzetbe. Így teltek a hetek eléggé lassan és unalmasan hiszen Forksban sosem történt semmi. 
Aztán elérkezett a várva várt nap. Július.4ét írtunk pontosan mikor reggel felkiabált apa, hogyha én is szeretnék ott lenni mikor megszületik a hugom akkor siessek. Persze én értem utolsónak a kocsihoz, és szegény anya már nagyban fújtatott. Szinte megszólalnom is lehetetlenség volt, mivel Magen állandóan csiripelt. A végén már feladtam és csak mosolyogtam. A Forksi kórháznál apa olyan kanyarral és fékezéssel állt be a kocsival, hogy megboldogult Charlie nagyapám akarommondani dédapám menten szívinfarktust kapott volna. Apa és anya villámsebességgel eltűntek a szülészeti
részlegen, mi pedig lemaradva követtük őket. Kint kellett várakoznunk, mert apa bement, apásszülés volt. Elérkezettnek láttam az alkalmat, hogy beszélgethessek Lukekal. Most nem tudott elszaladni.
- És mi újság van öcskös? Mostanában régen beszéltünk.- megpróbáltam lazára venni a figurát.
- Semmi a világon. A srácokkal lógunk mostanában. Tudom, hogy kicsit néha soknak tűnik de nem csinálunk semmi törvénybe ütközőt. Ígérem.- felelte mosolyogva.
- Éértem.- nyögtem ki. Nem nagyon tudtam, hogy erre mit reagáljak.- És mit szoktatok csinálni?
Gondolom nem ültök egész nap valamelyikőtök szobájában és nézitek a tv-t. Mellesleg nálunk igencsak keveset vagytok. – Luke olyan elgyötört tekintettel nézett rám, hogy nem tudtam mire vélni. De mire megint jobban megvizsgálhattam volna, hogy milyen arcot vág, már nyoma sem volt az előbbi komorságnak.
- Hmm, semmi extrát. Szoktunk lógni lent a parton, meg kocsikat és motorokat bütykölünk. Tudod Aaronnak nagyobb tapasztalata van ebben és segít nekem.
- Tényleg?Na ez klassz.- majd megint közénk telepedett a csend, és a várakozás. Nem nagyon tudtam már mit mondani vagy kérdezni tőle. Látszódott rajta, hogy nem akar beszélni. Ami pedig nem megy azt ne erőltessük. Amíg várakoztunk adott így is elég elfoglaltságot Magen aki mindent meg akart tudni, és rám hárult az a megtiszteltető feladat, hogy nagy körvonalaiban vázoljam neki, hogy hogyan lesz a kisbaba, közben pedig Lukekal majd megszakadtunk a nevetéstől, de szegény hugomat azzal ráztam le, hogyha megszületik a kistestvérünk, majd apa vagy anya biztos szivesen elmondják neki, hogy honnan jött Daisy baba.
Odakint már sötétedett és az eső is hangosan verte a kórház ablakait. Vihar volt. Az ég mennydörgött és mindenhol villámlott. Meg már az én ölembe hajtotta fejét és igen laposakatt pislogott, Luke viszont egyre feszültebb lett. Nem sokkal este hat után apa jött ki sugárzó arccal.
- Olyan gyönyörű- csak ennyit mondott és mi mind tudtuk, hogy minden rendben van. Anya és a hugunk is.
- Láthatjuk?- nyafogott Megan.
- Persze.- azzal apa már ott sem volt.Fél perccel később egy rózsaszín szuszogó kis hájgombócot hozott ki a karjában aki békésen nézelődött a nagyvilágba. Mindannyian megcsodáltuk, majd apával üdvözletünket küldtük anyának. Apa elbúcsúzott anyától, majd mindannyian fáradtan de boldogan hazaindultunk. Noha alig töltöttünk valamicskét a szabadban, bőrigázva léptünk be a házba. Apa el is ment egyből aludni ahogy Luke. Én lefektettem Megant, és meséltem neki ahogy anya szokta, majd én is aludni mentem. Frissen szárított hajamat copfba fontam, majd lefeküdtem és vártam, hogy jöjjön az álom. De nem jött. Olyan éber voltam, hogy alig bírtam megmaradni a helyemen. Így nem tudtam mást csinálni, leültem internetezni, zenét hallgattam. Hajnali három körül lehetett, mikor újra kezdődött a vihar. Az ablakom nyitva volt és jobbnak láttam ha becsukom. De mikor az ablakhoz léptem egy pillanatra megállt a szívverésem is. Az egész olyan volt, mint valami horrorfilmben csak én elfelejtettem el sikítani. Egy hihetetlen nagyott villámlott és ekkor a házunktól nem messze húzódó erdősávnál megpillantottam egy farkast. Nem lehetett eltéveszteni. A villám fénye pont ráesett.
Gigantikus volt, gyönyörű és ijesztő. Messziről nem tudtam pontosan megnézni, de mire jobban kihajoltam az ablakon már nem volt sehol. Akkor már abban is kételkedtem, hogy tényleg ott volt-e.
Végül meggyőztem magam, hogy csak a képzeletem játszik velem, hiszen nagyon kimerült lehettem.
Jót nevettem magamon, mikor lentről meghallottam Luke horkolását, mivel én ijedtemben egy hatalmasat ugrottam. Becsuktam az ablakot, és ágybabújtam. Még elalvás előtt mosolyogtam magamon, hogy már újabban megijedek az öcsémtől és fáradtságomban gigászi méretű farkasokat vizionálok az erdőbe.
Másnap már a hajnali riadalmam csak egy jó viccnek tűnt. Délelőtt anyáért mentünk a kórházba.
Apa azonnal ágyba parancsolta anyát, én pedig befektettem mellé a kiságyba Daisyt. Elbűvölő kisbaba volt. Mostmár négyünk közül ő volt a harmadik féle Black-Cullen variáció. Míg én sápadt voltam mindig is akárcsak anya, Luke és Meg pedig le sem tagadhatták volna, hogy indiánok addig Daisy egésszéges rózsaszínű volt, igaz kicsit kreolabb bőre volt, de közel sem volt réz színű mint testvéreimé. Csokibarna haja volt és hihetetlen módon olyan világos zöld élénk és csillogó szeme volt mint az enyém.. Amikor megemlítettem anyának, ő csak mosolygott és mondta, hogy ők is meglepődtek apával, de nem csoda a dolog, mivel Edwardnak is zöld szeme volt halandó korában.
Kicsit meg is sértődtem rajta, hogy ezt nekem korábban nem említették. De a húgom elbűvölő kis teremtés volt. Állandóan ébren volt és mindent nagy érdeklődéssel nézett, de volt egy olyan jó tulajdonsága amit a következő hetekben megtapasztaltunk, hogy átaludta az éjszakákat. Ezzel nagy örömet okozva a szüleinek és az összes testvérének. Innentől kezdve már vége volt a Markkal vagy Ivyvel való csavargásoknak, főleg otthon segédkeztem anyának. Minden úgy ment mint a karikacsapás. Egy valamit leszámítva. De arról senkinek sem mertem beszélni.A szokásos női problémám időszerű lett volna de nem történt semmi. Ezután pedig egyre fáradékonyabb lettem, rengeteget aludtam és annyit ettem mint három másik. Marknak nem bírtam szólni, anyáéknak pedig nem mertem. Pedig a napok csak múltak, egyik a másik után és nekem állandóan az járt a fejemben, hogy mi van ha terhes vagyok? Hiszen még csak 18 éves vagyok és most mennék egyetemre. De tudtam nagyon jól, hogy nem halogathattam tovább a dolgokat. El kellett mennem orvoshoz. Forksban nem mehettem, mert itt mindenki ismert mindenkit így megkértem Ivyt hogy jöjjön el velem Port Angelesbe. Teljesen megértő volt és teljes diszkréciót fogadott. Az orvos le is vette a vért és következő hétre ígérte az eredményt. Akkor már egyedül mentem. Kicsit nyomasztó volt úgy ülni a váróban, hogy körben mindenhol plakátok voltak kirakva mosolygós kismamákról és gyermekeikről. Mintha az ember csak azért mehetne nőgyógyászhoz mert terhes. Idegesen toporogtam a lábammal a kis helyiségben, miközben mellettem vidám kismamák tárgyalták meg az ügyes bajos dolgaikat. Végre kidugta a fejét az ajtón az asszisztens nő.
- Lily Black!-majd körbepillantott.
- Megyek.- majd egyből berohantam az ajtón. Amikor megláttam a mosolygós orvost valamelyest megnyugodtam. De mi van ha azt tartja ilyen jó hírnek ha terhes vagyok? Leültem vele szemben és
vártam, hogy végre mondjon valamit.
- Nos Ms. Black megjöttek a vérvizsgálat eredményei. Ön olyan egészséges akár a makk.- mosolygott rám szelíden.
- És akkor most terhes vagyok?- nyeltem egy nagyot, nem volt könnyű kinyögni.
- Ez az érdekes látja.- mondta töprengve. – Önnek késik a havi vérzése, de nem , nem terhes. Viszont semmilyen nőgyógyászati betegsége sincs. Egyedül csak arra tudok gondolni, hogy ön még fejlődő szervezet, és előfordulhat ilyesmi. De ha következő hónapban sem lenne javulás kérem jelentkezzen.
Bólintottam és már ott sem volt. Úgy éreztem lebegek. Az utóbbi napokban annyira idegeskedtem miatta, hogy terhes vagyok, hogy hihetetlenül megkönnyebbültem. Mikor ez az eufórikus állapot elmúlt, akkor jöttem rá, hogy azért mégiscsak van min aggódni, hiszen valami akkor sincs rendben velem, de mi? Otthon is csak ezen járt a fejem, ezért egy csöppet szétszórt voltam. Mikor már a szendvicsemet a mosogatógépbe raktam megmelegedni akkor úgy döntöttem, hogy jobb lesz ha megyek aludni. Előző nap is tíz órát aludtam, de amint ledőltem most is szörnyen kimerültnek éreztem magam. Nincs ez rendjén, morfondíroztam. De többre már nem futotta, mert aludtam. A telefon csörgés ébresztett fel. Odakint még világos volt..tehát nem alhattam sokat. Mark keresett.
- Szia, van kedved sétálni egy kicsit?
- Persze. Mikor találkozzunk és hol?- kérdeztem felvidámodva.
- Történetesen most kanyarodok be hozzátok. Gondoltam lemehetnénk a partra.- kinéztem az ablakon, és már hallottam a fekete BMW-nek halk dorombolását és nemsokára meg is pillantottam a ház előtt.
Futva szaladtam hozzá. És a nyakába ugrottam. Mark felszisszenve hátrált. Megkövülten meredtem rá. Valami baj van?
- Atya Isten Lily, nem vagy beteg?- kérdezte ijedt arccal.
- Hát történetesen, nem vagyok a topon mostanában de nem gondoltam, hogy ennyire látszik.- mondtam félszegen.
- Az is egy dolog, elég nyúzottnak látszol, de én nem arra gondoltam. Tüzel a homlokod is. Olyan forró vagy, hogy tojást lehetne sütni rajtad.Nem méred meg a lázad?- csendben bólintottam és egyből a szobámba cipeltem.
- Mi ez a nagy titkolózás?- nézett rám nagy barna szemeivel.
- Semmi semmi- motyogtam halkan miközben bekapcsoltam lázmérőt.- Csak nem akarom nagydobra verni a dolgot, tekintve hogy itt van már Daisy is. Majd én kikezelem magam ha baj van.- azzal bekaptam a lázmérő végét. Fél pillanat sem volt, pittyegett, kivettem és azt hittem ijedtemben eldobom. A kijelzőn kereken 41 fok szerepelt. Hiszen ekkor nekem már félig halottnak kéne lennem vagy legalábbis öntudatlan állapotban és nem tudnék így pattogni.
- Na mennyi?- kérdezte Mark
- Ááá tévedtél, nem láz csak magas hőemelkedés, 38.6- azzal azonnal ki is kapcsoltam és bedobtam az íróasztalom egyik fiókjában.
- Biztosan?- vonta fel szemöldökét.
- Ha mondom.- mondtam nevetve- Amúgy is, ha nagyon lázas lennék szerinted így rohangálnék?- kérdeztem kacagva. Ez meggyőzte. Elmentünk sétálni. First Beachen sétálgattunk és beszélgettünk ahogy annyiszor már ezen a nyáron. Éppen a szokásos témánkra tértünk az iskolára, és hogy ki mikor akar hazajárni szünetben.
- Na hogy én nem fogok az biztos- mondta magabiztosan Mark. – Szerintem jobb lenne, ha te is maradnál Bostonban. Jó kis hely, és közel sem olyan unalmas porfészek mint Forks.
- Én szerintem amint lehet hazajövök.- feleltem csendesen. Erre ő gúnyosan felnevetett.
- Ha gondolod…-csak ennyit mondott. Bennem nem is tudom miért, kezdett felmenni a pumpa. Ekkor értünk a part végére és folytattuk utunkat be az erdős szakaszba.
- Elhiszem, hogy nehéz lehet neked, mert korábban New Yorkban laktál, de én szeretek itt lakni. Itt van mindenkim, a családom a barátaim.
- Barátaiid?- horkant fel.- Mégis kire gondolsz? Csak nem az öcséd bünőző külsejű barátaira?
- Mégis hogy képzeled, hogy ilyet mondasz rájuk, hiszen mi összetartozunk, egy nép vagyunk!- éreztem, hogy valami elpattant bennem. Olyan dühöt éreztem magamban amit még korábban sosem.
Úgy éreztem mintha minden porcikámat vadul rázná a remegés, a körülöttem lévő dolgok körvonalai összemosódtak. Meg voltam ijedve Mark arcáról nem tudtam olvasni, egyszerre tükrözött félelmet és megdöbbenést. Nekem pedig kezdett úgy tűnni, hogy nem tudom uralni a testemet. Szólni akartam Marknak, meg akartam kérdezni, hogy mi a baj? A következő viszont amit éreztem az az volt, hogy megint ura vagyok magamnak, a remegésnek vége és a látásom is megint kiélesedett. De mikor mo-
solyogva el akartam indulni Mark felé, aki mellesleg eddig úgy bámult rám, mintha szellemet látna, ő hatalmas ordítás közepette rohanásnak eredt.

2010. február 8., hétfő

Moonlight- 3.fejezet Újabb bonyoldalmak

A következő napokban is maradt a gyönyörű napos idő. De nekem már semmi kedvem nem volt ezzel foglalkozni. Akadt bajom így is bőven. Az Uley fiúk továbbra sem jöttek iskolába. És őket követte még Tom Clearwater, majd következtek az Ateara fiúk. Nate, Hugo és Ben se jártak már suliba. Luke pedig egyre mogorvább volt. Ő maga mesélte el nekem egyik nap, hogy hiába próbálta keresni barátait, egyiket se tudta utolérni, de még a szüleikkel sem tudott beszélni. Az egyetlen akit utol tudott érni az Ivy Clearwater volt, de ő is csak annyit tudott, hogy Tom nagyon beteg és elvitték a szülei kórházba. Ami már csak azért is volt különös mert egyik nap éppen bevásárlás közben láttam az anyukájukat és igencsak jó kedve volt. Akinek pedig a gyereke kórházban fekszik valami súlyos betegséggel az nem szokott a boltban kacarászni. Nagyon nem tetszett nekem a dolog és adott is gondolkodni valót bőven.Hiszen ha mégiscsak jó volt a feltételezésem és tényleg idegen vámpírok miatt fuvaroztak minket egy hétig a szüleink akkor is annak már vége van. De őszintén szólva a logikát se láttam a között, hogy mi köze lehet a már Forksból elment vámpíroknak a quileut fiúkhoz. Mark előtt igyekeztem vidámnak mutatkozni, de szerettem az öcsémet és minél rosszabbul festett én is annál rosszabbul éreztem magam és annál jobban aggódtam érte. Otthon is megváltozott a légkör. Mindenki feszültebb lett. Egyik nap már nem bírtam tovább. Kibukott belőlem a kérdés egyik este.
- Mondjátok csak..nem tudjátok milyen betegség lehet La Pushban? Mert ha valami fertőző nem szeretném ha mi is elkapnánk.- jelentettem ki élesen. Anyának elkerekedett a szeme, és a hasára szorította a kezét, mintha attól félne, hogy meghallotta a baba amit mondtam. Apa csak összepréselte a száját és sokáig úgy tűnt nem is fog válaszolni.
- Mire gondolsz pontosan?- adta az ártatlant. Én pedig már kezdtem kijönni a béketűrésből.
- Na most már elég. Mindannyian tudjátok, hogy mire gondolok! Először az Uley fiúk, aztán Tom Clearwater és mostmár az Ateara testvérek is. Ne adjátok nekem az ártatlant!- kiabáltam dühösen.
Annyira dühített, hogy ők pontosan tudták, hogy mi folyik itt és úgy tesznek , mintha minden rendben lenne. Ők is látták, hogy hogyan lesz Luke napról napra életuntabb és hallgatagabb. Ez nem az én öcsém volt.
- Kisasszony vigyázz a szádra!- szólt rám anya, ami egy kicsit magamhoz is térített.
- Bocs apa.- motyogtam az orrom alatt.
- Semmi gond.- dörmögte vissza.- Az Uley fiúknak amúgy bármennyire nevetséges is bárányhímlője van, és tudod milyen sokat járnak össze a quileut srácok. Elkapták egymástól és hát már kamaszkorban is lassabban múlik el, mint a kicsiknél és jóval tovább tart. Ennyi az egész. Néhány hét és mind jól lesznek- mondta, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy az utolsó szónál zavartan köszörülte a torkát.
- Aha.Szóval tényleg csak ennyi az egész?- kérdeztem. Apa szemrebbenés nélkül nézett vissza rám és bólintott. Sarkon fordultam és bementem a szobámban. Szemenszedett hazugság. Nem tudtam miért nem hiszek a tulajdon szüleimnek, hiszen mindig őszinték voltak velem. De most valami azt súgta, hogy itt nincs rendjén. És ismertem magam, tudtam, hogy addig nem fogok nyugodni amíg a végére nem járok. Mérgesen cibálni kezdtem le magamról a ruhát, már éppen kész voltam a pizsamába öltö-
zéssel, mikor valaki erőtlenül kopogtatott az ajtón.
- Gyere be.- mondtam autómatikusan és felültem az ágyamra. Luke volt az. Ha nem lett volna az a nyurga 17 éves, kedvem lett volna odarohanni és megölelgetni, megsimogatni és megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. De ezt már 10évesen zokon vette tőlem, pedig már akkor is előszeretettel istápoltam őt.
- Nem zavarok?- kérdezte elhaló hangon. Válaszként csak megráztam a fejem. Szörnyen nézett ki. Már majdnem 1m80cm volt, izmai olyanok voltak, mintha gyúrni járt volna pedig csak suli után néha úszott és apának segített a műhelyben. De nem is ez volt a szörnyű benne, mostanra már egész helyes srác lett és ahogy hallottam ki is használta a gimis lányok körében adottságait. De most rézbőre olyan sápadt volt amilyen lehetett, szeme alatt olyan fekete karikák húzodtak, mint a Cullenek mielőtt vadászni mentek. A szemeiben sem csillogott már a megszokott vidámság.
- Mondtak anyáék valamit?
- Semmit amiből kiindulhatunk. Csak azzal jöttek, hogy Aaronék bárányhimlősek.- mondtam puffogva.- Te ezt beveszed?
- Nem.- jött a válasz. – De tudunk mást csinálni?
- Igen is tudunk. Luke én nem tudom nézni ahogy így kínlódsz már napok óta. Igenis meg fog tudni, hogy mégis mi a nyavaja folyik itt. A végére járunk.- végre megjelent egy halvány mosoly az arcán.
- Még sosem láttalak ilyennek- mondta halkan.
- Eddig nem volt alkalmam megmutatni a harciasabb énemet. De most majd meglátod. Na mikor kezdjük és hol és kivel?- tisztára fel voltam lelkesedve az ötlettől, hogy Lukekal ketten csinálunk valamit aminek remélhetőleg eredménye is lesz.
- Jó kérdés. Nem tudom. Talán megpróbálhatnánk megfigyelni őket. Vagy valami. Szerintem mindannyian nagyon is otthon vannak és jól.- én csak buzgón bólogattam és gondolkoztam. Egyelőre  csak egyetlen lehetséges mód jutott az eszembe, hogy ezt végre hajtsuk. Ezentúl éjszakánként én is Lukekal együtt szököm meg. El is mondtam az elképzelésemet, amit nagyon is díjazott. Így megegyeztünk benne, hogy várunk egy napot és ha holnaputánig sem rendeződik a dolog, akkor neki indulunk az éjszakának.  De valahogy nem lepett meg, hogy minden változatlan maradt. A ruháimat már előre otthagytam Luke szobájában. Éjszaka éjfél után indultunk útnak. Még sosem járkáltam ilyenkor La Pushban.
 Vagyishogy La Pushnak az erdős részén. Mert erről közelítettük meg a házakat. Kicsit ijesztő volt, bevallom, még Luke is kicsúfolt, hogy milyen nyuszi vagyok, mivel minden ágreccsenésre összerezzentem. Úgy döntöttünk, hogy ma az Uleykat fogjuk megfigyelni. Ehhez jócskán be kellett mennünk az erdőbe, mert tudtuk, hogy nem egészen La Pushban laknak. Amikor már kibontakozott előttünk a ház oldalra húzódtunk egy bokor takarásába. Onnan pont láttuk az oldalsó ablakot ami a konyhával egybenyitott nappaliba nyílt. Emily és Sam az asztalnál ültek, háttal nekünk és beszélgettek. Bármennyire is nyújtogattuk a nyakunkat, és hegyeztük a fülünket. Semmi érdemleges nem történt és a fiúknak nyoma sem volt. Egy idő után feltámadt a szél ami igencsak csípős volt. Nekem már fájt minden tagom, szúrt az oldalam, és tiszta kosz voltam. Elég hamar nyűgösködni kezdtem.
- Luke menjünk már! Látod, hogy nincsenek itt. Lehet, hogy mégiscsak anyáéknak volt igaza.- azzal felegyenesedtem és megragadtam a karját. De mostmár úgy tűnt, hogy kettőnk közül ő lett az elszántabb.
- Ne csináld Lil. Csak még egy kicsit! Szerintem igenis fogunk találni valamit. – mormogta testvérem.
- Jó rendben. Kapsz még 15 percet,de aztán nyomás haza. – ő csendben figyelt tovább, de én már meguntam a várakozást és mögötte járkáltam le föl az erdőben, persze néha Lukera pillantva, mert igazából nem éreztem magam nyugodtnak az erdőben.
- Na jól van. Letelt. Gyerünk.- megragadtam a kezét, ő kelletlenül felállt és követni akart, de én megtorpantam.
- Nem hallottad?- fordultam Lukehoz.
- Mégis mit? És miért suttogsz?- kérdezte tőlem normál hangerővel, de én csendre intettem. Meg mertem volna esküdni, hogy valaki vagy valami a közelben járt. Luke már megint szólni akart volna, de mutattam neki, hogy maradjon csendben. Megint hallottam, és mostmár nemcsak én, hanem az öcsém is. Mind a ketten a zaj irányába fordultunk, de túl sötét volt és túl sűrű volt az erdő ahhoz, hogy bármit is láthattunk volna. Aztán…
- Atya Isten- sikítottam fel, és szinte meglepődött öcsém nyakába vetettem magam.
- Menjünk innen Luke. Most azonnal.
- Mi van?- kérdezte érthetetlenül, de feladta miután futásnak eredtem. Tudta, hogy később várhat tőlem csak magyarázatot. Mikor kiértünk a kövesútra a megnyugtató utcai lámpák fénye alá, erőtlenül lerogytam az útpadkára.
- Elmondanád mégis mitől kaptál szívbajt? A reccsenést, azt én is hallottam. Valószínűleg valami állat volt. De miért sikítottál?
- Mert, mert..- kapkodva szedtem még mindig a levegőt.- Pont az ellenkező irányból, szóval mögöttem, úgy éreztem mintha valami megszagolta volna a lábamat és még a szuszogását is hallottam.
- Lily, képzelődsz. A vadállatok nem jönnek olyan közel és szerintem neked mostmár tényleg fürdésre és alvásra van szükséged.
- Jól van. Nézz hülyének- pattantam fel durcásan.- De én még egyszer nem megyek veled éjszakai túrára Lucas Bill Black vedd tudomásul.- öcsém ezt csak hatalmas öblös hahotával reagálta le.
- És te még nevetsz?- a hangom egy oktávval feljebb csúszott az ijedségtől.- Mi van ha farkas volt? Vagy .. ne addj isten egy medve.
- Látszik milyen sűrűn jársz te is az erdőben. Pedig az ember azt hinné, hogy indián lány létedre ismered valamennyire.- válaszolta vidoran öcsém. De engem most semmi nem tudott jobb kedvre deríteni, még mindig reszkettem. Ő nem érezte amit én. A meleg levegőt a lábamnál, és az egyenletes mély szuszogást. Meg voltam róla győződve, hogy medve volt, de semmi esetre sem kisebb egy farkasnál. Luke kijelentette, hogy akkor ő ezentúl egyedül megy kémkedni amibe én kézségesen bele is egyeztem, mivel a többi célpontunk is az erdő szélén vagy közelében lakott. De a magam megnyugtatása érdekében a lelkére kötöttem, hogyha sokáig lesz oda óránkénti telefonos értesítést várok, mire ő kijelentette, hogy rosszabb vagyok, mint anya.
Ami viszont a szerencsénket illette, nagyon is mellettünk állt, mivel hála drága szüleink jó alvóképességének, semmit a világon nem vettek észre megint. Nekem első dolgom volt fürödni, majd aludni menni, de még elalvás előtt az eszembe véstem, hogy beszélnem kell Kathyval, hogy lehetőleg Luke további ténykedéseit se árulja be a szüleinknél, mert nyilván a mairól is tudomása volt, hiszen látott minket. De utána már édesdeden aludtam, volna ha nem álmodom azt, hogy felváltva kergetnek medvék, farkasok és vámpírok az erdőben. Ennek következtében többször le is estem az ágyról. Még szerencse volt, hogy másnap hétvége volt így addig alhattam ameddig akartam. De nem felejtkeztem meg a tegnapi, vagyis a hajnali gondolatomról. Ártatlan képpel anya elé álltam.
- Anya elvihetem a kocsit?- értetlenül néztem rá. Miért hát nem kérheti el egy kamasz csak úgy az autót?
- Hová szeretnél menni?
- Gondoltam meglátogatom Kathyéket, úgyis olyan régen voltunk náluk. Nem igaz?
- De lehet, hogy..nincsenek is otthon, elmentek vadászni. Hiszen napok óta most borult be először az ég.- próbált volna lebeszélni anya. De hasztalan volt.
- Egy próbát megér nem? Amúgy is. Már eldöntöttem, hogy megyek szóval látta Kathy. Akkor meg illene otthon maradnia.- láttam anyát, hogy nem tetszik neki az érvelésem, de megadta magát.
- Jó, de sötétedés előtt itthon légy.- gyorsan megpusziltam az arcát és már ott sem voltam. Úgy száguldottam az úton ahogyan csak lehetett. A kocsi kerekei csikorogva fékeztek a ház előtti kavicsos úton. Az ég borús volt, esni nem esett, csak a köd szemerkélt. Jól sejtettem. Kathy már várt rám. Szeme aranyszínű volt és szélesen mosolygott.
- Már vártalak.- most valamiért nem is tudom,de vidámság lett úrrá rajtam. Én is visszamosolyogtam rá.
- És gondolom tudod is, hogy miért .
- Óó hát igen. Már hajnalban tudtam mikor hazamentetek. Én akkor mentem vadászni mikor megtudtam, hogy egyedül mászkáltok kint.- nekem leesett az állam.
- Akkor az te voltál?- kérdeztem álmélkodva.
- Micsoda?- most ő sem értette, hogy miről van szó.
- Mikor az erdőben voltunk Lukekal, hallottuk, hogy valaki, vagy valami járkált körülöttünk. Nem te voltál?- erre ő csilingelően felkacagott.
- Az egyezményre nem emlékszel? Cullen lány vagyok. Nem vadászhatok quileut területen. Nem nem én voltam. De biztonság kedvéért a határ környékén portyáztam, hogyha netán mégis baj lenne tudjak segíteni. És úgy látom nem jártam messze az igazságtól.- vonta össze a szemöldökét. Már bántam, hogy elkottyantottam magam.
- Akkor most végül is mi lesz? Beárulsz minket vagyis mostmár Lukeot anyánál?- kérdeztem rá arra ami miatt eredetileg jöttem.Kathy csak egy pillanatig töprengő arckifejezést vett fel, majd elkomorult a tekintete, de ismét derűsen nézett fel rám. Mindezt olyan rövid idő alatt, hogy alig tudtam követni.
- Nem, persze hogy nem szólok. Nem lesz baja Lukenak.- mondta mosolyogva, amitől most én is megkönnyebültem egy kicsit, hiszen ha Kathy mondja, hogy nem lesz baj, akkor az úgyis van. Innentől már valamelyest felszabadultabban tudtunk beszélgetni, és ha már itt voltam akkor kellő alibit akartam szolgáltatni magamnak, és tényleg sötétedésig maradtam Kathyvel, akivel közben rengeteg mindenről beszélgettünk. Vámpírokról, farkasokról, a férjéről, világkörüli útjaikról. Más különös képességű vámpírokról. Amiket én elképedve hallgattam. Tisztában voltam vele, hogy a Culleneknek milyenek a képességei, de arról soha nem mesélt senki, hogy mások is vannak akik rendelkeznek ilyen és az övéknél számomra sokkal ijesztőbb erővel. Nekem különösen annak a nomád vámpírnak tetszett az ereje, aki képes volt az ellenfelét az általa kreált illúzióba zárni és ezzel a teljes tébolyba kergetni.
Még tovább is hallgattam volna ha Gerald érkezése nem hívja fel rá a figyelmemet, hogy már milyen későre is jár. Nesztelenül lépett be a házba, egyszerű kék inget és egy sötét farmert viselt edzőcipővel. Külseje tökéletesen makulátlan volt, semmi nem árulkodott róla a szeme színét kivéve, hogy merre járt. A fantáziám egyből messzire kalandozott, érdekelt volna, hogy milyenek a vámpírok amikor vadásznak, persze tudtam, hogy ezt soha nem láthatom. De érthető volt, hogy foglalkoztatott, hiszen csak azt láttam mindig, hogy a szemük egyre sötétebb lesz, majd eltűnnek egy időre és aranybarna szemmel térnek vissza.
- Azt hiszem ideje lenne menned. Ha még sokáig itt maradsz mindjárt telefonál Nessie.- jegyezte meg kedvesen Kathy.
- Ó persze.- tértem észhez és már fel is pattantam.- Hello Gerald!- ő udvariasan biccentett én pedig már szaladtam is a kocsim felé. Hazafelé is úgy vezettem, mint egy őrült, de La Pushnál már lassítottam. Volt egy olyan megérzésem, hogy anyáék csak azért nem hívtak fel, mert Kathy már tájékoztatta őket, hogy egyben haza érek. Otthon nem kerülte el a figyelmemet, hogy anya és apa is feszülten néznek engem, mintha várnának valamire. Mikor vidáman rájuk mosolyogtam, anyából felszakadt egy sóhaj.
- Milyen volt Kathynél?- kérdezte óvatosan apa.
- Jó. Sokat beszélgettünk, és a végén már megérkezett Gerald is, szóval jó kis délután volt.- anyáék összemosolyogtak. Körbe néztem a szobában, de csak a hugom volt ott aki tátott szájjal bámult valami
gyerekeknek szóló maszlagot a tévében.
- Luke hol van?
- A szobájában van. Azt hiszem tanul- jött apa válasza az újság mögül. Elindultam Lukehoz, mert még beszélni akartam vele, mielőtt elmegy éjszaka. Tudatni akartam róla, hogy Kathy támogat minket és minden eshetőségre a cullen-quileut határon fog ma éjszaka is portyázni. Luke szobája közvetlenül az enyém alatt volt. A nappaliból egy egyszerű fa borításos folyosó vezetett oda, onnan nyílt amúgy a lenti fürdőszoba is. Bár mi nem volt fából a mi házunkban? Ahogy belépett az ember egyből egy hatalmas helyiségben találta magát. Balra volt a hatalmas konyha, anya felségterülete, jobbra pedig a nappali. Egy kandallóval, a tv és sok sok kanapé és fotel. Amire szükség is volt, hogyha a quileutok nálunk gyűltek össze, hiszen kellett a hely. A konyha mögött indult felfelé a lépcső, a lépcső mellett volt a folyosó, ahol anyáék szobája volt a legvégén és a legelején Luke. Én laktam Magennel odafent és ott volt még a vendégszoba ami majd Daisyé lesz ha felnő. De összességében szerettem a házunkat, főleg a meleg barna színek miatt.
Mikor Luke szobájához értem, halkan kopogtam. Nem jött válasz. Halkan benyitottam. Nagyon békésen aludt. De meglepődve konstatáltam, hogy már lelóg az ágyról, holott nemrég vették neki anyuék. Nem volt szivem felébreszteni, így leültem az íróasztalához és a gondolataimba merülve vártam, hogy felébredjen. Éppen Kathyn járt az eszem, hogy mennyire jó, hogy ilyen segítőkész és még hajlandó éjszaka is vigyázni Lukera, bár igaz ez neki semmilyen fáradtságot nem jelentett.
A következő pillanatban pedig felébredt Luke..ugyanis fordult egyet és hatalmas puffanással leesett az ágyról. Még nem volt teljesen magánál.
- Mi az? Mi van? Megyek..- nézett zavartan össze vissza
- Luke..aludtál, nem történt semmi. – csítitottam, ő álmosan megdörzsölte a szemét, majd felpattant az ágyra. Én beszámoltam neki mindenről amit Kathytől hallottam, és ő megigérte, hogy nagyon óvatos lesz. Vonakodva ugyan de abba is belement, hogy engem értesítsen végig mindenről. Hogy ne legyen nagyon feltűnő a párosunk, kimentünk a nappaliba és az estét anyáékkal töltöttük. Amikor anya is elment aludni, Luke is fáradságra hivatkozott és bement a szobájába. Én még kint igyekeztem apát szóval tartani amíg lehetett. Aztán mikor ő is a végkimerülés szélén állt és elment aludni, én felrohantam a szobámba. Már várt az első üzenet:
Itt vagyok Clearwateréknél, minden rendben van. Luke
Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Tisztában voltam vele, hogy innentől kezdve folyamatosan ír, ha tovább megy, vagy ha történik valami. Nem állt szándékomban elaludni amíg haza nem ér, de a 10. sms után elaludtam.
Reggel mikor felébredtem elfogott a páni félelem. Luke utolsó sms-e akkor érkezett mikor még Atearáék házához indult, onnantól kezdve semmi. Gombóc nőtt a torkomban. Felültem és füleltem.
Csak a tv ment, valami reggeli gyerekműsör amin a hugom hangosan kacagott. Feltéptem az ajtót és lerohantam.
- Meg! Hol vannak anyáék? És hol van Luke?- a hugom rámemelte hatalmas fekete szemeit.
- Anyáék azt mondták, hogy Clearwaterékhez kellett menniük, és hogy ma te fogsz rám vigyázni, bár nem tudom minek mellém babysitter.- fintorgott- Amúgy Luket ma még nem láttam.
Azonnal az asztalhoz rohantam ahol is anya gyöngybetűi vártak azzal az üzenettel, hogy sürgősen Clearwaterékhoz kellett menniük, és Luke is ott van, majd jönnek. Addig is legyek jó és vigyázzak Megre. Tehetetlenül roskadtam le a fotelba és a fejemet püföltem. Mégis mi a nyavalya folyik itt amiben mostmár nemcsak a szüleim hanem Luke is benne van?

2010. február 2., kedd

Moonlight 2.fejezet- Kérdések

A gyanúm minden nappal egyre növekedett, de egyszerűen nem mertem rákérdezni a szüleimnél.
Főleg azért, mert Sam után Quilék és Sethék voltak a következők akik újfent gyerekfuvarozásba kezdtek. Annyira akartam tudni, hogy mi lehet az oka. Tudtam, hogy azzal kapcsolatos aki éjszaka járt nálunk. Ő hozott valami féle hírt. Egyik reggel végre elszántam magam.
- Hmm, azon gondolkoztam apa, mintha néhány nappal ezelőtt valaki járt volna itt este. Nem ismertem fel a hangját. Ki volt az?- apa nem nézett rám, csak kapargatta az égett részt a pirítósán.
- Ó, biztos Quilre gondolsz. Múlt héten tudott visszahozott eeegy..könyvet amit még anyád kért kölcsön Clairtől.
- Arra emlékszem, én éjszakára gondoltam. Éjszaka felébredtem, és hallottam hogy lent beszélgetsz egy férfival.- anya kezéből kiesett a kanál.
- Jah hogy aaaz.- mondta tettetett könnyedséggel.- Csak egy turista volt. Eltévedt és tőlem kérdezte meg merre találhatja Forksot.
- Aha. Éjszaka- mormogtam. Hihető. De nem volt merszem többet kérdezősködni. Mivel azonban örököltem édesanyám kiváncsiságát és nyughatatlanságát, úgy döntöttem, hogy éjszaka követni fogom öcsém példáját és megszököm. Kathyvel akartam beszélni, hátha ő pontosabb felvilágosítást ad, hogy mi folyik itt. Hiszen ő is ismeri a quileutokat és anya biztos őt is tájékoztatta. Fel voltam öltözve és hallgatóztam. Apa horkolt, az öcsém szintén, a hugom álmában beszélt, anya is nyilván alszik. Minden készen állt. Lábujjhegyen leosontam a lépcsőn, mint egy szellem úgy surrantam ki az ajtón. Bepattantam a kocsimba és indítottam. Nem érdekelt ha meghallják, majd a büntetéssel foglalkozom
ha hazaértem. Minden sötét volt és kihalt. Kicsit dobogó szívvel hajtottam le a páfránnyal benőtt útra, féltem hogy nem találok el a házhoz. Már már ott tartottam, hogy vissza kéne fordulni, mikor felbukkant előttem teljes fényében. Kathy már kint ült a lépcsőn. Hogyne. Hiszen ő akkor tudta már, hogy jönni fogok, amikor eldöntöttem. Kiszálltam a kocsiból.
- Szia.- köszöntem félszegen.
- Csak azért nem szóltam Renesmeenek, mert láttam azt is, hogy nem fognak rájönni a szökésedre.- felpattant és míg pisloghattam volna már mellettem volt és hűvös kezével belém karolt.
- Gyere be. Gery elment vadászni. Kettesben vagyunk.- erre nem is tudom miért, de gombóc nőtt a torkomban, bár tudtam Kathy nem öl embereket.
- Szóval, hadd ne lőjem le a poént. Mond nyugodtan mit szeretnél.- aranyszínű szemeibe néztem, és egyből kibukott belőlem ami az oldalamat fúrta.
- Valami nincs rendben. 5 nappal ezelőtt járt nálunk valaki éjszaka, és azóta apa hoz, visz minket a suliba, ugyanúgy, mint a többi quileut a gyerekeit. És tudom azt is, hogy őket sem engedik ki sötétedés után. Tudni szeretném, hogy mi folyik. Te vagy anyu legjobb barátnője, nyilván elmondta neked.
Kathy csak mosolygott, de közben halántékát dörzsölte.
- A férjem járt apádnál. Mert láttam valamit. – megnyaltam a kiszáradt számat, feszülten figyeltem. Tudtam, hogy ez nem minden, még kell lennie valaminek.
- Okos lány vagy Lily. Pont olyan kíváncsi mint Renesmee és pont olyan jó megfigyelő mint Bella.
De sajnos többet nem mondhatok. Megigértem a szüleidnek. Neked pedig legyen elég annyi, hogy azért játszák a szüleitek a sofőrt, mert biztonságban akarnak tudni titeket. Kérlek ne kíváncsiskodj, még 7 nap és vége lesz ígérem.- mondta lágy hangján, majd megsimította az arcomat, amitől akaratom ellenére kirázott a hideg. Erre ő hahotázva felnevetett.
- Ne félj nem eszlek meg. Igazság szerint soha nem is ettem. Most pedig irány haza! Aludj, hiszen holnap iskola.- én automatikusan felálltam, igaza volt Kathynek, álmos voltam. De ekkor végre kattant egyet a fogaskerék az agyamban. Már a kocsim felé tartottunk mikor megálltam és Kathyre néztem.
- Vámpírok! Ugye? Azokat láttad, és most addig vigyáznak ránk amíg el nem mennek.- Kathy ismét csak sejtelmesen mosolygott és betessékelt a kocsimba.
- Jó éjt Lily!- dühös voltam. Hogyis hihettem, hogy Kathy őszinte lesz hozzám? Rettentően idegesített, hogy mindenki gyereknek nézett. Hiszen most múltam 18 az istenért! Mire hazaértem már lenyugod-
tam valamelyest, és igyekeztem halkan visszalopózni, nehogy megváltozzon Kathy látomása. De szerencsére nem úgy lett. Reggel úgy ébredtem, mintha nem aludtam volna semmit. Keserű csalódás-
sal vettem tudomásul, hogy még egy hétig kisiskolásnak vagyunk nyilvánítva. Legalább Meg örült neki. Annyira szerettek együtt lenni apával, most még egy kicsit több is jutott nekik.
A suli udvaron ücsörögtem egyedül mikor nagy vidoran lehuppant mellém az öcsém.
- Hát neked meg mi bajod?
- Jéé, te nem a wc-ben vered a kicsiket?
- Nana, nagylány nem kell így felkapni a vizet. Ma éppen jó hangulatomban vagyok ha már kérded.
Csak láttam, hogy olyan búskomor vagy. Csak nem Marki cica az oka? Csak hogy örülj őt most láttam a folyosón bolyongani mint egy kísértet.
- Fogd be. És igen, ő is a bajom. De nem lenne, ha te megtanulnál rendesen viselkedni és nem zaklatnád folyton. Mellesleg már rég kellett volna szólnom anyáéknak a stiklieidről.- Luke keze reszketni kezdett, álkapcsa megfeszült. Úgy, szóval dühös. Nagyon helyes. Élvezettel folytattam a cukkolását.
- De persze idő kérdése az egész. Aztán lesheted magad, hogy mikor szemétkedtek legközelebb az Uley fiúkkal. Tényleg, hogy hogy elengedtek a főnökök? Nem kerülsz büntibe?- mondtam tovább negédes hangon. A következő pillanatban azonban olyat tett az öcsém amit nem vártam. Felpattant és a köztünk lévő fából faragott kerti asztalt egy kézzel úgy elhajította az udvaron hogy pozdorjává tört.
A félelemtől összerándult a gyomrom, de azért hősiesen álltam Luke dühös tekintetét. Én is felálltam.
És nem tudom mi ütött belém ,de tovább folytattam a cukkolását.
- Na mi az? Csak nem meg akarod verni a nővéredet?- Luke nem szólt egy szót sem, csak tett egy lépést felém. Ekkor szinte a semmiből köztünk termett Mark. Kezét Luke mellkasának támasztotta, másik kezével maga mögé tolt de nem eresztett el.
- Luke! – szólt nyugodt mély hangján- Ezt te sem akarod. Nyugodj le kérlek.- A szivem a torkomban dobogott. Egy hete ez volt Mark első cselekedete irányomban. De közben az öcsémért is aggódtam.
Luke mélyeket szippantott majd lerázta Mark kezét.
- Nehogy azt hidd te ficsúr hogy vagyok olyan vadállat, hogy képes lennék ártani a húgomnak.- majd ott hagyott minket. Én még mindig szótlanul ám hevesen dobogó szívvel meredtem szerelmemre. Most méginkább daliás hercegnek tűnt a szememben. Magas volt, izmos, olyan fehér bőre volt mint egy vámpírnak, barna szeme és sűrű sötét barna haja.
- Köszönöm.- dadogtam halkan. Mire legnagyobb megkönnyebülésemre elmosolyodott.
- Beszélhetnénk Lil?- én csak bólintottam, majd követtem az épületbe. Egy félreeső folyosó szakaszon áltunk meg.
- Annyira hülye voltam. Úgy sajnálom. Nem kellett volna arra kérni téged, hogy áruld be az öcsédet.
Azt hittem rosszul hallok. Csendben vártam a folytatást.
- Nem mintha eddig bármikor is el tudott volna verni, de tudod bosszantó volt, hogy rámszálltak. És az Uley fiúk. Huuh..van bennük valami rémisztő. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Hiányzol Lily! Meg tudsz bocsájtani?- erre már nem válaszoltam semmit ,csak megcsókoltam. Innentől kezdve egész nap úgy éreztem, hogy a fellegekben járok. Egész nap egymás kezét fogtuk és szünetekben szétválasztha-
tatlanok voltunk. Mostmár az sem tűnt bosszantónak, hogy még majd egy hétig apa fog minket suliba hozni. Otthon is első dolgom az volt, hogy elmeséltem anyának, hogy kibékültünk, amit ő örömmel fogadott. Jó volt, hogy mindent elmondhattam neki. Lehet, hogy ezért sem volt sose barátnőm, ott volt anya, haveroknak pedig a quileut fiúk. A következő napok szinte röpültek. Mindent csodásnak találtam, és még Luke is jól viselkedett, mostanában még az Uley fiúkkal is egyre többet beszélgettem.
Egyik nap mikor hazaértünk a suliból, nagy meglepetés várt minket. Anyával ott ült az asztalnál Bella és Edward. Amikor megláttak minket mind a ketten elmosolyodtak. A szemük színe topáz volt, tehát voltak vadászni, állapítottam meg.
- Mennyit nőttetek, Különösen te Luke. Már akkora vagy mint Jacob!-felpattant a székből Bella, majd minden további nélkül megölelt és megpuszilt mindnyájunkat. Edward és Luke azonnal lefoglalták egymást, hiszen közös szenvedélyükről az autókról beszélgettek. Közben apa is köszönt Bellának, de fordult is vissza, mert még Meget el kellett hoznia suliból. Én mosolyogva figyeltem anyámat és nagyanyámat ahogy önfeledten beszélgetnek, noha furcsa látványt nyújtottak. Anya augusztusban tölti a 36-ot, már voltak nevető és mimika ráncai, és a kezén látszott, hogy nem fiatal. És fiatalkori karcsúsága is oda volt már. Ezzel szemben ott ült mellette Bella, akinek arca majd szétcsattant a fiatalságtól, sehol egy ránc, olyan vékony és törékeny volt mint egy porcelán baba és ránézésre elment volna 16 évesnek is.
- Mi szél hozott titeket La Pushba? Akarom mondani Forksba?- kérdeztem érdeklődve.
- Régen láttuk Nessiet, és mostanában utazgatni támadt kedvünk Edwardal. Ez minden.- felelte mosolyogva Bella. Hmm, hát hogyne. Jó azoknak akiknek annyi pénze, van hogy azt sem tudják mihez kezdjenek vele és annyi idejük, hogy fogalmuk nincs róla.
- Meg persze meg akartuk látogatni a Harvardra készülő unokánkat.- erre én elpirultam. Még mindig zavarba hozott, ha ez került szóba. Nem nagy érdem. Megfeleltem a felvételin.
- Szerintem igenis érdem.- szólalt meg dallamos hangján Edward. Én riadtan felkaptam a fejem. Persze, ha sokáig nem látom őket elfejtkezek róla, hogy vigyázzak a gondolataimra. Régen anya is tudott mások gondolataiban olvasni, sőt még az emlékeit is megmutatni vagy nézni valakinek. De már hosszú ideje nem képes rá. Elmondása szerint nem hiányzik neki, de én néha azért örültem volna valami természetfeletti erőnek. De sebaj, ezentúl ügyelek rá, hogy mit gondolok és mikor.
Edwardék Kathyékkel együtt laktak a Cullen házban, de a következő napokban gyakran meglátogattak minket. Az egyik ilyen alkalom teljesen váratlanul történt, pont mikor nálunk volt Mark. Ekkor egy igen érdekes megismerkedésnek lehettem tanúja. Mind lent voltunk a nappaliban, tévéztünk, mikor Edwardék beállítottak.
- Ohh, ap..Edward.- szólalt meg anya. Én csak behunytam a szemem és hálát adtam, hogy nem csúszott ki az apa szó a száján. Mark idegesen mocorogni kezdett mellettem, mire apa felkuncogott.
Vetettem rá egy sötét pillantást, hogy tudja hallottam ám, hogy kárörvend.
- Mark, ők itt anya unokahuga és öccse. Edward és Bella- vettem rögtön kezembe az irányítást. Végülis testvérnek már túl fiatalok voltak.
- Hello- mondták mind ketten. Nem is erőltetve tovább az ismerkedést, mert látták, hogy Mark mennyire ideges. Szokványos,mondták nekem. A halandóknak valami hatodikérzéke megsúgja kikkel állnak szemben és jobbnak látják a távolságtartást.
- Ő Lil nem azt mondtad, hogy valami baj van a számítógépeddel?- fordult felém Mark, és láttam, hogy gyöngyözik a homloka az idegességtől.
- Jaa, de. Menjünk föl- kapcsoltam, majd karon ragattam és elindultunk a lépcső felé. A szemem sarkából még láttam ahogy Edward elmosolyodik.
Mark egészen addig nem is mert előbújni a szobámból amig Edwardék ott voltak. Sajnáltam szegényt.
Viszont többször már nem volt szerencséjük egymáshoz. Minden a rendes kerékvágásban folyt, néha már sajnáltam, hogy lejár az egy hét és nem apa lesz a sofőrünk. De hát egyszercsak ez is elérkezett. Nemcsak nálam az összes quileut gyereknél is ahogy Tom informált. A hét leteltével Edwardék is tovább utaztak, Kathyék úgy tűnt maradnak még egy darabig. Aztán lejárt apa sofőrségének ideje is, és én meglepően nagy örömmel vettem ismét birtokba a volánt. Szép napos idő volt, már csak néhány hét volt hátra a suliból. Miután kitettük a suliban Meget feltekertem a rádiót és vidáman dudorásztam, nem törődve a mellettem hallgatagon és komoran gubbasztó öcsémmel. A parkolóban kiugrottam a kocsiból.
- Szép napot öcsi!- trilláztam neki vidáman. Most még az sem tudott nagyon letörni, hogy vissza se szólt csak fejét a nyakaközé behúzva elsietett órára. Én most mindennek örültem, hiszen kibékültem a barátommal, egészséges a családom és nem utolsó sorban sütött a nap Forksban. Érezhetően és melegen. Feltett szándékom volt kiélvezni. Éppen angol órán ültem és ábrándosan bámultam kifelé a napsütésbe éppen azt tervezgetve, hogy elmehetnénk suli után Markkal a partra, mikor Mrs. Turner hangját hallottam meg magam mellett.
- Ms. Black, ha volna oly szives válaszolni a kérdésemre amit már másodjára teszek fel.- igen ingerültnek tűnt.
- Ő hogyne. Mi is volt az? Elnézést Mrs.Turner.
- Mivel maga is La Pushban lakik és osztálytársa Aaron és Daniel Uleynak, nem tudja véletlenül miért hiányoznak?- bambán néztem körbe a teremben, és csak ekkor tűnt fel, hogy tényleg nincsenek ott.
- Nem tudom tanár nő.
- Na látja, csak ennyit akartam. Furcsa, pedig ők az osztályelsők és az elmúlt három év alatt sosem hiányoztak.- már csak ennyit hallottam Mrs. Turner hangjából, majd tovább folytattam a mosolygós ábrándozást, pedig igazán elgondolkozhattam volna én is, hogy hol lehetnek a mindig makkegészséges és szorgalmas ikrek.