Tűz és Jég 2. fejezet

Olyat sikítottam, hogy az ablakok is beleremegtek. De csak John volt az.

- Gyere.- csak ennyit mondott. Átkarolta a vállamat és egy pillantást sem vetve a nyitott ajtón át látható Leilára, levitt, ki a ház elé, ahol George várt ránk kocsival és beültetett és ő is beszállt mellém. Mindkettejük arca furcsa kemény maszkba volt dermedve. Én pedig a sokktól csak lassan fogtam fel hogy barátom egyáltalán nem úgy reagált ahogy egy ilyen brutális gyilkosság esetén reagálni kellett volna. Meg szerettem volna kérdezni őket, hogy mi folyik itt, de még nem találtam a hangomat. Csak tehetetlenül néztem hol az egyikre hol a másikra. Talán kitalálták a fiúk, hogy mire gondolok, mert George adta meg a választ megnyugtató mély baritonján.

- Nemsokára mindent meg fogsz tudni. És igen, mi is nagyon nagyon sajnáljuk Leilát. Hidd el meg akartuk akadályozni.- közben engem figyelt a visszapillantóból. De én csak zombiként meredtem magam elé. Fél füllel hallottam amit mondott és ez meg is nyugtatott, mert tudtam, hogy úgy lesz ahogy mondja. El fogják mondani, hogy mi történt. Viszont még mindig az esemény és a látottak hatása alatt voltam. Csak a vérbefagyott Leila testét láttam magam előtt és a borzalomtól hatalmasra nyílt szemeit. Micsoda undorító elmebeteg aki képes így végezni valakivel.

Út közben nem figyeltem merre haladunk. Nyilván el is aludhattam, mert John vállán ébrettem. Köröskörül már minden teljes sötétségbe burkolózott és sehol sem láttam házakat. Az országúton száguldottunk teljes sebességgel észak felé. Egy elborult pillanatomban az is eszembe jutott, hogy talán a fiúk is benne vannak és elraboltak. De nem engedtem, hogy ennyire eluralkodjon rajtam a pánik.

- Na jó reggelt. – köszöntött George.

- Azt hittük már sosem ébredsz fel. Azt is átaludtad mikor kétszer megálltunk tankolni.- mondta nevetve. Én csak hitetlenkedve dörzsöltem a szememet. Micsoda? Akkor jó régóta lehetünk már úton. Még mielőtt válaszol-

hattam volna bármit is. Az eget keresztül szelte egy hatalmas villám és akkora csattanással ért földet, hogy azt

hittem menten kiugrok a kocsiból.

- Jól van. Nyugi.- simogatta John a vállamat.

- Tudni akarom hová visztek.- böktem ki végül. Úgy voltam vele, hogy a határozottság a legcélravezetőbb dolog.

George arca elkomorult és nem értettem mitől.

- Ha odaértünk eláruljuk. Ígérem.- mindegyikük arca az előbbi derültségből pont olyan komorrá változott, mint az ég odakint. Ismertem már őket jó néhány éve, és mostmár tisztább fejjel tudtam, hogy nekem sosem ártaná-

nak, szóval nem tudtam mit tenni, bele kellett törődnöm abba amit mondtak. Az út további része is néma csend-

ben telt el. Egyikünknek sem volt kedve beszélgetni ami tulajdonképpen teljesen érthető is volt. Nyilván ők is azon a borzalmon gondolkozhattak ami tegnap történt és azon, hogy mi áll még előttünk..amibe ugye engem még nem avattak be. Én pedig csak egyre a tegnapi napon törtem a fejemet. Olyan hihetetlennek és elképzelhetetlen-

nek tűnt, de azon járt a fejem, hogy nincs-e a között kapcsolat, hogy én olyan furcsán éreztem magam egész nap. Meg mikor néhány pillanatig olyan érzésem támadt, mintha követnének a városban. Akármennyire is ebbe akar-

tam kapaszkodni, semmilyen értelmes kapcsolatot nem találtam ezek között így végül maradt a lehető legegyszerűbb magyarázat. Leila egy sima betörés, vagy egy beteg pszihopata áldozata lett, a fiúk elmenekítenek onnan, és én pedig örülhetek neki, hogy nem én voltam barátnőm helyében. Spekulációim annyira lefoglaltak, hogy meglepődve vettem észre mikor kinéztem az ablakon, hogy odakint már kezd felkelni a nap. És mi még mindig nem álltunk meg. Volt egy olyan sejtésem, hogy már messze Észak-Írországban járhatunk. Mert a táj közel sem emlékeztetett a mi környékünkre. A távoli hegyek amiket láttunk a városból, most már szinte karnyúj-

tásnyira voltak, a környék egyre elvadultabb lett. Szántóföldeket sem nagyon lehetett látni, mindenhonnan erdők vettek minket körbe. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem merre is megyünk tulajdonképpen, mikor érünk oda , mikor George vett egy éles kanyart és egyenesen az erdő sűrűjébe vezetett.

De legnagyobb meglepetésemre itt egy kövesútra tértünk rá. Hosszú percekig csak a fákat láttam két oldalról, mikor végre ritkulni kezdett az erdő és George is megszólalt.

- Meg is érkeztünk. – meg akartam kérdezni, hogy hol is vagyunk most, de a torkomra forrott a szó. Ami a szemem elé tárult úgy nézett ki, mint egy tündér vagy épp rémmese egyik helyszíne. A skót erdőségek kellős közepén fákkal körülvéve ott állt egy hatalmas több szintes sötét kastély. Falait befutották a különböző kúszó-

növények, és nagy üvegablakai sötéten és ijesztően meredtek ránk. Csak feltételeztem, hogy a messziről sötét piros csíkok az ablakok mellett a függönyöket jelölik.

- Kiszállás.- mondta John. És George már kint is volt, hogy előzékenyen kinyissa nekem a kocsi ajtaját. Kiszálltam. A reggeli világosság még szokatlan volt a szememnek, és így hunyorogva vettem szemügyre az előttem álló kastélyt.

- Üdvözöllek szerény hajlékomban.- mondta a mellém lépő John.

- Micsoda? Ez a tied? Mióta vagy te királyi leszármazott?- George hangosan nevetett mellettem.

- Mondjuk úgy, hogy családi örökség. És igen vannak nemesek a felmenőim között.- miközben nekem magyarázott, lökött egy nagyot a hatalmas fa ajtón ami fájdalmasan nyikorogva engedelmeskedett neki.

Bent még beletelt néhány percbe mire megszokta a szemem a félhomályt. Arra számítottam, hogy dohos és ódon szag fogja megcsapni az orromat, de tévednem kellett. Hatalmas előcsarnokba értünk aminek a közepén egy óriási lépcső kanyargott a felső emeletekre. Első látásra úgy tűnt, hogy minden márványból van. Tőlem jobbra is egy gigászi méretű terem volt, óriási kandallóval és tele könyvespolcokkal, valamint kényelmes fotelekkel.

Balra pedig egy óriási ebédlő egy akkora kristálycsillárral, mint egy malomkerék. Nem jutottam szóhoz sem.

A fiúk látták, hogy tehetetlen vagyok, így jobb híján igyekeztek felfelé taszigálni a lépcsőn. Az emelet egy óriási folyosóból állt, amiből valószínűleg a lakószobák nyíltak. Még oda sem értünk, de az egyiknek kinyílt az ajtaja, és mi beléptünk. Már a méreten meg sem lepődtem. Hatalmas baldachinos ágy piros drapériával, ugyanolyan szőnyeg és függöny, a kandallóban égett a tűz. És a szobában ott volt Paul, Robert és Cristina. Mostmár végképp össze voltam zavarodva. Mi folyik itt? Mit keresek egy középkori angol kastély hálószobájában? George óvatosan leültetett az ágy szélére, szembe a többiekkel.

- Elmondanátok végre hogy mi van?- a hangom olyan rekedtes volt, mint egy láncdohányosé. Cristina ijedten kapta fel a fejét a hangomra. Egészen addig az ablakon át nézte a felkelő napot.

- Nézd July. Tudjuk, hogy szörnyű sokként ért Leila halála. Minket is, de …

- Akkor mégis miért vagytok ilyen rohadt nyugodtak?- minden átmenet nélkül ordítani kezdtem. Most jött ki belőlem a feszültség ami ideáig egyre csak gyűlt.

- Én láttam vérbe fagyva nem ti! És ti képesek vagytok ilyen nyugodtan itt állni és…

- Hagynád, hogy befejezze?- rivallt rám Robert és védelmezően átölelte Cristint. Kicsit meglepődtem. Egyrészt mert eddig sosem használt senki ilyen hangot velem, másrészt pedig mert nem tuddtam, hogy van köztük valami.

És a jelenpillanatban nagyon úgy tűnt, hogy van.

- Per,persze.- majd visszaültem az ágyra.

- Nos.- folytatta mostmár felbátorodva July.- Ott tartottunk, hogy mindannyian nagyon sajnáljuk Leilát, de mi tudtuk, hogy a célpont nem ő hanem te lettél volna. – egyelőre csak ennyit mondott. De tudtam, hogy van még más is. Mindenesetre ezt még emésztenem kellett. Én? Célpont? De hát miért?

- Miért én? Hiszen nem csináltam semmit.- fakadtam ki. Aztán még valami szöget ütött a fejemben.

- Várjatok csak! Honnan tudtatok ti erről? – most úgy tűnt, hogy George veszi át a szót Cristinetől.

- Nem tudom July, hogy magyarázzam el kíméletesen, így ne haragudj. A tárgyra térek. – nagyot nyeltem és még pislogni is elfelejtettem, annyira érdekelt, hogy mi fog most következni.

- Mi a fiúkkal- mutatott körbe a szobában.- ismertük és szerettük a szüleidet. Ők bíztak meg vele, hogy vigyázzunk rád és legyünk jóban veled. Cristina nemrég csatlakozott a csapatunkhoz. Ő egyszerű ember, de ő az unokatestvéred. És mellesleg boszorkány. Mi pedig vérfarkasok vagyunk. Ami pedig megölte Leilát az egy vámpír volt. Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy egy egész vámpír klán található rád vadászik. A mi dolgunk az lesz, hogy megvédjünk és eljuttassunk biztonságban Amerikába. – befejezte, nem volt több mondani valója. Lazán a falnak dőlt John és Paul közé és mind engem figyeltek. Én csak ültem kukán és hogy ne őket kelljen néznem, az ujjaimmal kezdtem el játszani az ölemben. Csengett a fülem és zúgott a fülem. Egyszerűen képtelen-

ség amit ők beszélnek. Megdörzsöltem a szemem és újra kinyitottam annak reményében, hogy hátha csak álmo-

dom. De túl valóságos volt minden. Tényleg Írországban voltam, persze csak sejtéseim szerint, és tényleg a bará-

taim vettek körül és Leila már nem élt. Akkor most mégis mi van? Én sem tagadhattam le, hogy nem a „normál” gyilkolási módszer ha valakinek két szabályos lyuk van a nyaki ütőerén. De, hogy rám vadásszanak vámpírok és a fiúk ismerték a szüleimet? De akkor nekik most körülbelül 40-es, 50-es éveikben járó középkorú férfiaknak kellene lenniük és nem huszonéves kis suhancoknak. Aztán ott van még Cristin. Igaz, hogy neki is olyan árnya-

latú szőke haja volt mint nekem és kicsit hasonlítottunk is. Viszont álmomban sem fordult volna meg a fejem-ben, hogy a rokonom! Az unokatestvérem ráadásul. Az a tény pedig, hogy vámpírok vadásznak rám. Az egy cseppet sem riasztott meg. Hogyan is ijedhettem volna meg, mikor még mindig úgy tűnt az egész, mintha egy rossz vicc lenne? Vámpírok? Ugyan már, hagyjuk! Hanyatt dőltem az ágyon. Behunytam a szemem és nagyokat lélegeztem. Éreztem és hallottam is, hogy a többiek ugyanolyan pózban vannak, mint tíz perccel ezelőtt. Felültem, mert jobbnak láttam ha szembe nézek a problémával. Végül is az ember gondjai olyanok mint a dühös kutyák. Ha megpróbálunk elfutni előlük, utolérnek és fenékbe harapnak. Szóval jobb ha inkább nem hátra hanem szembe futok velük.

- Oké rendben. Még mindig úgy érzem magam, mint aki megbuggyant. De ígérem próbálok alkalmazkodni. A részleteket később kérem. Most csak azt, hogy mi a fenét akarnak tőlem a vámpírok?- hadartam gyorsan. Cris a homlokára csapott és látva, hogy nem csapok patáliát, egyből barátságosabban közeledett hozzám.

- A legfontosabbat kihagytuk. Bocsi. Szóval azért mert te is boszorkány vagy mint én. Az egyik leghatalmasabb mellesleg egész Angliában. És tudod némelyik vérszívónak vannak különleges képességei. Szóval az egyik jövőbe lát és téged látott, hogy ha a vezetőjük átváltoztat, akkor ti ketten ha a világot nem is, de a világon élő vámpírokat uralhatnátok.Illetve te lennél a legerősebb vámpír a világon. Egy ilyen fegyver birtoklását – itt rám mutatott- pedig vétek lenne kihagyni. És most egyes klánok azért vadásznak rád, hogy ez ne valósulhassanak meg, ergo megöljenek. A másik felük meg azért, hogy elvigyenek ahhoz a pasashoz.- magyarázta kellemes kis csilingelő hangján olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A feszültség megint kiüt-között rajtam. Hisztérikus nevetésben törtem ki, aminek hallattán szegény Cristina hátraugott.

- Méghogy én? Boszorkány? Maximum havonta egy hétig. Ugyanmár. Ez lehetetlen. Semmilyen különleges képességem sincs.- mostmár komolyan kezdtem azt hinni, hogy meg fogok bolondulni. Cristina csak nemlegesen ingatta a fejét.

- De az vagy. És erőd is van. Csak a szüleid elmondtak egy igézetet amivel biztosították, hogy húsz éves korodig ne tudd használni. Mostmár elmúltál 20 szóval használhatod.- csak némán bólintottam. Kedvem lett volna sikítva kiszaladni ebből az őrületből, de az nem az én műfajom. Olyan hülyének éreztem magam, hogy ilyet meg kell kérdeznem.

- És milyen erőm van?- pislogtam félszegen Cristinere.

- Először is tárgyakat tudsz mozgatni az akaratoddal és és szintén az akaratod segítségével helyet is tudsz majd változtatni. Levitálásnak hívják. Nekem amúgy túl sok aktív képességem nincs.- biggyesztette le a száját. Meg tudom érezni több száz méteres körzetben a vámpírokat, meg lebegni tudok és ennyi.- úgy nézett ki mint egy durcás kisgyerek aki mérges, mert ő kevesebb csokoládét kapott. Nem álltam meg mosolygás nélkül.

- És Cris, még valami. Ha te az unokatestvérem vagy akkor…

- Az anyukáink voltak testvérek.

- Értem.- nagyot sóhajtottam és felálltam. Úgy kezdtem el róni a köröket a szobában, mint a bebörtönzött tigris. Ki akartam törni és szembe akartam szállni azzal ami odakint volt. Nem féltem, mert tulajdonképpen nem tudtam, hogy mitől kéne.