Északi fény-12. fejezet Kathy

Minden hihetetlenül gyorsan történt. Nessie után mentem, úgy futottam ahogy a lábam bírta.
Nem akartam, hogy egyedül legyen, pláne ha még a vámpírral meg is kell küzdenie. Az embernek is el kellhet a segítség. Arra szaladtam amerre Nessiet láttam eltűnni a fák között. Az erdőben most gyorsan lehetett közlekedni, nem akadályozott a sár sem, hiszen a nap mindent felszárított. Párhuzamosan haladtam az úttal, még a fák közül itt ott láttam is az úttestet. Felkaptam a fejem, valahonnan mélyebről ordibálást hallottam. Ők azok? Nyilván ők azok. Beljebb haladtam az erdőbe, de még mindig nem láttam senkit. De újabb zajok ütötték meg a fülemet. Dulakodás hangját hallottam nem messze, és vad morgásokat, majd pedig valaki felordított. Emberek voltak. Ők azok!
Izgatottan tovább mentem, már biztos voltam benne, hogy Nessie leszámolt a vámpírral. A fák
ritkulni kezdtek és kiértem egy pici kis tisztásra. Ekkor minden felgyorsult. Először a földön kuporgó Lorát pillantottam meg, majd a mellette álló Nessienek a halálra vált arcára néztem. Éppencsak oldalra fordítottam a fejemet, mikor annyit láttam, hogy a fénytől szikrázó bőrű férfi rám veti magát és leterít a földre, majd teljes erőből beleharapott a karomba. Megint dulakodás hangját hallottam, és a vámpír lekerült rólam. Nem láttam a karomat, ahhoz sem volt erőm, hogy bármit tegyek, csak üvöltöttem úgy ahogy bírtam, mert a kínok kínját álltam ki. Még láttam egy darabig, láttam ahogy a falfehér arcú Lora mellém guggol, és potyognak a könnyei, de onnantól kezdve már nem láttam semmit, csak éreztem. Meg akartam halni. Ilyen fájdalmat még sosem éreztem. A felkaromból indult ki, majd kegyetlen lassúsággal terjedt tovább a forró égető érzés először le a kezembe, majd pedig felfelé indult a nyakam felé. Végül szép lassan minden testrészemben tombolt a tűz, ilyen lehetett a máglya halál is a boszorkányoknak, jutott eszembe. Ami a legborzasztóbb volt, hogy a tűz és a fájdalom egyszerre terjedt szét a testemben. Átjárta minden csontomat, minden egyes porcikámat. Éreztem, hogy vonaglok a kíntól, de nem tudtam uralkodni a testemen. Valaki most megfogta a fejemet, de nem volt jó érzés, mert a kezek amik megérintettek is melegek voltak. Vadul rángatózott mindenem. Azt hittem, hogy ez már a pokol lehet, de nem is, talán még az is jobb ennél. Már minden részem az után sóvárgott, hogy vége legyennek a fájdalomnak, hogy nyugalom legyen. Akár a halál árán is. Megint éreztem a két meleg kart hozzám érni, alám nyúlt és úgy felemelt mintha egy tollpihe lennék. Nem volt kellemes, mert aki vitt ő is forró volt, szabadulni akartam a tűztől, de még mindig nem tehettem semmit, olyan volt mintha a tulajdon testem börtönébe kerültem volna, és én csak külső szemlélője lehetnék az eseményeknek. Hűvös szél érte az arcomat, ami egy kicsit enyhített a fájdalmaimon, de még így is pokolian szenvedtem. Valami szilárd dologra raktak le, ezután pedig a két forró kar ölelését két jéghideg váltotta fel ami sokkal jobban esett. Nem akartam, hogy elmenjen az a valaki akinek ilyen hideg a bőre. De nem tudtam szólni senkinek, tehetlenül tűrtem ahogy a tűznek és a fájdalomnak egy újabb hulláma indul el bennem, hogy az előzőnél még erősebb fájdalmakat kelljen kiállnom.
Majd minden elsötétült, elvesztettem az eszméletemet. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire magamhoz tértem, de valahogy olyan furcsán éreztem magam. A fájdalom és a tűz már eltűnt a testemből, de nem tudtam megmagyarázni, hogy mitől érzem magam máshogy. Hallgatóztam. Nem akartam elhinni amit hallottam, vagyis inkább azt ahogy hallottam. Jól kivehetően elkülönítettem rengeteg fajta hangot. Hallottam egy patak hangját ahogy messze csörgedezik, az úton elhaladó autók hangját. De vajon milyen messze lehet innen egyáltalán az út? Azt sem tudom, hogy hol vagyok. Majd a közelebbi hangokra fókuszáltam. A ház ahol voltam nagy volt, és több emeletes. A fejem fölött valaki idegesen sétálgatott le föl, lent szólt a tévé és két ember jött ment odalent. Még a beszélgetésüket is hallhattam volna ha akarom, de nem akartam. Itt volt az ideje, hogy kinyissam a szemem. Először annyi mindent láttam, hogy megint becsuktam a szemem, azt hittem káprázik. Majd másodjára óvatosan és lassan emeltem fel a szemhéjamat. Elképesztő volt. Úgy tűnt mintha eddig vak lettem volna és csak most nyertem volna vissza a látásomat. Emlékeztem én rá, hogy mi mindent láttam eddigi életemben ,de azok mind halványnak és életlennek tűntek a mostani látványhoz képest. Egy hatalmas világos szobában feküdtem. A falak fehérek voltak. Velem szemben könyvespolc takarta nagy részét. A szoba sarkában hi-fi rendszer állt, mellette pedig egy üvegasztal volt, amit beborítottak különböző újságok és könyvek. Ahogy fekve ki tudtam venni, a hátam mögött a szobának üvegfala volt, mivel a hátam mögül fák árnyéka vetült a falra. Az ágy amiben feküdtem hatalmas volt, kovácsoltvas kerete volt és én halványrózsaszínű ágyban feküdtem. Nemcsak a látásom és a hallásom erősödött meg, hanem minden érzékem. Sokkal jobban éreztem az ágy puhaságát is, sokkal jobban éreztem a szagokat is. Valaki volt a szobában, hallottam a légzését és éreztem a kellemesen édes illatát. Lassan jobbra fordítottam a fejemet. Az ágyam mellett volt egy hatalmas barna fotel, a nő abban ült. Nagyon barátságosan nézett ki, karamellbarna haja volt, topáz színű szemei és szív alakú arca. Ahogy felé fordultam rögtön felpattant a fotelből és mellém ült.
- Szia Kathy! Esme Cullen vagyok, Carlisle felesége.- mutatkozott be. Lassan kezdtek eszembe-
jutni a dolgok. Hogy mi történt amiért minden tagomat elemésztette a fájdalom, hogy miért is
veszítettem el az emlékezetemet. De ezek az emlékek tompák voltak és homályosak. Láttam
Renesmee rémült arcát, és éreztem a hideg rám nehezülő testet, majd az éles fájdalmat a karom-
ban mikor belémmélyesztette a fogait. Lenéztem a karomra. Nem volt rajta kötés. Azon a helyen, ahol a vámpír megharapott, csak a fehér bőrömnél is még fehérebb hold alakú sebhely látszódott. Tökéletesen ép volt a bőröm. Ismét visszanéztem Esmere.
- Mi történt pontosan?- szerettem volna tudni, hogy hogyan kerültem ide miután félig öntudatlan állapotba kerültem. Esme továbbra is engem nézett, kicsit mintha elkomorult volna , de egy másodpercig sem tartott az egész, már megint az a jóságos mosoly ült az arcán mint először.
- Gondolom arra emlékszel, hogy a vámpír megharapott.- várt, én bólintottam, hogy igen, és
folytassa.- Utána elvesztetted az eszméletedet, és erősen vérzett a karod, így Renesmee felkapott és ide jött veled. A farkasok a vámpír után mentek de semmit sem találtak, nagyon gyors volt.- miközben Esme beszélt az én fejemben az események kirakós módjára álltak össze, a reggel Nessienél, aztán Lorához indultunk, ő elrohant, én utána, és akkor történt a harapás. Hirtelen a gyomromhoz kaptam a kezem. Olyan vadul rándult össze,hogy még én is megijedtem tőle. Majd éreztem ahogy a szám egyik pillanatról a másikra úgy kiszáradt, hogy azt hittem beszélni sem vagyok képes. Már nem Esmet figyeltem, hanem a gyomromat tapogattam és krákogni kezdtem, mert zavart ez a szárazság ami lassan elkezdett terjedni a számból le a gyomromba, majd mintha az egész testemben eluralkodott volna. Esme a fejéhez kapott és már kint is volt a szobából. Egy hatalmas kancsóval és egy pohárral tért vissza. Letette őket az ágy mellé az éjjeli szekrényre, majd megköszörülte a torkát.
- Még lenne valami Kathy.- hangja lecsendesett, és szaporábban vette a levegőt. Azt akartam mondani, hogy rendben, de nem tudtam nem levenni a szemem a kancsóról, mivel a tartalmának valami hihetetlenül ínycsiklandozó illata volt. Odafordultam végül Esme felé, de a kancsó tartalmának illatától a szárazság még jobban égetni kezdte a torkomat.
- A vámpíroknak mérge van.- fogott bele Esme.- Ha egy vámpír valakit megharap, többnyire az áldozatát, a méreg megbénítja azt és hihetetlen fájdalmat okoz neki miközben a vérét issza.
- megint rám pillantott, de mivel látta, hogy még bármit is akarjon ezzel mondani nem értem, így
folytatta.
- Másik esetben ha a vámpír megharapja az áldozatát és nem öli meg, akkor a méreg szétterjed a
szervezetben, persze ez csak emberekre igaz, és akkor az illető nem fog meghalni, hanem a méreg szétterjed a testében, és átváltozik.- engem nézett, nem volt zavart, sem ideges, sugárzott belőle a türelem. Most az égető érzésnek valami más vette át a helyét. A teljes zsibbadás. Bénultan ültem és csak néztem magam elé. Majd megint mindent lepergettem a szemem előtt, Nessie riadt arca, majd a vámpír hideg fogai a bőrömben, és az ezután következő pokoli fájdalom. Aztán pedig az ébredésem. Az a rengeteg szín, illat és hang, minden annyival de annyival erősebb volt. Hát ezért. Megint
a kancsóra néztem, illata még mindig égette az orromat és a torkomat is, és mostmár azt is tudtam, hogy mi van benne. Vér. Megint megköszörültem a torkomat és Esmere pillantottam.
- Adnál egy kicsit…- kértem meg félszegen, de mire befejeztem a mondatot már a kezemben volt
a vérrel teli pohár. Egy hajtásra kiittam, megnyaltam a szám szélét és esdeklőn pillantottam Esmere, ő gyors egymás utánban töltögette a poharakat, míg le nem raktam a poharat a szekrényre. Az a savként maró érzés már majdnem eltűnt. Teljesen nem, egy kicsit még égette a számat, de már tudtam koncentrálni. Meg akartam tudni mindent Esmetől, hogy mégis mivel is jár pontosan az új létem, milyen szabályokat kell követnem, és mégis mi lesz ezekután. De ekkor halkan megkopogtatták az ajtót. Egy magas szőke hajú férfi dugta be rajta fejét. Fehér bőre volt, neki is topáz szeme és valami hihetetlenül jóképű volt. Elfelejtettem levegőt is venni.
- Azt hiszem Katy Carlisle pontosabban el tudja neked mondani, hogy mi zajlik le benned. Ha nem gond én most megyek és szólok Renesmeenek, rettentően aggódott érted. Naponta érdeklődött.- mondta az ajtóból visszafordulva.
- Nessie?- kérdeztem elképedve. Esme csak bólintott, majd rámmosolygott és már el is tűnt.
Dr.Cullen becsukta felesége után az ajtót, majd leült ő is a fotelba. Én pedig az érzelmeimmel viaskodtam. Úgy tűnt mintha még ezek is intenzívebbek lettek volna. Hálás voltam. Elképesztően hálás Nessienek, és dühös voltam magamra. Ilyen felelőtlenséget csinálni. Hiszen Renesmee megmondta, hogy maradjak ott ahol vagyok. Ő tudta, hogy bajba kerülhetek ha vele megyek. De nem hallgattam rá. Ha ő nem reagál olyan gyorsan és nem löki le rólam a vámpírt, na és persze ha nem hoz el ide Cullenékhez, akkor én már halott lennék. Meg kell majd köszönnöm neki, hogy megmentett. Vagyis tulajdonképpen ő adott nekem új életet. Úgy éreztem, hogy hatalmasra dagad a szívem, annyira örültem neki, hogy Nessie megmentett. Most a doktorra néztem aki engem figyelt érdeklődve.Már valahol mélyen sejteni kezdtem, hogy nem úszom meg ennyivel, hogy vámpír lettem. Itt sokkal többről lesz szó, és sok lemondással fog járni. Ám legyen, ha ez az élet ára.
- Dr. Cullen…
- Carlisle..Szólits Carlislenak!- vágott közbe. Majd elhallgatott és várta, hogy folytassam.
- Carlisle..Elmondanád, hogy mégis mi lett velem és mi lesz ezekután?- ennél értelmesebb kérdésekre most nem voltam képes. Ő csak bólintott, felpattant a fotelből és lassú léptekkel le föl sétált az ágyam előtt.
- Kathy, vámpír lettél. Nincs mit szépíteni a dolgon.- szögezte le a tényeket, amit már eddig is tudtam.-És igen, jól sejted, rengeteg változással fog járni ez. De ahogy vesszük, új életet, és új esélyt kaptál.
- Tudom.- suttogtam.
- Először is. Annyira sajnálom Kathy, de nem találkozhatsz többet a családoddal.- nem értek villámcsapás ként a szavai, hiszen mikor Nessie mesélt a szüleiről elmondta azt is, hogy mit kellett kiállni édesanyjának, és hogy tulajdonképpen arra más vámpír képtelen lett volna. Persze rosszul esett hallani, hogy sosem látom viszont a szüleimet és a nővéremet sem, de mindig is erős voltam. És bíztam benne, hogy egyszer talán túl tudok lépni ezen a borzalmas érzésen. Hiszen két lehetőségem volt, vagy életben maradok és vámpír leszek, vagy meghalok. A kettő közül pedig az előbbit választom. Úgy is én tehetek erről. A szüleimnek pedig feltűnne, hogy változik a szemem színe és nem mehetek ki a napra, vagy hogy egyáltalán nem öregszem. Nessienek hála már elég jártas voltam ilyen vámpír dolgokban.
- Majd meglátjuk mennyire fogod bírni, de úgy egy évig emberekkel sem érintkezhetsz.- ezt már
nem értettem.
- De hát miért nem?- Carlisle felvonta a szemöldökét és az ágyam mellett álló kancsóra pillantott. Egyből kapcsoltam, és mostmár így logikusnak is tűnt.
- A szomjúság? Ugye?
- Igen Kathy. Amíg nem tanulod meg kontrollálni, addig veszélyes vagy az emberekre. Persze, lehet hogy ez nem lesz egy év, hiszen Bella óta tudom, hogy már akarat kérdése az egész.
- Értem.- tehát akarat kérdése. Elég elszántnak éreztem magam, hogy én is képes legyek rövid időn belül emberek közé menni.
- És lenne még más is…nem tudom az unokám mennyire avatott be a részletekbe tehát ezért kérdezem.- fordult felém Carlisle.
- A napfényt és a rendszeres vadászást elmondta. – rántottam meg lezseren a vállamat. Carlisle csak elmosolyodott.
- Rendben, látom elég jól értesült vagy. Akkor tehát arról is tudsz, hogy mi a többséghez képest eltérő életet élünk. Nem örülök neki ha valaki embereken él, de a választás lehetőségét mindenkinek megadom. Mit gondolsz erről?- az arca most komoly volt, látszott, hogy ez a téma mélyen érinti. Persze én már akkor tudtam mi a döntésem, mikor tudatosult bennem, hogy mivé lettem ezért nem is gondoltam másra.
- Természetesen csatlakozni szeretnék hozzátok.- feleltem, Carlisle arca most felengedett, és derűsen vizsgálta az én vonásaimat.
- Azt hiszem akkor mára ennyi. Most még néhány napig kapsz tőlünk donor vért, de aztán Jasper és Emmett gondjaira bízlak majd ők megtanítanak vadászni.- már készült menni, mikor nekem eszembe jutott a sok Nessie által mesélt vámpír információkból egy és még kértem egy valamit Carlisletól.
- Carlisle. Tudnál adni egy tükröt?- ő csak halkan kuncogott, és mintha valami olyasmit motyogott volna az orra alatt, hogy nők, majd eltűnt a szobából nyíló egyik ajtó mögött, gondolom arra volt a fürdő, és egy kis kézi tükörrel tért vissza. A látvány sokkoló volt, mármint pozitív és negatív értelemben is. Mintha nem is én lettem volna, de mégis. A vonásaim ugyanazok voltak, a hajam is szőke volt,de a vonásaim valahogy karakteresebbek lettek. De ezáltal gyönyörűek, míg a bőröm pedig olyan fehér volt akár a márvány, elkáprázva bámultam a tükörképemet a tükörben. Ami a legijesztőbb volt,az a szemem volt. A tükörből két vörös szempár nézett rám vissza. Ijesztő volt. Kétségbeesetten néztem Carlislera.
- Ugye nem marad mindig ilyen?- ő pedig hangosan felkacagott.
- Dehogy, egy hónap és szépen átmegy aranybarnába az állatvér miatt. Kathy más kérdésed nincs?- Gondolkoztam, de más nem jutott az eszembe. Még az előbb hallottakat és látottakat akartam megemészteni.
- Nem, nincs. Esme visszajön?- kérdeztem mohón. Most, hogy már biztos voltam benne, hogy soha többet nem láthatom az anyukámat, sokkal jobban ragaszkodtam Esmehez, noha még húsz perce ismertem csak. De annyira sütött belőle a szeretet és a jó indulat, na meg a gondoskodni akarás, hogy óhatatlanul is a saját anyukámat jutatta eszembe. Carlisle csak bólintott és kiment. Nem sokkal később nyílt az ajtó és Esme jött be, sugárzott belőle a szeretet és a kedvesség. Ez valamennyire tompította a bennem lévő keserű érzést amit a családom miatt éreztem.
- Hogy érzed magad?- tudakolta kedvesen. Visszamosolyogtam rá.
- Jól köszönöm Esme. Carlisle mindent elmondott. – kicsit elcsuklott a hangom, de ő így is értette, hogy mire gondolhattam, mert megfogta a kezemet.
- Itt leszünk veled. És én is. Mindenben segíteni fogunk. Emmett és Jasper már alig várja, hogy
megismerkedjen veled. Alice pedig már látta is, hogy a jövőben ti ketten nagyon jóban lesztek
majd. – bámulattal hallgattam Esme szavait, és nagyon jó volt hallani, hogy minden előzetes is-
meretség nélkül már ennyire szeretnek. A kiváncsiságukat azonban rögtön meg is tapasztaltam,
mikor odakintről Esme és én is dulakodás hangjait hallottuk.
- Jasper enged el Emmettet és gyertek be!- csattant fel Esme, mint aki verekedős kisfiait választja szét éppen. A két srác nem is különbözhetett volna jobban egymástól. De mégis hasonlítottak. Mindkettőnek fehér bőre és borostyán szín szeme volt. Az egyikük azonban tagbaszagadt volt, hatalmas, izmos és barna hajú. Leginkább egy medvére emlékeztett. A másik srác pedig vékony volt, és oroszlánsörény szerű szőke haja eléggé zilált volt. Mindketten érdeklődve méregettek.
- Hello, én Emmett vagyok!- mondta a barna hajú srác és rámmosolygott.
- Szia, én pedig Jasper.- vigyorgott rám a szőke srác is. Tehát akkor velük kell majd elmennem vadászni. Nagyon szimpatikusnak tűnt mind a kettő.
- Halljam fiúk mi volt ez az előbb?- dörrent rájuk Esme. Én halványan elmosolyodtam, mikor
láttam, hogy Esme szavaira mindkét fiú egészen picire összehúzza magát.
- Emmett be akart menni,mert már látni akarta Kathyt, én meg vissza akartam tartani.- Esme még egy darabig komoly arccal nézte őket, majd ő sem állhatta meg, hogy ne nevesse el magát.
- Nagyon szép volt tőled Jasper, de legközelebb kérdezzetek meg engem.
- Szóval, mikor megyünk vadászni?- fordult felém vidáman Emmett. Meglepett, hogy máris ennyire közvetlen és tényleg úgy kezel, mintha a testvére lennék.
- Öhmm, nem tudom, de Carlisle szerint még talán egy két nap.- feleltem zavartan.
- Príma, na mi most megyünk is.- azzal megropogtatta hatalmas ujjait, és Jaspert maga előtt tuszkolva kimentek. Esme bocsánatkérőn nézett rám.
- Ne haragudj, néha tényleg olyanok, mintha óvodás fiaim lennének, pedig Emmett is most múlt 100. Kérsz még egy kicsit?- bökött fejével a kancsóra. Én csak nyeltem egy nagyot, mert a maró érzés már megint kezdett terjedni a testemben. Éppen itatott Esme mikor Carlisle lépett be az ajtón.
- Jöttem megnézni, hogy hogy van a legújabb családtagunk.- Majd átgyalogolt a szobán és a kinti
tájat nézte. Mikor kiittam a pohár tartalmát, csak akkor tudtam Carlislenak felelni.
- Már jól köszönöm, mikor mehetek vadászni? Szeretném elkezdni a vegetáriánus életet.- Carlisle csak mosolygott, Esme közben nekem megint teletöltötte a poharat.
- Ha minden jól megy talán már holnap után. És ne aggódj, a vérszomj csillapodni fog, ez a termé-
szetes velejárója a dolognak.- tette hozzá, mikor látta riadt tekintetemet a második pohár után. Éppen a harmadik pohárral ittam mikor betoppant Nessie. Carlisle és Esme felálltak, majd unokájukat köszöntve, eltűntek a szobából. Tudták, hogy lesz mit megbeszélnünk Renesmeevel. Nem is keveset.