Északi fény-15. fejezet Összecsapás

A fák közül két hatalmas fekete farkas bukkant elő, elkaptak a lábamnál és berántottak a fák közé. Nagyon reméltem, hogy Jacob mindent lát. Ami leginkább meglepett az az volt, hogy a farkasok csak a nadrágomat kapták el, és bennem semmi kárt nem tettek. ÁÁ persze, biztosan el akar még szórakozni velem az a Jeremy, ahogy William nevezte. A ’’buli’’ tehát elkezdődött.
Én teljesítettem a tervnek ezt a rám eső részét, a csalit bekapták. A két farkas még mindig
csak vonszolt árkon bokron keresztül, majd megálltak egy ritkásabb részen ahogy gyérebb volt az aljnövényzet, és a fák sem álltak itt olyan sűrűn, még a holdat is lehetett látni. Jól gondoltam, ott volt még a többi farkas, de már láthatóan kevesebben mint legelősször, és ismételten ott volt ember alakban Jeremy a falka vezér. Semmit sem változott, ugyanúgy nézett ki, a szemei neki is enyhe vörösben játszottak és amikor meglátott a földön kajánul rámvigyorgott.
- Én mondtam, hogy megölünk. Hiába segített a multkor az a két áruló kutya barátod, csak találtunk rá módot, hogy elkapjunk.
- Gondolod?A multkor is meg tudtam szökni, honnan veszed, hogy most nem tudok? – egy kicsit még szerettem volna húzni az időt, hogy legyen elég ideje Carlisleéknak is ideérni, de tudtam, hogy nem tarthatom fent ezt sokáig, mivel nem tudom megmondani miért, de a farkasok most sokkal veszélyesebbnek és éhesebbnek tűntek mint legutóbb. Aztán belémhasított a felismerés, hogy miért találom őket félelmetesebbnek. Már nem csak Jeremynek, hanem az összesnek tűzvörös volt a szeme. Ha ez a farkasoknál is ugyanazt jelenti mint a vámpíroknál, akkor ezek….
- Onnan, hogy most felkészültebbek és erősebbek vagyunk, és sok információt kaptunk.- azzal a mellette álló farkasra pillantott. Az kicsit hátrébb állt a többiektől leszegett fejjel, majd óvatosan rámnézett. Neki, egyedül, neki barna szeme volt. William tehát köztük volt. – Na ebből mostmár elég. Gyerünk fiúk!- ordította megvadulva, megrázkódott majd átváltozott ő is. Én pedig talpra ugrottam. Mind felém rohantak, de én a Jasper által tanított trükökkel jó pár támadást kivédtem. Néhányat alaposan elagyabugyáltam, de egyszercsak térdre rogytam, mivel az egyik hátulról rám ugrott, és a hátamba harapott. De úgy nézett ki, hogy a tervünk sikeres volt, mikor a farkas leterített és én felordítottam fájdalmamban, a fák mögül újabb vad morgást hallottam. A farkas amelyik még a hátamon állt egy hatalmas vonyítással a földön volt, ugyanis az én rozsdabarna farkasom rávetette magát, és ott marcangolta ahol tudta. A fák mögül újabb farkasok bukkantak fel, a quileutokat már színükről megismertem. Őket követték Joshék, akik már csak szemük színében tértek el az ellenségektől. És végül egy fénycsóvaként jött a családom Carlisleal és Emmettel az élen. Az okamok meglepődtek, de nem adták fel továbbra sem. Töretlenül nyomultak felém, és igyekeztek elkapni. Kezdett eluralkodni a káosz, már azt is nehezen lehetett átlátni, hogy ki kivel harcol és hogy merre van. Engem egy fenyő mellé szorított be két farkas, vadul csattogtatták fogsorukat és megpróbáltak valahol belém kapni, ügyesen, az egyik jobbról, a másik balról támadott, de én kicseleztem őket, felugrottam, majd mögöttük landoltam és két, jól irányzott oldal rúgással leterítettem őket. Aztán már tudtam is mi a dolgom, egy sem maradhatott életben. Átharaptam mindkettőnek a torkát. De ezzel még koránt sem volt letudva a dolog, olyan érzésem volt, mintha egyre többen lennének, elintéztem kettőt, és jött helyettük még három. Az egyik hatalmasat harapott a lábamba, de mivel éppen akkor kaptam el a másiknak a nyakát, így nem nagyon értem rá ezzel foglalkozni. Amelyiket a nyakánál megragadtam, meglendítettem és neki vágtam az egyik fenyőnek úgy, hogy vitte vele a társát is, majd élettelenül csapódtak a földbe. Így már a harmadikat könnyebb volt elintézni. Miközben átverekedtem magam a farkasokon, a nagy fejetlenségben igyekeztem megtalálni a fekete farkasok között a legnagyobbat, nem felejtettem el, hogy mit igértem magamnak. Alice és Jasper éppen fejenként három farkassal voltak elfoglalva, de azok a nyomukba sem értek, mert mind a ketten olyan gyorsak voltak, hogy csak egy fehér csíkot lehetett látni belőlük, és mire észbe kaphattak volna, már mindegyik farkas halott volt. Carlisle épp Esmenek segített,mivel két farkas fáradhatatlanul próbált valahol fogást találni Esmen és belemarni. Míg Rosalie a quileutokkal együtt próbált kikészíteni egy kisebb csapatot.Jacob és Quil is éppen a maguk farkasával harcoltak, csak a színfoltok jelezték, hogy hol kezdődik az egyik és hol a a másik farkas. És akkor megláttam Jeremyt. Egészen bent volt az erdőben, és Emmettel bírkózott. Már mindkettejükön voltak sebek, de látszódott, hogy a játszma döntetlen egyforma erősek. Odarohantam, menet közben, hogy Rosalienak könnyebb legyen eszméletlenné tettem két farkast, majd lerántottam a falkavezérről Emmettet.
- Emmett ezt bízd rám, menj segíts Rosenak!- üvöltöttem a vállam fölött. Emmett csak nézett rám, majd megvonta a vállát és elsietett Rosaliehoz. A farkas felpattant, hátrahúzta a pofáját és úgy vicsorgott majd ugrásra készen lekuporodott. Az ugrás elől kitértem, és most rajtam volt a sor, hogy támadjak, tudtam, hogy nem kerülgethetjük egymást a végtelenségig, így egymásnak ugrottunk. A súlya miatt ő volt előnyben, így sikerült ledöntenie és rámugrania, de bennem volt annyi erő, hogy eltoljam magamtól a pofáját, hogy még véletlenül se tudjon belém marni. Majd egy lendülettel oldalra hemperedtem és a farkast ellöktem a másik irányba.A hirtelen támadása meglepetésként ért. Amikor lelöktem magamról, még a velem ellenkező irányba gurult, de mikor megpróbáltam felállni már közvetlenül mellettem volt és beleharapott az oldalamba. Még a hideg is kirázott a tulajdon sikolyomtól, olyan borzalmas volt. Először azt hittem, hogy most elbuktam, mivel látni se láttam a fájdalomtól, csak színes csillagok jelentek meg a szemem előtt, és éreztem ahogy lüktet az oldalamban a fájdalom, majdnem összeestem, de kényszerítettem magam, hogy talpon maradjak, és egy fába kapaszkodtam ahogy csak bírtam. Lenéztem és láttam, hogy egy szabályos darabot kiharapott az oldalamból. Ott ahol megharapott, patakként bugyogott ki a vérem, és látszódott a húsom is. Undorító volt.De nem hagytam magam.Leguggoltam és ugrottam. De mostmár ő is résen volt, és kitért az ugrásom elől, így csak a törzsét tudtam elkapni, de ő megfordult és a másik lábamba mart bele. Most csak felszisszentem , de ez a harapás nemhogy gyengített volna, hanem felpaprikázott, rettentő dühös lettem.Mikor megint támadni próbált, felugrottam a levegőbe és egy olyan olló ruggással vágtam a földhöz, hogy azt Jasper is megirigyelte volna. Ez már hatásos volt, amint belerugtam, repült a fák között vagy öt métert és egy tölgyfa állította csak meg. Odarohantam, megpróbált volna felállni, de nem engedelmeskedtek neki a lábai így összerogyott. Hunyorogva rám nézett és szűkölni kezdett. De már késő volt, már tombolt a vámpír énem, és fortyogott bennem a gyűlölet és a düh, hogy mit kellett ezek miatt kiálnom, hogy majdnem végeztek Jacobbal és Sethel. Nem menekülhetett.Rávetettem magam és belemélyesztettem a fogaimat. Még hallatott egy utolsó, erőtlen vonyítást, aztán elhallgatott. Letöröltem a vért a számról, és megpróbáltam felállni.Ahogy az adrenalin csökkent bennem, úgy éreztem egyre jobban a fájdalmait a lábaimban és az odalamban, amik rettentően festettek. Ebben az évben már harmadjára tették tönkre a lábaimat. Aztán mégiscsak sikerült mozgósítani a maradék erőtartalékaimat, mert eszembe jutott, hogy meg kell néznem mi lett a többiekkel. Jócskán bekerültem az erdőbe, miközben harcoltam, így csak nagyon lassan tudtam haladni. De szerencsém volt, mert telihold volt és az kicsit segített a tájékozódásban. Ahogy közeledtem a harctér felé, nem hallottam semmilyen zajt. Tehát ez egyet jelent. Vége van. De vajon milyen áron? Összerándult a gyomrom a gondolatra, hogy esetleg tőlünk akárki odaveszhetett. Aztán megláttam ott a tisztás közepén lobogó hatalmas tüzet és éreztem az égett hús szagát. Tehát elégetik őket. A tűz fényénél több embert láttam. Nehezen tudtam kivenni, hogy ki kicsoda. De ahogy kibukkantam a fák közül, elsőnek Jacob kiáltását hallottam meg.
- Nessie! Nézzétek ott van Nessie!Jól vagy?- azzal odarohant hozzám, és mihelyst felmérte hogy már alig állok a lábamon, rögtön a karjaiba kapott. Rajta nem volt semmilyen sérülés, csak csapzott volt és piszkos. Leültetett a tűz mellé. Akkor vettem észre a kisebb embercsoportot a tűz mellett akikkel Carlisle beszélt.
- Megadták magukat?- bögtem a kis csapat felé a fejemmel.
- Igen. Összesen nyolc ember, ebben benne van az alvezér is. Még harc közben megadták magukat, azt mondták, hogy látják, hogy velünk nem érdemes ujjat húzni, és ennyi áldozat nem éri meg nekik. Ha pedig rendesen viselkedsz, és tényleg nem támadsz emberre- amit persze tudunk-akkor tényleg nem lesz több ilyen.- adta meg a választ Jake. Közben a tekintetemet körbe jártattam és kerestem a rokonokat. Legnagyobb megkönnyebülésemre ők is mind egyben voltak. A tűz túloldaláról Emmett és Rosalie integettek oda mosolyogva, de láthatóan kimerülten. Jasper és Alice egy fa tövében tárgyaltak valamiről elmélyülten. Carlisle még mindig az alvezérrel beszélt, és Esme, Esme nem meglepő módon éppen William sebeit látta el. Megcsókoltam és megölelgettem Jacobot, aztán odatámolyogtam Esmehez és Williamhez.
- Huhh…csúnyán megsérültél.- jegyezte meg mikor meglátta lábamat és az odalamat.. Esme fel sem pillantott és máris hozzá látott, hogy kitisztítsa a sebeimet és szakszerűen bekösse. Hálásan pislogtam Williamra, éreztem, hogy el kell mondanom amit akarok, mielőtt még könnyekben török ki.
- Köszönöm a segítséget. Mégegyszer! El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok!
- Ó, ugyan, semmiség, csak nem szerettem volna, hogy ártatlanul bűnhődjön valaki mások elvakultságáért.- de azért elvörösödött ahogy láttam. Megveregettem a vállát.
- Joshék visszamentek a rezervátumba, de üdvözletüket küldik.És nem sérült meg ott sem senki- bökte ki rögtön, mivel kiolvashatta a tekintetemből, hogy mire vagyok még kiváncsi. Aztán láttam, hogy az idegen csoport búcsút int Carlislenak és eltűnnek a fák között. William is elköszönt mindenkitől és követte a falkatársait. Én már el voltam látva, de azért még mindig támogatásra szorultam, amit természetesen Jacob vállalt magára. Jó volt látni, hogy a fiúk is mind egyben vannak, Jared,Paul, Embry,Sam, Cedric,Seth…de mindegyikük nagyon elgyötört volt és fáradt. Carlislék felé bólintottak, nekem adtak mind egy puszit, és a meleg zuhany,rengeteg kaja és puha ágy reményében már ott sem voltak.
- Jacob!- suttogtam halkan.
- Igen?Mit szeretnél?
- Nagy baj lenne, ha a ma estét, vagyis inkább nappalt- javítottam ki magam a felkelő nap miatt.- Carlisleéknál tölteném?
- Öhmm, nem hogyne. Gondolom majd én szólok Charlienak.- de mint már annyiszor, megértő volt, és nyomott egy puszit a homlokomra és Emmették gondjaira bízott. A hazautat futva tettük meg, én Emmettre voltam bízva. Aztán a házban elkezdődött az ünneplés. Én persze a kanapén, felpócolt lábbal vettem részt benne. Kezdtem belepirulni, mikor a sokadik dicshimnuszt zengték arról, hogy milyen ügyesen elbántam a falkavezérrel, és vámpírnak is elmennék ezekután.
- De komolyan, ahogy Renesmee mozgott!- csapta össze a tenyereit Emmett, ami egy puskalövés hangjának is beillett volna.
- Na igen, és milyen ügyesen alkalmazta a technikákat amiket mutattam neki- dicsekedett Jasper, csak úgy dagadt a melle a büszkeségtől. Esme, Alice és Rosalie is gratulált. Úgy éreztem, hogy mostmár mintha Rose néném is egy fokkal barátságosabb lenne velem. Ha ezt a farkasok támadásának köszönhetem, ám legyen. Mivel mindenkit eléggé kimerített a harc, ezért úgy döntöttek, hogy elmennek regenerálódni, természetsen fürödni,átöltözni és vadászni, nem aludni. Már kivilágosodott, mikor eszé-
bejutott a családomnak, hogy én aludni is szoktam. Carlisle vitt fel a régi szobámba, és lefektetett az ágyra. Megérintette a szoba üvegfalát, ami koromfeketévé változott. Majd leült mellém és megsimította az arcomat.
- Pont olyan bátor vagy mint Edward. Büszke vagyok, hogy én lehetek a nagyapád.- suttogta. Hűha, Carlislet láttam már vidámnak, mérgesnek, töprengőnek, de hogy elérzékenyüljön, arra még nem volt példa. Legalábbis az elmúlt 17 év során még nem. De azért jólestek a szavai.
- Aludj Nessie, aztán ha már végleg minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, akkor folytatom a munkát, hogy segíthessek neked.- erről az utóbbi néhány hétben el is felejtkeztem. Nem mertem megkérdezni, hogy mire jött rá, hogy mi a véleménye, féltem a csalódástól. Ő is látta rajtam.
- Gén módosításon gondolkozom. Hogy tisztában légy a dolgokkal, megvizsgáltam a dns-ed és azt
kutatom jelenleg, hogy melyek amelyek a vámpír tulajdonságokat hordozzák, ezeket fogom, vagyis próbálom majd átalakítani emberivé. De ne bízzuk el magunkat, az is lehet, hogy nem fog beválni.
- Reménykedni azért még szabad nem?
- Hogyne. – azzal elmosolyodott, betakart. Megpuszilta fejemet és kiment a szobából. Egy darabig még csak feküdtem és néztem a mennyezetet, és arra gondoltam, hogy biztos mindjárt felébredek és kiderül, hogy csak álmodtam az egészet, és még mindig a nyomomban vannak. De aztán végre meggyőztem magam, hogy ami éjszaka lezajlott, az tényleg megtörtént, és mostmár végleg elmúlt minden veszély. Nyugodtan folytathatom az életemet ahol abba hagytam, és kezdhetek azon idegeskedni, hogy mindenki ügyesen elrejti-e a gondolatait, ha apáék hazajönnek karácsonyra. Hiszen ahogy már egy párszor mondta Jacob, nem is én lennék ha nem aggódnék mindig valamin. Ahogy eszembe jutott elmosolyodtam, magam elé idéztem az arcát, ahogy mosolyog, és hogy mennyire szeretem ha ember ha farkas egyaránt. Majd végre utolért az álom, vagy pedig a sok fájdalomcsillapító és altató amit Carlisle adott, hogy mélyen alhassak. Mindegy is, vége van, mindenki megúszta sértetlenül és csak ez a fontos. Mostmár koncentrálhattam arra, hogy a karácsony is zökkenő mentesen teljen, mivel nálunk sosem lehetett tudni. És mennyire igazam lett….