Tűz és jég 5. fejezet

Az ágyban feküdtem és bámultam az ablakon keresztül az újholdat. Az elmúlt hónapon gondolkoztam. Az utóbbi vámpírtámadások óta átmeneti szélcsend honolt. Mi észak-franciaországban voltunk, egy eldugott kis erdei házban Christinával Robertel és Georgeal. A többiek oda voltak mindig valamilyen gyűlésen, vagy éppen járőröztek. Ismét előtérbe került az én képzésem, a fiúk pedig nagyon optimisták voltak a többi dologgal kapcsolatban is. Azt mondták, nagyon valószínű hogy két legkésőbb három hónap múlva sikerül megölni a királyt. Én már korántsem voltam ilyen derűs, de szomorúságom okának a többiek a bezártságnak tudták be. Charlesról pontosan egy hónapja nem hallottam semmit. Az események azonban akkor kezdtek felpörögni, mikor egyik este berobbant közénk Paul egy igen csinos lány társaságában.

- Gyerekek, hadd mutassam be Doraht, ő az új és nagyon értékes csapattagunk.- majd Paul előre tuszkolta szegény lányt, noha sütött róla, hogy utál a figyelem középpontjában lenni. Kreol bőrén át is látszódott, hogy elpirul. Mikor fekete szemeit szégyellősen lehunyta, látszódtak hatalmas szempillái.

Összeségében viszont nem nézte volna ki ebből a pici törékeny lányból, hogy vérfarkas. Roberték is elismerően és abszolút nem tipikus férfiként néztek végig rajta. Ők nyilván tudták amiből minket kihagytak.

- Gyere ide, ne is törődj velük. – invitáltam kedvesen, amit ő egy mosollyal hálált meg.

- És mitől olyan különleges.- intézte a kérdést Chris egyenesen Paulnak, nem nagyon akart tudomást venni az új lányról.

- Tudod, hogy vannak nyomkövető képességgel megáldott vámpírok.- kezdett bele Paul.- Nos, a mi Dorah-nk is hasonló képességgel van megáldva, igaz ez egy kicsit másként működik. – csak ennyit volt hajlandó rejtélyesen megjegyezni. Engem pedig majd megölt a kíváncsiság, hogy mit jelent, hogy kicsit másként. Dorah mintha megérezte volna, hogy mire gondolok, megadta a választ. Arcát elrejtette szénfekete haja mögé és úgy válaszolt.

- Az én nyomkövető képességem inkább a nyomozókutyákéhoz hasonlít. – itt George beleprüszkölt a levesébe, én pedig jó erősen bokán rúgtam. – Ha farkasként meg tudok szagolni, érinteni egy tárgyat az illetőtől, vagy belőle valamit, akkor bárhol is legyen én megtalálom. És nemcsak feltételezhetően mint a kutyáknál hanem 1000%-osan.- fejezte be büszkén.

- Az igen, akkor biztos sok mindenben a segítségünkre lehetsz majd.- jegyezte meg elismerően Christina. Örömmel láttam, hogy az este végére már mindenki kicsit lazított és szó sem esett háborúról vagy vámpírokról. Másnap korán reggel keltem, elláttuk háziasszonyi teendőnket és reggelit csináltunk a fiúknak akik szokás szerint az éjszakai ügyeikből farkas éhesen tértek haza. Ügyködés közben Dorah faggatott, főleg a képességeim érdekelték. Mivel kedves volt és érdeklődő így én gyanútlanul válaszolgattam neki.

- Húú hát tényleg erős boszorkány lehetsz.- nézett rám tágra nyílt szemmel.

- Ááá azért ne túlozzunk.- szabadkoztam, majd sajnos unokatestvérem közbevágott.

- Ne szerénykedj Julie, elmondtad már Dorahnak, hogy hogyan mentettél meg vagy egy tucat vámpírtól?- szinte csillogott a szeme a büszkeségtől. Én pedig még vörösebb lettem, hiszen nekem

semmi közöm nem volt a vámpírok kiirtásához. Még jobban idegesített Dorah röntgen tekintete.

- Igazán? Nem semmi. És melyik erődet használtad?- nézett rám gyanakodva, de honnan a csudából

tudhatná hogy az egész történet nem igaz? Ááá biztos csak képzelődöm.

- Szóval az úgy volt… - de ekkor kivágódott az ajtó és berontottak a fiúk.

- Iszonyú éhesek vagyunk. – én csak magamban mosolyogtam, hogy sikerült megúsznom a beszámolót, de mikor hátra fordultam észrevettem, hogy Dorah továbbra is engem bámul. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem és mással kezdtem foglalkozni, hogy eltereljem a figyelmemet.

Ami a figyelem elterelést illeti, alkonyatkor sikerült is az új falkatagról megfeledkeznem. Éppen beléptem a szobámba mikor szemet szúrt, hogy nyitva van az ablak, a függönyömet csak úgy tépázza az északi szél. Odarohantam, kinéztem de nem láttam senkit és csalódottan tapasztaltam, hogy nem éreztem a tarkómon se azt az ismerős bizsergést. Mikor megfordultam akkor láttam csak meg, hogy az ágyneműm bizony igen rendetlen, én pedig nem úgy hagytam ott reggel. Reszkető kézzel láttam hozzá az igazgatáshoz, mikor a párnám alatt találtam egy gyűrött cetlit…

Ejfel utan gyere ki az erdobe, ott varlak.. Charlie

Nagyot dobbant a szívem. A cetlit még egyszer megnéztem majd apró darabokra téptem. Mostmár azon törhettem a fejem, hogy hogyan jutok ki észrevétlenül éjfél után az erdőbe. Hiszen a mellettem lévő két szobában alszik Dorah és Christina. Abbéli örömömben, hogy ismét láthatom őt, már majdnem megfeledkeztem a legfon-

tosabb tulajdonságaimról. Hiszen boszorkány vagyok aki tud teleportálni és mellesleg az utóbbi hónapban az igézetek terén is kiműveltem magam! Hisztérikus kacagás hagyta el a torkomat, mikor rájöttem, hogy mennyire összezavart ez az aprócska kis cetli. Éjfél után, a torkomban dobogó szívvel füleltem. Christina aludt, Dorah aludt. De hogy biztosra menjek elmogyogtam egy igézetet, hogy Chris még véletlenül se érezze meg a közelében lévő vámpírokat. Behunytam a szemem és úgy koncentráltam ahogy eddig még sosem. A szokásos zsibbadás szerű érzés átjárta testemet és a következő pillanatban már az erdő nedves földjét éreztem a talpam alatt. Kinyitottam a szemem, de még nem szokta meg teljesen a sötét. Nem mertem szólni. Úgyis tudtam, hogy meg fogom hallani ha ő azt akarja.

- Régen láttalak. –szólalt meg az ismerős mély hang tőlem jobbra. Megpördültem, és gyakorlatilag a vak sötétbe vetettem magam boldogan, és két hideg kar kapott el.

- Charlie. – sóhajtottam. Még mielőtt tudatosult volna bennem, hogy mit teszek szorosan átöleltem hűvös testét.

- Nocsak, nocsak..ennyire hiányoztam?- kacarászott kedélyesen, de én egy kis kételyt is véltem felfedezni a hangjában.

- El sem tudod képzelni…Hol voltál? – fordultam felé számonkérőn.

- Erre arra…- felelte mosolyogva, de látva hogy nem elégít ki ennyi információ komolyra fordította a szót. – Információt gyűjtöttem és a farkasok mellett én is tettem intézkedéseket, hogy biztonságba legyél. – magyarázott, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy közben egy percre nem engedett el. Úgy szorított, hogy szinte már fájt, de nem érdekelt.

- A fiúk.- jutott az eszembe, és ijedten pislogtam körbe, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban gigászi vérfarkasok rontanak ránk. Charlie ismét csak kuncogott.

- Amiatt sem kell aggódnod..De ne aggódj, nem esett bajuk.- rámosolyogtam, ő énrám. És úgy éreztem, hogy mostmár nincs szükségem semmire. Az éjszakát az erdőben töltöttük. Főleg a ház körül sétáltunk és csak beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk…A sötét égbolton egyre kevesebb lett a csillag. Szomorúan konstatáltam, hogy mindjárt el kell őt engednem…

- Akkor gondolom, most…- miközben beszéltem nem néztem rá csak a földet rugdostam dühösen.- menned kell?- erre ő úgy reagált ahogy a legkevésbé sem vártam. Olyan hangosan kezdett kacagni, hogy a madarak

riadtan szálltak fel a fákról.

- Mi van?- dörmögtem mérgesen.

- Ígérem most nem leszek sokáig olyan távol..- a fekete szemei olyan melegséget sugároztak, hogy azt hittem menten meggyulladok.

- Nem tudom mi ilyenkor a helyes kifejezés, de azt hiszem jó éjt!.- lezserkedtem, pedig szívem szerint nem engedtem volna el. Választ ugyan nem kaptam, de egy gyors csókot a számra azt igen. A pulzusom az egekbe szökött és megszédültem, de a pillanat elmúlt, Charliet pedig elnyelte a hajnali erdő. Mostmár azonban tudtam, hogy hamarabb fogom látni. Kábán mosolyogva sétáltam vissza a még mindig alvó házban, közben pedig fogalmam sem volt, hogy az éjszakai találkozón eggyel többen is voltunk.