18. fejezet - Moonlight - Tökéletes

A kocsi csikorogva fékezett a kórház parkolójában. Mint az őrült úgy rontottam be Nate szobájába. Már ült, és úgy nézett ki mint akinek a világon semmi baja sincs. Örömömben elsírtam magam.

- Héé, kislány semmi bajom! Miért bőgsz?- én szó nélkül öleltem és csókoltam meg.

- Miért hívtál?- kérdeztem miközben a szememet törölgettem. Azért látszólagos nyugalmam ellenére volt bennem egy kis félsz, hogy mit akarhat.

- Nem is tudom hol kezdjem…Mikor ugye mi harcoltunk én láttam valamit, de nem vagyok biztos benne, hogy jól.- fogalmam sem volt, hogy mire akart kilyukadni.

- Szóval az öcsém, Hugo…olyan furcsa volt, mikor meglátta azt a vérszívót…- a száját harapdálta zavarában, és kerülte a tekintetemet, de engem elöntött a megkönnyebbülés. Ennél sokkal komolyabb dologra gondoltam.

- Igen, jól láttad. Sajnálom drágám, de igen az öcséd bevésődött.- Nate számításaim szerint teljes 5 percen keresztül csak maga elé bámult míg emésztette a dolgot, végül csak annyit mondott, hogy:

- Hihetetlen.

- Na még a te családod részéről ez a legjobb reakció amiről eddig hallottam.- majd elmeséltem neki mindent ami azután történt, hogy kórházba került. Nate csalódottan konstatálta, hogy mennyi mindenről lemarad az ember ha kómában van, de mostmár mind a ketten borzasztóan örültünk neki, hogy visszatért hozzánk. Legalább tőlem pedig megtudta, hogy mire számíthat ha értesítik a családját.

Mikor beállított az egész Ateara família jobbnak láttam ha én inkább haza megyek. De Hugo csillogó tekintete láttán máshogy döntöttem, és úgy gondoltam itt az ideje, hogy jobban megismerkedjek az új rokonommal. Végül is olyan unokatestvér félém a lány. Szerencsémre, mire hazaértem nem volt otthon senki, így nem kellett senkinek elárulnom, hogy hová is készülök. Nem változtam át, szerettem volna ha látja, hogy ki akarja meglátogatni, meg aztán az újszülötteknél soha nem lehet tudni. Így most ember alakban kezdtem futni. Futás közben élveztem a szelet és az illatokat, annyira isteni volt nyáron az erdő. Elbűvölt minden illat és hang amit érezni lehetett ilyenkor. Tudtam merre találom a kis házat amiben régen Edwardék laktak anyával. Mikor a tisztás szélére értem lassítottam és füleltem egy kicsit, hogy tényleg itt van-e, de mivel a szagok és a hangok a ház felé vezettek így halkan beko-

pogtam.

- Gyere be!- trillázta egy nagyon vidám hang bentről. A szobában már nem az a Cassie Cullen állt akit olyan két hete láttam. Ragyogott. De nemcsak szó szerinti értelemben, aranyszínű szeme árulta el a legjobban, hogy mennyire boldog.

- Szia Lily! – majd Alice közvetlenségét megszégyenítő módon jött oda és csókolt arcon, én pedig nem tudtam nem viszonozni.

- Minek köszönhetem a látogatásodat?- mosolygott rám. Egyáltalán nem láttam őt vámpírnak, sokkal inkább tűnt egy nagyon boldog és szerelmes lánynak.

- Csak kíváncsiskodni jöttem. Tudod milyenek vagyunk mi kamaszok. Komolyra fordítva a szót, Hugo érdekelne, hogy mi újság van vele és a fiúkkal.- a mondat végén láttam egy sötét árnyékot átsuhanni az arcán, tehát Aaronék még mindig gorombák. Gondolatban feljegyeztem, hogy az Uley fivérekkel majd el fogok beszélgetni.

- Hugo rettentő aranyos, igaz még kicsit esetlenek vagyunk és nem tudjuk hogyan viselkedjünk a másikkal. De imádjuk egymást és …- hirtelen abbahagyta a mondatot, mikor valaki rájön, hogy túl sokat mondott. Szerintem ha képes lett volna rá, akkor el is pirult volna.

- Ezt örömmel hallom. És szerintem nem is lesz semmi gond. Hugo rendes fiú. Ami pedig az Ateara családot illeti, előbb vagy utóbb ők is bele fognak nyugodni.- paskoltam meg a kezét.- Hiszen nincs más választásuk.

- Köszi.- suttogta.- Tudod most igazán nagy szükségem van valakire aki mellettem áll. Jó lett volna ha Rosalie és Emmett tudtak volna maradni, de hát így egyedül maradtam.

- Hiányoznak?

- Igen. Annyira jó, hogy magukkal hoztak és befogadtak. Hálás vagyok nekik..nem is tudom mi lett volna velem, ha nem..- engem kirázott a hideg, én tudtam mit tettek volna.

- De hát mostmár te is az igen terjedelmes Cullen família tagja vagy.- rám mosolygott, örültem neki, hogy mostmár jobban érzi magát. Mikor először láttam szegény lány annyira elveszettnek tűnt.

- Megkínálnálak valamivel, de hát tudod.- tárta szét a karját nevetve. Annyira könnyű volt Cassievel jóban lenni. Kedves volt, közvetlen és látszott rajta, hogy nagyon szeretné ha szeretnék és elfogadnák

mások. Én pedig eldöntöttem, hogy azon leszek, hogy minél jobban érezze magát és hogy a falkánk is kedvesebb legyen vele. Ezeken gondolkoztam, mikor mentem haza. De aztán az a kép ami otthon fogadott, rögtön kiűzte az előbbi gondolatokat a fejemből. Anya a nagy fehér kanapén ült és a fejét fogta, apa Daisyvel játszott a szőnyegen de látszott, hogy nincs lélekben ott. Megan pedig a konyhában csücsült és ha lehetett volna eltűnt volna a házi feladatai között. Anyával szemben pedig az öcsém ült, mint akit leforráztak. Mindig is gyors volt a felfogásom, így azonnal kapcsoltam, hogy mi szülte ezt a légkört. Tehát Luke öcsém elmondta itthon, hogy gyerek áll a házhoz, meg persze Rachel, mint újdonsült Black, gondolom.

- Hello.- léptem beljebb tettet könnyedséggel. Anya csak rámemelte a tekintetét és csak legyintett, de Luke egy lépéssel mellettem termett és a fülembe súgta

- Segííts. Kérlek!

- Mi újság?- próbáltam továbbra is vidámkodni. Apa sóhajtott egy nagyot.

- Úgy néz ki, hogy januárban esküvőt tartunk…de szerintem te már úgy is tudtál mindent.

- Ő, aha. – ennél értelmesebbre per pillanat nem futotta. – És hol fogtok lakni?- valamivel csak el kell kezdeni a beszélgetést nem?

- Itt. Tekintve, hogyha elkészül a ház ,az már kicsi lenne mindannyiunknak.- felelte anya. Közben végig Lukeot néztem aki felváltva volt ideges, és még idegesebb. Mindent megadtam volna, hogy most a fejébe láthassak mi történt és mit szól a dologhoz.

- Ohh értem. És anya…

- Igen?

- Nem örülsz? – muszáj volt a tárgyra térnem, mert nem akartam, hogy tovább is ilyen hangulatban maradjon a család.

- Fogok..csak ez, sok most így. Ne haragudjatok.- majd felment az emeletre Carlisleék szobájába. Most azt használták átmenetileg.

- Minden rendben lesz, nyugi. Én például kifejezetten imádom a gyerekeket.- szólalt meg mély dörmögő hangján apa. Láttam Lukeon, hogy ebben a pillanatban össze vissza ölelgette volna.

- Köszönöm.- mondta csendesen. Én nem bírtam tűrtőztetni magam és szegény öcsémet csak kivallattam. Megtudtam, hogy kisfiuk lesz aminek mind a ketten nagyon örülnek. Már nevet is választottak neki, anya nagypapája után Charlie Blacknek fogják majd hívni. Rachel anyukája már alig várja, hogy megszülessen az unokája és kifejezetten örül neki, hogy Luke lesz a veje. Már csak a mi részünkről kellett, hogy mindenki lenyugodjon. De tudtuk mi is, hogy minden rendben lesz, csak annyi minden történt most, hogy emészteni kell anyának a dolgot.

A napok szépen lassan teltek. Vissza költöztünk a régi/új házunkba. Kiélveztük a nyári szünetet. Rachel és Luke is állandóan együtt voltak akárcsak Hugo és Cassie. Aaron ahogy várni lehetett megenyhült és nyár végére már azt is megengedte, hogy egy-egy falka bulira eljöhessen Cassie.

Mi is sokat voltunk együtt, én pedig egy furcsa baráti háromszög tagja lettem. Mi hárman lettünk a természetfeletti Charlie angyalai. A farkas, a vámpír és a halandó lány. Ősszel teljes gőzerővel vetettem bele magam ismételten a tanulásba. Hiszen olyan példaképhez kellett felnőnöm, mint Carlisle Cullen. És azt akartam, hogy mindenki büszke legyen rám. E mellett pedig úgy voltam vele, hogy jól jöhet még ha lesz egy orvos is a csapatunkban. Az ősszel együtt megérkezett Forksba és La Pushba a rengeteg eső is. És november elején pedig az első hó is. Minden a legnagyobb rendben volt, mi már csak két vagy három hetente találkoztunk és csak havonta futottunk ellenőrző köröket.

A szüleim, főleg anyukám lelkesen készült már a januárban tartandó esküvőre, és nem kis riadalmunkra a hír hallattára nálunk táborozó Alice és Bella is segítettek neki. Mind e közben gyakorlatilag a Föld túloldalán Kathy Cullennek furcsa, ijesztő és nagyon brutális látomásai

kezdődtek…de ezt én is csak majd egy fél évvel később tudtam meg…