Azt hittem, hogy rosszul hallok…de Dorah vérfarkas..Charlie meg..vámpír…
- Azt hiszem alaposan meg kell ezt magyaráznod. – szóltam rekedtes hangon. Dorah csak bólintott, majd belekezdett egy igen hosszú történetben..
Ez még nagyon régen történt. Az 1600-as évek második felében. Salem közeli kis faluban éltünk. A boszorkány üldözés már valóságos hisztériává nőtte ki magát. És mint utóbb megtudtam nem alaptalanul. Csak sajnos mindig a rossz embereket fogták el. Éppen betöltöttem a 20-at mikor a szüleim kezdtek egyre idegesebbek lenni. Akkor még nem tudtam miért..Ez volt az a kor amikor általában először átváltoztunk, ők pedig tudták, hogy kicsit feltűnő lenne ha minden teliholdkor eltűnne a lányuk. Merthogy a kezdő vérfarkasok még csak akkor változnak át, minél öregebb vagy annál inkább az akaratodhoz kapcsolódik az átalakulásod és nem a hold változásaihoz. De nekem erről még fogalmam sem volt – húzta el keserűen a száját. – Én még boldog voltam és szerelmes, el sem tudtam képzelni az életemet máshogy, csak és kizárólag Charles Foxal aki szép reményű nemesi család sarja volt és leendő katona. Aztán az események párhuzamosan kezdtek el pörögni. Minél agresszívabbá váltak a boszorkányüldözések, annál agyamentebb mende mondák kezdtek keringeni. Többek között olyan emberekről akik a boszorkányokat segítik, soha nem öregszenek és vért isznak. Már halottam vámpírokról, de ezt is a boszorkányokéhoz hasonlóan bugyuta mesének tartottam. Egyik alkalommal viszont mikor hazamentem, édesanyám sírva fogadott. Először azt hittem mi lettünk a következők a boszorkánysággal vádoltak között. De kiderült tévedtem, akkor még. Charlesról volt szó. Beteg lett, elkapta a hímlőt..és úgy nézett ki, hogy nála gyorsabb lefolyású mint másoknál. Én el akartam menni meglátogatni, de édesanyám hallani sem akart róla. Ekkor jött az első jele, hogy hamarosan meg fog változni valami. Vita közben idegességemben úgy megszorítottam a fából faragott székünket, hogy csak forgács maradt belőle…idegességemben és meglepetésemben hirtelen hagytam el a házat…az ajtó leszakadt. – meg megrándult az arca miközben mesélt. Nem tudom mióta, egyáltalán elmondta-e valakinek a történetét.
A következő akadály Charles édesapja volt. Nem akart beengedni, mint mondta félt mert a feleségét már elvitte a hímlő amit Charlestól kapott el és tudja a fia sem bocsájtaná meg magának ha engem is a halálba vinne. Nem érdekelt. Később tudtam meg, hogy akkor amilyen változások játszódtak le a testemben, nekem még a pestis, vagy a későbbi spanyol nátha se árthatott volna. Addig könyörögtem míg beengedett Mr. Fox. Charles csakugyan haldoklott. Már nem is volt teljesen eszméleténél. Amikor magához tért, könyörgött hogy hagyjam sorsára és vigyázzak magamra. Nem tudtam megtenni, csak sírtam és sírtam. Mikor besötétedett, Mr. Fox gyengéd erőszakkal kitessékelt, hogy márpedig menjek haza. Csakhogy nekem addigra már otthonom sem volt..apám a fűben hevert lelőve mint egy állat, a házunk lángolt, anyámat pedig gondolom boszorkányság vétsége miatt elhurcolták. Tudtam, hogy egyet tehetek, menekülök. Már egészen bent jártam az erdő mélyén mikor nem bírtam tovább. Kimerülten össze estem és elaludtam. Tulajdonképpen nem akartam mást csak Charlieval és a szüleimmel lenni. Egy borzalmas szagra ébredtem, még életemben nem éreztem ilyet. Szúrta az orromat, a légcsövemet, átjárta minden porcikámat. Mikor kinyitottam a szemem, egy csapat férfi állt körül. A bőrük fehéren világított, a szemük pedig furcsán csillogott. Reszkető lábbal álltam fel, körbe hordoztam rajtuk a tekintetemet. Legnagyobb megkönnyebbülésemre az ő arcuk is ugyanolyan undort mutatott mint az enyém. A szemfogukból pedig rögtön rájöttem, hogy micsodák is valójában.
- Most mit csináljunk? – fordult egy kis köpcös férfi egy magas fekete társához mintha én ott sem lennék.
- Nem ember, nem teljesen. –felelt a fekete férfi. Összehúzott szemmel méregetett.
- Megenni nem fogjuk mert bűzlik. – nevetett fel mögöttem egy másik tag.
- Megöljük? – kérdezte megint a kis köpcös. A fekete férfi csak a fejét rázta.
- Nem…nem akarok a nyakunkba szabadítani egy csapat vérfarkast. – először azt hittem rosszul hallok.
- Kérrem széppen..maaguk vámpííírok? – bagadoztam úgy mint egy félős kisgyerek. Harsány kacaj volt a válasz.
- Talált. Te pedig vérfarkas leszel..- homlokon ütött a kijelentés, de nem akartam még ezzel foglalkozni. A fejemben a vámpírokkal kapcsolatos információim peregtek.
- Na menjünk fiúk mert elmegy az étvágyam. – intett a fekete, és már majdnem eltűntek előlem mikor utánuk kiáltottam.
- Segíítsenek, kérem, - kiáltottam elfúló hangon. Érdeklődve fordultak vissza. Csendjüket annak tulajdonítottam, hogy most nekem kell beszélni.
- Van, van a városban egy fiú. Nagyon beteg. Hímlős. Nem akarom, hogy meghaljon.- éreztem ahogy mocskos arcomon peregnek a könnyek. A vezető arca egy pillanatra ellágyult, majd kért, hogy írjam le hol is találom pontosan a fiút. Mindent elmagyaráztam aztán figyeltem ahogy elnyeli őket az erdő. Nem mertem utánuk menni, a város környékére sem. Így folytattam az utamat. Egy tisztáson lett vége, ahol az éhség és kimerültség miatt össze estem. Itt talált rám a telihold, majd a társaim. Véleményük szerint ,életükben nem láttak még sem női, sem ilyen lesoványodott farkast. – itt Dorah végre halványan elmosolyodott. – Falkán kezdetben főleg indiánokból állt, én és még két társam voltunk csak fehérek, később azonban Salem elmúltálval és a vérfarkas családok gyarapodásával egyre többen lettünk. – rám pillantott, látta rajtam, hogy még nem válaszolta meg azt az egyet ami még érdekelt.
Charlieval kétszáz évvel később az amerikai polgárháború idején futottunk össze. Ő éjszaka a haldoklókra vadászott, én pedig a még megmenthető esetekre, ugyanis akkor épp nővérként dolgoztam. Ahogy előlépett a fák közül félre vert a szívem. Sokkal gyönyörűbb és jóképűbb lett mint emberként volt. Azonban mikor 100 méteren belülre értünk, orrom elfacsarodott, és ösztönös morgás hagyta el a torkomat. Hasonlóan reagált ő is, majd egymásra mosolyodtunk mivel már tudtuk, hogy egyikünk számára sem fájdalmas a találkozás, és tudtuk hogy mi már a másik oldalon állunk. Most azért vagyok itt, hogy segítsek a falkatársaimnak és hogy törlesszek Charlienak. Az első világháború idején is hódoltam hobbimnak, ami akkor majdnem az életembe került…de ő akkor megmentett, a lebukást kockáztatva. Így most én jövök…Megkeresett. Azzal, hogy 400 év óta megint szerelmes lett, és ha képes vagyok rá, védjem meg a szerelmét. Ezért vagyok most itt, és biztosan tudom, hogy nem Charlie az aki a kémet küldte.
A bennem működő igazi boszorkány végleg megnyugodott, nem kell hát Dorahban konkurenciát látnom. Viszont ott volt még a kém kérdése, és a leendő és remélhetőleg soha be nem következő házasságom a McCoy klán legifjabb tagjával. Hol járhatsz vajon Charlie? Mikor jössz már vissza?
