Moonlight 14. fejezet- Segítség

Mindannyian a kórházban ültünk ami már így 7 nagyra nőtt quileut gyerekkel ,Quil és Claire nénivel már enyhén szűkösnek hatott. Én a körmeimet már egytől egyig lerágtam, és nem nagyon érdekelt, hogy megbámulnak az ott dolgozók mert egy térdemig érő kék férfi ingben ültem csak ott március közepén. Senki sem szólt. Tudtuk, hogy túléli, de azért aggódtunk. Végül a néma várakozás megtört, mikor a kisimult arcú Ateara szülők kijöttek Nate szobájából. Mikor megláttuk rajtuk, hogy annyira nyugodtak amennyire lehetséges, mi is felsóhajtottunk.

- Téged akar látni?- fordult felém Quil bácsi. Én már ott sem voltam. Nate iszonyúan sápadt volt. A fejét egy nagy fehér kötés takarta és a jobb karja is be volt gipszelve. Félénken rámosolyogtam.

- Jó látni.- mondta lassan. Óvatosan megsimítottam az arcát.

- Annyira, annyira örülök.- küszködtem a könnyeimmel. Hihetetlen jó érzés volt őt egyben látni és tudni, hogy semmi komoly baja sincs.

- Szóval akkor mégiscsak harcolni fogunk.- megkeményedett az arcom erre a kijelentésre. Hogy a férfiakat még akkor is a tesztoszteronjuk hajtja mikor ágyhoz vannak kötve?

- Honnan veszed?- kérdeztem komolyan. De kerültem a tekintetét.

- Lil, öten vagy hatan voltak. Nem szokványos nomádokról van szó.- ijedten összerezzentem. Szóval emlékszik a támadóira.
- De hogyhogy nem öltek meg? Túl büdös voltam nekik?- töprengett félig komolyan félig humorizálva.

- Ami azt illeti egy másik vámpírnak köszönhetően.- és most az én arcomon is átsuhant egy futó mosoly mikor eszembe jutott a félelemtől reszkető Cassie Cullen. Mi tagadás élveztem, hogy annyira meg volt ijedve. Nate értetlen tekintetét látva gyorsan elmagyaráztam neki, hogy a vegetáriánus életmódra készülő unokahugom jöttére menekültek el a nomádok, de aztán őt még ott tartotta egy darabig a vérszag. Nate érdeklődve hallgatta a történetet és már spekulációkba is kezdett, hogy milyen hasznos lenne ha egy újszülött is segítene nekünk elpusztítani a többi nomádot. De a főnővér érkezése és a vizit vége belefagyasztotta a szót. Én pedig azzal búcsúztam el tőle, hogy majd mire meggyógyul a következő gyűlésen mindent megtárgyalunk. Ami feltehetőleg még a héten bekövetkezett, mivel Nateet másnap már hazavitték, hiszen hihetetlen iramban gyógyult.

 

Így hamarosan újabb gyűlést kellett összehívni, hogy megtárgyaljuk az eddig történteket. Nem kellett se Alice, se Kathy jövőbe látó képessége, hogy tudjam mit fog akarni Aaron. És milyen igazam lett..

- Nézd Lily. Nem kertelek. Jól jönne most nekünk, hogy jóban vagy a vér…akarom mondani Cullenékkel. Légyszives menj el és faggasd ki az új tagot, hogy mit látott. Üzenem Edwardnak, hogy holnap este 11kor a főútnál akarok vele találkozni. Tárgyalnunk kell. – adta ki az utasításokat Aaron. Nate már mellettem ült és ahogy megszorította a vállamat, éreztem, hogy valami nagyon nem tetszik neki. Én csak némán tudomásul vettem Aarontól, hogy mit akar, végül is teljesen jogosnak tűntek a kívánságai, vagyis a parancsai. Nem volt túl sok kedvem megint az újszülött közelébe mennem, a szaga hihetetlenül irritálta az orromat. Első találkozásunkkor csak annak köszönhette az életét, hogy a Nate iránti aggodalmam minden figyelmemet lekötötte. De más nem volt alkalmas erre a feladatra, csak én hiszen én töltöm a legtöbb időt a vámpírok között ha úgy vesszük.

- Nézd..nem akarom, hogy egyedül menj oda.- szólalt meg a hazafelé úton először Nate. Én csak elképedve meredtem rá. Elképzelésem sem volt, hogy hogyan gondolja ezt az egészet.

- Nem jöhetsz velem.- jelentettem ki egyszerűen. Semmi kedvem nem volt döntőbíró szerepét játszani egy kamasz vérfarkas és egy zöldfülű vámpír bunyójában.

- De veled megyek. A barátod vagyok, ha nem tudnád és és ott akarok lenni.- láttam rajta, hogy mondhatok én bármit, úgysem tudom meggyőzni. Veszekedni viszont nem akartam, így inkább csendben maradtam. Abban maradtunk, hogy másnap reggel nyolckor találkozunk a határvonalon farkasként és együtt megyünk Cullenékhez.

Otthon bármennyire is jó lett volna, nem tudtam kikerülni a figyelő és mindent látó anyai tekintetet.

- Lily Black..gyere csak ide..- szólt utánam anya mikor megpróbáltam volna felszökni a szobámba. A konyhában volt és éppen több kevesebb sikerrel a hugomba próbált babaételt belediktálni.

- Szia anya.- mosolyogtam a tőlem telhető legártatlanabb képpel.

- Mi volt a gyűlésen?- szegezte nekem a kérdést egyből.

- Honnan veszed,hogy mi gyűlése…

- Tudom és kész.Szóval?- hajaj. Innen senki nem tudna kiszabadulni, se kiszabadítani.

- Holnap beszélnem kell Emmették lányával. És ki kell derítenem kik voltak.- adtam meg a választ. Anya végre felém fordult Daisy felől. És a szemében aggodalom volt. Jajj csak ezt ne! Nyögtem fel magamban.

- És ha meg van hogy kik voltak akkor megölitek őket ugye?- a mondat végén kicsit megremegett a hangja. Azt kívántam bárcsak fiú lennék akkor kevésbé féltene, vagy bárcsak született halandó anyával lenne dolgom aki semmit sem tudna ebből. De végülis mindegy a többiek anyukái is tudnak mindent.

- Igen. Azt hiszem az lesz.- anya felsóhajtott. És aggodalmasan pislogott felém miközben kiszedte Daisyt az etetőszékből, aki a hirtelen jött szabadságnak megörülve elkotort a lábam mellett ki a nappaliba.

- Nem lehetne hogy Aaron kihagyjon ebből benneteket?- úgy nézett rám a saját anyám, mintha valami rosszaságot bevalló gyerek lenne.

- Na nee…- hördültem fel mikor rájöttem, hogy mit akar.

- Miről maradtam le?- szólalt meg apa mély dörmögő hangja a hátam mögül. Ebben a pillanatban már tudtam, hogy én nyertem. Apa mindig a mi, illetve a farkasok pártját fogta ilyen témában.

- Csak épp azt pedzegettem Lilynek, ha ők kimaradnának a vámpírvadászatból. – felelte anya még szégyellősebben.

- Ugyaaaan..Nessie, drágám.- kezdett neki apa duruzsolni.- Tudod, hogy meg tudják ők védeni magukat. Én még ráadásul fiatalabb voltam mikor farkas lettem mint ők.- és ezzel elkezdődött a szüleim végeérhetetlen vitája arról, hogy mit szabad és mit nem az ember gyerekének ha vérfarkas. Én felhasználva a lehetőséget, gyorsan megszöktem a szobámba.

 

Reggel még köd volt mindenhol és még a fű is vizes volt a mancsom alatt, mikor a nagy szürke farkas szoborszerű alakját kiszúrtam a távolban. Jót mosolyogtam rajta. Nate semmi esetre sem hagyná, hogy lerázzam. Nem szóltunk egymáshoz, csak összeérintettük az orrunkat köszönésképpen. Majd lendületes tempóban elindultunk az erdőn át Forks felé. Mikor már érezhetően megcsapta az orrunkat Edwardék szaga, és megtaláltuk az ösvényt is, lassítottunk és visszaváltottunk emberi formánkba. Nyilván tudták, hogy jövünk mert a ház előtt egy kisebb fogadóbizottság várt minket. Bella és Rosalie álltak hozzánk közelebb, féloldalasan mögöttük Edward és Emmett fogta közre a fekete hajú, vörös szemű Cassiet.

- Sziasztok.- köszöntünk Nateel egyszerre. Én az ő kezét fogtam, hogy veszély esetén megpróbáljam feltartóztatni. De egyelőre semmi jelét nem mutatta, hogy zavarná a családom.

- Már úgy vártalak titeket.- mondta Bella odajött és kétoldalról megpuszilt de Natenek óvatosságból gondolom, csak biccentett.

- Gondolom tudjátok miért jöttünk.- kezdtem bele, miközben végig Edward aranyszínű szemét néztem. Komoly volt. Túlságosan is.

- Igen. Már elmondtam mindenkinek.

- Cassie. Szeretném megköszönni, hogy megmentetted a barátom életét.- majd tettem óvatosan egy lépést felé. De ő a tekintetemet is állta és meg sem rezzent. Szép egy újszülöttől.

- Igen. Hálás vagyok.- mondta torkát köszörülve Nate.

- Ugyanmár. Semmiség. Ami azt illeti én is meg voltam eléggé ijedve.- szólalt meg csillingelő hangján az új Cullen.

- Most azt szeretném kérni tőled, hogy beszámolnál nekem arról a néhány pillanatról?- Kicsi fintor jelent meg az arcán, majd nagyot sóhajtott és belekezdett a beszámolóba.

- Én a vérszagra értem oda. – nyelt egyet, nyilván eszébe jutott az emlék ami most kínozta.- Már ott voltak. Négyen. Mind férfiak.

- Hogy néztek?- vágtam mohón a szavába.

- Hát úgy ahogy a vámpírok. Fehér bőr, vörös szem. Kettőnek fekete haja volt a másik kettőjére nem emlékszem. És azt mondták mikor odaértem, hogy itt lesz ő is mindjárt. Nem tudom kire gondolhat-

tak. Aztán mikor megjelentem akkor feléjük rohantam mintha meg akarnám támadni őket, ők meg megijedtek és elfutottak. Ennyi.- olyan bocsánatkérő tekintete volt, mintha legalábbis ő tehetne róla, hogy csak ennyi történt. CSAK. Nyeltem egy nagyot. Féltem Edwardra nézni, mert tudtam, hogy most azon áll vagy bukik minden. Nagy nehezen csak arra fordítottam a fejem. A tekintete minden eddiginél sötétebb volt és a fejemre föltett kérdésre csak egy bólintásával válaszolt. Forogni kezdett velem a vi-

lág. Gyengének éreztem magam, és azt hittem mindjárt elájulok..de most nem engedhettem meg ma-

gamnak ezt a luxust. Behunytam a szemem, visszamentem Nate mellé és próbáltam mélyeket lélegezni. Mikor kissé lenyugodtam elérkezettnek láttam az időt, hogy menjünk erről Aaronnak minél előbb be kell számolni.

- Mond meg neki, hogy ott leszek.- szólalt meg Edward. Először nem értettem mire gondol, aztán jutott eszembe Aaron kérése.

- Rendben van. Akkor mi most mennénk is. Köszönjük a segítséget. Majd még jelentkezünk.- rá sem ismertem a saját hangomra. Olyan tárgyilagos volt amilyen Aaroné szokott lenni. A Cullen család még ott állt mögöttünk nyilván az elmenetelünkre  várva, hogy szabadon engedhessék Cassiet. Azonban mikor megfordultunk egy rozsdabarna farkassal találtuk szemben magunkat. És az öcsém félre nem téveszthetően füstszagot árasztott, a tekintetéből teljes kétségbeesés sütött. Még mielőtt reagáltam volna, Edward már elkiáltotta magát.

- Nyomás, gyerünk mindenki..- azzal mi lettünk a sereghajtók a La Push felé rohanó öt vámpír mögött. És mikor farkassá változtam sikítani tudtam volna rémülettől amit Luke fejében megláttam…