2009. november 17., kedd

Északi fény-25. fejezet Külön utakon

Egyáltalán nem akart csillapodni a tűz a csontjaimban, sőt, ha lehet még erősebb is lett. És minél erősebben égetett, én annál gyengébb lettem. Majd pedig, mint a filmszakadásnál, egyszercsak ismét hallottam a környezetemet. Még mindig fájtak a tagjaim, de már nem olyan kegyetlenül, hanem jóval enyhébben, de a szemem még mindig csukva volt. Olyan csend vett körül, ami már szinte bántotta a füleimet. Aztán rájöttem miért, nem harcolnak körülöttem, és már én sem sikoltoztam. Megpróbáltam kideríteni, hogy hol lehetek. Nyilván nem a Volturinál, mert akkor már rég nem élnék. Túl gyenge voltam bármilyen mozgáshoz, így csak a hallásomban és a szaglásomban bíztam. Hogy ahol voltam, ott vámpírok is voltak, abban teljesen biztos voltam, éreztem. De farkast, sehol. Ez már elkezdett aggasztani. A csend már szinte nyomta a koponyámat, valami hangot akartam végre hallani. Nem kellett sokat várnom rá. Halk léptek vágtak át a szobán, majd egy jéghideg kéz egy még hidegebb borogatást tett a homlokomra, és kisietett a szobából.
- Norah! Elcsendesedett.- Emelin hangja egy emeletről föntebb hallatszódott. Norah idegesen topogott, de végre ő is megszólalt.
- Vesz még levegőt?
- Hogyne. Megnéztem. De már nem sikoltozik.Ez jó jel nem?- furcsa volt, hogy Emelin hangjában az aggodalom csengett.
- Persze, hogy az! Borzalmas volt napokon keresztül hallgatni, igaz egy fokkal jobb lett, miután elhoztuk onnan.- felelte Norah. Az én agyam pedig lázasan pörgött. Tehát napok óta a Kennedyék kúriáján vagyok. Ők mindenesetre élnek, és én is. De a legfontosabbról nem beszéltek. Amit hallani akartam, egyikük sem említette.
- Visszamegyek hozzá. Addig vele leszek amíg Greg vissza nem jön, aztán én megyek vadászni.- szólalt meg halkan Emelin. Hallottam ahogy felgyorsul Norah légzése, majd idegesen dobolni kezdett az ujjával.
- Biztos vagy benne Emelin? – a hangja ideges volt és szaporán vette a levegőt.- A sebei, nekem valami kínszenvedést okoznak. –szinte magam előtt láttam ahogy elfintorodik.
- Norah! Akkor eldöntöttük, hogy segítünk nekik mikor berontottunk Watsonékhoz. Ha már itt lábadozik, akkor ezt is vállalnunk kell. Én kibírom.- majd döngő léptekkel levágtatott a lépcsőn, majd megnyikordult az ajtó. Szólni akartam neki, hogy észre vegye élek, és már életben is maradok, de nem tudtam. Még soha nem éreztem ilyen gyengének magam. A tudatomnál voltam, de egyszerűen képtelen voltam mozgatni a tagjaimat. Éreztem és hallottam ahogy Emelin jön megy körülöttem, cserélgeti a borogatásokat, és hideg kezével simogatja az arcomat. Nyilván lázas voltam, de nem éreztem. Emelin nem vett levegőt. Igyekeztem minden erőmet beleadni, és hangot kiadni.
- Eh,eh Emelin.- csak ennyire futotta, szegényes erő készletemből, de ő ezt is meghallotta. Rögtön oda ugrott hozzám, és megfogta a kezemet. Óvatosan megpróbáltam kinyitni a szememet, és sikerült. Igaz több nap után kicsit bántották a fények a szememet, de néhány lassú pislogás után, már minden kitisztult. Még mindig szokatlan volt, hogy alig néhány napos ismerősöm ennyire aggódjon értem, de azért jó érzés volt. Emelin vörös szemei ijedten cikáztak hol engem, hol az emeletet fürkészte, de úgy tűnt, hogy Norah nem mozdul.
- Renesmee! Végre! Napok óta itt vagy. Felváltva vigyáztunk rád. Azt hittük meghalsz.- mondta csendesen. Az már nekem is eszembe jutott, hogy újabb csodát hajtottam végre, tekintve, hogy megintcsak meg kellett volna halnom mivel, hogy vámpír harapott meg. Nem várhattam tovább.
Meg akartam tudni, hogy mi történt.
- Emelin….a többiek?- megint behunytam a szemem, nem akartam látni az arcát, mert a legrosszabb-
tól tartottam. Nagyot sóhajtott. Tudtam, tudtam, tudtam.
- Nézd Renesmee…jobban alakultak a dolgok, mint reméltük, de…nos, Aident magukkal vitték.-
a gyomrom fájdalmasan összeugrott.- És, a farkasod..eléggé megsérült.- folytatta tétován. A szemeim egyből kipattantak, és riadtan meredtem Emelinre, de nem mondott többet.
- Jacob? Mi van Jacobbal?- kérdeztem mohón, és fel is ültem, noha nem kellett volna, erős hányingerrel küszködtem. Emelin hideg kezei gyengéden visszanyomtak a kanapé párnáira.
- Súlyosan megsérült,elkisért téged ideáig, aztán csak bólintott a fejével és visszament az erdőbe. Nem tudom, valamiért nem tudott átváltozni.- szemeit lesütötte, nem mert rám nézni. Bennem elakadt a levegő, nagyon jól tudtam, hogyha Jacob nem tudta magától felvenni az emberi alakját, akkor azt csak súlyos sérülések okozhatták.Ezután eluralkodott fölöttem a pánik, és végül a zokogás…csendben sírtam, és közben fohászkodtam,hogy még élve viszont lássam őt. Miközben különböző borzalmas képek kergették egymást a fejemben az én halott farkasomról, és szegény Aidenről, összerezzentem, mert két hideg kéz húzott magához, és Emelin vigasztalón simogatni kezdte a hátamat. Sokáig sírtam, nem tudtam uralkodni se a kétségbeesésemen, se a könnycsatornáimon. Mikor végre sikerült megnyugodnom, már nagyjából tudtam, hogy mihez kéne kezdenem. De előbb még részletesebben ki akartam kérdezni Emelint, hogy tudjam mi is történt miután én elvesztettem az eszméletemet. Ő pedig készségesen mesélni kezdett.
- Az a szőke csaj volt aki megmart, de aztán vele is végeztünk. A Volturiból akik érkeztek, csak hárman maradtak, Dimitrij, Heidi meg a másik, az a Jane. Mi túlságosan el voltunk foglalva veled, de az a másik szerencsétlen srác, Aiden, ő már alig állt a lábán. Nem tudtuk megakadályozni, magukkal vitték. Aztán a többi hullát is darabokra szedtük és bedobáltuk a tűzbe. Greg hozott ideáig, mi akkor már nem igazánbírtuk.- apró fintort vágott, jelezve, hogy a szomjúságra gondol.- Aztán a farkas is velünk jött, és innentől a többit tudod.- fejezte be. Örültem neki, hogy Jacobról nem beszéltünk többet, így is elég borzalmas volt a félelem ami belülről kezdett felfalni. Tehát akkor alaposan meggyengültek, és tisztában vannak vele, hogy nem érdemes annyira velem packázni. De akkor még ott volt veled Jacob és Aiden-futott át az agyamon, majd be kellett ismernem, hogy részben miattuk éreztem magam biztonságban, így egyedül, már korántsem tűnt olyan rózsásnak a helyzet, míg hárman voltunk. A halott Jacob után pedig a következő kép ami benyomakodott a fejembe, az a halott Aiden volt. Abban már egészen biztos voltam, hogy Aiden nem él. Janeék csak azért vitték el onnan, mert tartottak a Kennedyektől és Jacobtól, többet már nem akartak kockáztatni, de Aidennel egészen biztosan végeztek, hiszen az ő segítségével öltem meg Alecet. Jane ezt nem hagyhatta megtorlás nélkül. Úgy éreztem magam, mintha ripityára törtek volna egy kalapáccsal. Aiden meghalt, Jacob isten tudja hol van, az üldözésem még mindig nem ért véget, és én mostmár teljesen egyedül maradtam. Mielőtt még azonban ismét magával ragadott volna a pánik, ami már lassan kezdett az őrülettel határos lenni, rájöttem, hogy nem kell egyedül lennem ha nem akarom. Hiszen Forksba is visszamehetek, mostmár úgy is mindegy, hiszen mindenhol megtalálnak. Egyszerre szörnyű vágyakozás fogott el, hogy láthassam a családomat. Tudni akartam, hogy mi van velük, és végre látni akartam őket.
- Emelin! Van nálatok telefon? – pillantottam rá. Ő csak némán felpattant, kisuhant a szobából, majd egy másodperc alatt már vissza is tért egy aprócska kis mobillal a kezében, és kiment. Remegő ujjakkal tárcsáztam az ismerős számot, és vártam, hogy kicsöngjön. Egy örökké valóságnak tűnt, mire végre felvették. Anya volt az, de színtelen hangja amivel a telefonba szólt, még jobban megrémített. Már ha ennél jobban lehetséges.
- Igen?
- Anya én vagyok az! Nessie!- kiáltottam a telefonba.
- Nessie! Drágám, hogy vagy?- kérdezte anya félig zokogva. Átcikázott az agyamon, hogy lehet, hogy még nagyobb baj van? Nem, az lehetetlen, ha még valakit elvesztenék azt már nem tudnám elviselni.
- Őszintén, nem. Janék ránk találtak és harcoltunk. Aident magukkal vitték, és ..és..- nem birtam kimondani, de muszáj volt.- Jacob túlélte, de megsérült, és eltűnt. De igérem, hogy megkeresem és haza megyünk.De Billynek ne szóljatok jó?- hadartam szünet nélkül a telefonba. A túloldalon néma csönd volt a válasz. Tudtam, hogy anya válaszol, csak még gondolkozik.
- Kicsim, Billy meghalt.- mindketten elhallgattunk. Én voltam aki előbb törte meg a csendet.
- Hogyan? Ugye ebben legalább nincs benne a Volturi keze?
- Nincs.Természetes halállal halt meg. - lehelte anya, de éreztem, hogy most fog valami még sokkal rosszabb következni. Jól gondoltam.
- Renesmee….Edward, és Alice eltűnt.- forogni kezdett velem a szoba. Ilyen nincs, ezt már tényleg nem tehetik. Az apám, a nagynéném…nagyon oda kellet koncentrálnom, hogy beszélni tudjak, mert így látatlanul is tudtam, hogy anya erre képtelen és az is csoda hogy velem közölni bírta.
- Rendbe hozom. Ígérem…- mondtam elfúló hangon…közben eszembe jutott az a bolond Aro, aki már jóval az én születésem előtt is győzködte apát és Alicet is, hogy áljanak be hozzá, mivel nem hagyta nyugodni, hogy ilyen képességű vámpírok nem állnak a Volturi szolgálatában. Elegem volt már ezekből, akik állandóan Isteneket játszanak, ráadásul még nem is a mi kontinensünkön laktak. Az eddigi páni félelmemet most felváltotta düh, és a gyűlölet. Abban a pillanatban képesnek éreztem magam rá, hogy megöljem az egész Volturit úgy ahogyan van. Kivételesen most szabad utat engedtem volna a bennem lakó szörnyetegnek, hadd tomboljon.
- Ne csinálj semmi butaságot jó?- kérlelt anya, és tudtam, hogy van rá oka.
- Igérem. Vigyázok magamra. Anya a többiek?
- Már csak én vagyok Forskban apa miatt, meg a többiek ide szólnak amint megtudnak valamit.
De Rosalie és Emmett Edwardékat keresik, Carlisle és Esme pedig elment dél-amerikába Zafrináékhoz, hogy ott toborozzanak még segítségül félvéreket és vámpírokat. Kathy holnap érkezik, pedig mondtam neki, hogy maradjon New Hampshireben, ott nagyobb biztonságban lenne, de mindenképp ide akar jönni.
- Örülök neki, legalább nem leszel egyedül. Sajnálom anya, de most mennem kell. – nyögtem ki végül, noha nem volt szívem szegényt magára hagyni, de nem tehettem mást.
- Vigyázz magadra, kérlek, könyörgöm.- a tőlem telhető legbiztatóbb hangon ígértem meg neki, hogy nem lesz baj, majd könnyes szemmel letettem a telefont. Rögtön indulni akartam, de az volt a helyzet, hogy a testem még nem volt abban az állapotban, hogy én bárhová is induljak még, mivel rettentően szédültem, gyenge is voltam, és most jöttem csak rá, hogy napok óta nem ettem, sem emberi, sem vámpír eledelt. Így tudtam, hogy most miharabb először is vérre lesz szükségem, és habár undorodtam a gondolatától is, de azt is tudtam, hogy emberi vért kell innom, méghozzá sokat, hogy minnél előbb útnak tudjak indulni, és hogy lábra álljak. Emelin valószínűleg hallotta, hogy már nem beszélek, így halkan kopogtatott.
- Gyere be.- kedvesen mosolygott, de én annál inkább elképedtem, mikor megláttam a nyomában Noráht. Emelin szeme még mindig éjfekete volt, de Norahé már vörösen fénylett. Nemrég ehetett. Nem kívánkozott beszélnem a kérésemről, de reméltem, hogy szemem alatti karikák a segítségemre lesznek.
- Öhhmm, hello! Örülök, hogy jobban vagy.- szólalt meg Norah, és félszegen szemügyre vett. De mostmár nyoma sem volt a tekintetében annak a lekicsinylésnek, mint első találkozásunkkor, sokkal inkább csodálattal méregetett,ami igen zavaró volt.
- Lányok!- a kezemmel babráltam, hogy ne kelljen őket nézni, miközben beszélek.- Tudnátok inni adni?
- végre kicsúszott. Továbbra sem akartam rájuk nézni, igaz nem előttük szégyelltem a dolgot, hanem sokkal inkább magam előtt, hogy olyan gyenge lettem, hogy emberi vérre szorulok. Norah pontosan úgy reagált ahogyan elképzeltem. Halk kis gúnyos kacajt hallatott, de aztán pont ő volt aki kisietett a nappaliból, és nem egy pohár vérrel tért vissza, hanem több zacskót cipelt a kezében. Kikerekedett szemem láttán mostmár Emelin is elnevette magát.
- Jó ha az embernek vannak kapcsolatai a kórházban, és van itthon tartalék is.- magyarázta nekem mosolyogva. Én csak összecsuktam a számat, és bambán bólintottam. Továbbra is Noráht néztem aki lepakolta a vérrel teli infúziús zacskókat az asztalra, majd poharat vett elő, és felvágta az elsőt, hogy a tartalmát kiürítse. Amint szétnyílt a tasak, a torkom száraz lett és égni kezdett. Ismerősként köszöntöttem ezt az érzést, valamint a tagjaim és gyomrom vad remegését is. A bennem lévő vámpír vadul és boldogan mocorgott. Éppenhogy tele töltötte a poharat Norah, én már ki is kaptam a kezéből és mohón lehajtottam, majd epedve vártam a következőt, mivel ez a pohárnyi szinte olaj volt a tűznek. De tudtam uralni magam, és tisztában voltam vele, hogy nem kell türelmetlennek lennem, hiszen azon vannak a Kennedy lányok hogy csillapítsák a szomjomat. Mint aki hónapok óta nem ihatott, úgy nyeltem a vért. A pohár a kezeinkből olyan gyorsan járt ide oda, hogy egy ember számára csak puszta látomásnak tűnt volna, semmi többnek. A zacskók fele már üres volt, mikor úgy éreztem, hogy nem vagyok szomjas. De a biztonság kedvéért még megittam néhány pohárral. Ők már látták rajtam, hogy nem vagyok képes többet inni, és Norah is leállt a zacskók kiürítésével. Várakozón méregettek, én pedig csak élveztem az érzést, ahogy a vért felhasználja a szervezetem, beépíti, és erőt ad. A közérzetem is sokkal jobb lett. Elmúlt az émelygés, és a gyengeségnek már nyomát sem éreztem. Felpattantam a kanapéról, és körbe jártam a szobát. De amikor a tükörképemmel találkoztam a kandalló fölötti tükörből, megmerevedtem. Nem láttam még magam ilyennek. Abban a pillanatban sokkal vámpírszerűbb voltam, mind eddig bármikor. A bőröm a rengeteg vér ellenére is márványfehér volt, és halványan csillogott. Hosszú vörösesbarna hajam még inkább hangsúlyozta a bőröm fehérségét, és kiemelte a barna szemeimet, amik nagyon furán csillogtak. Közelebb lépve láttam csak meg, hogy még mindig csokibarna íriszeim kaptak egy enyhén sötétvörös árnyalatot is. Elkaptam a tükörről a pillantásomat, nem akartam tovább bámulni magam. Norah és Emelin elégedetten nézegettek.
- Mostmár jobban vagy ugye?- kérdezte lágyan Norah. Csak bólintottam.
- Jó szomjas lehettél, de legalább már talpon vagy.- jegyezte meg Emelin a zacskókat bámulva. Elfogott a hála és a bűntudat is. Ki vagyok én? Ismerem őket két napja , és máris a Volturit hozom a nyakukra, majd napokig a sikolyaimat kénytelenek hallgatni, és most még a táplálék tartalékukat is szemmel láthatólag megcsapoltam. Bűnbánóan pislogtam feléjük, de Norah úgy látszik kiolvasta a szememből, hogy mi bánthat, mert csak legyintett.
- ÁÁÁ, ne aggódj. Ennél jóval többet tárolunk, meg mondtam, ez csak vészhelyzet, vagy utazás esetére tartjuk. Általában nem ezt isszuk.- majd gonosz vigyorra húzodott a szája, és elővillant gyöngyfehér ám veszedelmes fogsora. Most következett a kemény dió.- gondoltam. Nem gondoltam, hogy emberi vértől ennyire hamar lábra tudok állni, és már egy percig sem volt maradásom. Először Jacobot akartam megkeresni, vagy legalábbis a nyomára bukkani, majd pedig tovább akartam innen állni, mert már csak egyetlen cél hajtott, amit már azóta eldöntöttem magamban, mióta meghallottam, hogy Jacob és apa is eltűnt. De még előtte beszélni akartam valakivel, és még az is hosszú utat igényelt, szóval tudtam, hogy minél előbb indulnom kellett. Köszönetet akartam mondani Kennedyéknek és elmondani, hogy mennyire hálás vagyok azért amit értem tettek, de nem tudtam, hogy hogyan tudnám ezt elmondani és közölni a távozásomat anélkül, hogy meg ne bántanám őket. Le föl járkáltam a szobában, és azon gondolkoztam, hogy fogalmazzak minél szebben, közben pedig magamon éreztem a két lány nyugodt tekintét. Biztosan látták rajtam, hogyha végre döntöttem úgy is elmondom. Valahol el kell kezdeni. Szembe fordultam felük, és leültem velük szemben a kanapéra.
- Először is szeretném elmondani nektek, hogy nagyon köszönöm a segítségeteket!- kezdtem bele félénken, de mikor láttam, hogy bátorítóan rámmosolyognak, már bátrabban folytattam.- Ha ti nem jöttök akkor este, akkor egészen biztosan mind meghalunk, legalább Jacob és én… Szóval meg akarom köszönni, és azt is, hogy a támadás után vigyáztatok rám. – nyeltem egy nagyot, nehéz volt szavakba foglalni, hogy mennyire a lekötelezettjük lettem.
- Hagyd már! Igazán nem nagy ügy.- motyogta zavartan Emelin.
- Áá. Nem tesz semmit. Az a lényeg, hogy téged sikerült életben kihozni onnan, meg a barátodat.
- Reméljük sikerrel jársz majd, és csak hogy tudd, ha bármikor kell még segítség ránk számíthatsz.- mondta mosolyogva Norah. Örültem neki, hogy legalább a köszönet nyilvánításomat így fo-
gadták. De most rukkoltam ki a nehezebb részével.
- Gondolom sejtitek, hogy miért akartam ennyi emberi vért inni.- kényszerítettem magam, hogy
most őket nézzem. Mindkettejük tekintete elkomolyodott, tehát már sejtették.
- Véget akarok ennek vetni. És minél előbb szeretném megtalálni Jacobot.- továbbra is fehér szobor arcukat néztem. Nem változott továbbra sem az arcuk.
- Sejtettük, igen. De ha legalább ennyivel hozzájárultunk, a sikeredhez annak örülünk.- Norah hangja komolyan csengett, de nem tűnt megbántottnak. Ennek örültem, Emelinre néztem, ő csak vágott egy grimaszt, majd ruganyos lépteivel már előttem termett és megölelt.
- Vigyázz magadra! Majd azért ne feledkezz meg rólunk, rendben?- ennyi volt hát a búcsúm tőlük, sajnos Gregnek nem tudtam megköszönni a segítséget, mivel ő most a szokottnál is messzebb ment vadászni, tekintve, hogy nagy volt a rendőri nyüzsgés a városban a Watson ház miatt, de megüzentem neki is, hogy hálás vagyok. Amint becsukódott mögöttem a Kennedyek ajtaja, el kellett rajta gondolkoznom egy pillanatig, hogy hová is induljak először….Az erdő. Ott látták utoljára Jacobot, így én is arra indultam. Futottam ahogy a lábam bírta. Olyan mélyen mentem az erdőbe ahogy bírtam, már szinte az eget sem láttam, de csak mentem tovább….veszett ötlet volt.Próbáltam volna valamiféle nyomra bukkani, de az eső már mindent elmosott. Rettenetesen dühös lettem, és akkor puszta kézzel meg tudtam volna ölni egymagam az egész Volturit. Úgy tűnt, a vámpírharapás nem sokban változtatott rajtam, csak a vérszomjam növekedett és egy fokkal indulatosabb lettem, bár extra képességekre annyira már nem is igazán vágytam. Hosszas bolyongás után mérgemet az egyik fatörzsön vezettem le. Belerugtam ami nyekeregve megadta magát, és kettétört. Nem akartam magamnak időt hagyni a csüggedésre, kiverekedtem magam az erdőből és elindultam abba a lakásba ahol néhány nappal ezelőtt költöztünk. Mikor az ajtó elé értem, remegő kézzel nyitottam ki. A lakás teljesen változatlan volt. Minden ugyanúgy volt benne ahogy azon az estén hagytam amikor magán nyomozásba vágtam. A tárgyak, a ruhák a helyükön. Itt is körbejártam mindent, hogy esetleg találok-e
vérfoltot, vagy megérzem egy másik vámpír szagát. De nem találtam semmit, minden a lehető legtisztább volt, és csak a hármunk szagát éreztem. Mostmár tényleg megijedtem. Mi lehet Jacobbal? Elvitték? Ő ment el? De nem mehetett, hiszen engem nem hagyott volna itt. Vagy belehalt a sérüléseibe? Az utolsó variációt azonnal és teljesen elutasítottam. Inkább hagyjon magamra, semhogy halott legyen. Igazából kedvem lett volna alaposan kisírni magam, esetleg még talán nyavalyogni egy sort sanyarú sorsom fölött, de drága volt az idő. Mostmár még veszélyesebb lett ez az egész mint gondoltam, hiszen már apa és Alice is benne voltak. Az önmarcangolásomat is csak nagy nehézségek árán hallgattattam el. Megkerestem a bőröndömet, összepakoltam a fiúk cuccait is, majd bedobtam a kocsiba a csomagokat, ami még változatlanul a ház előtt állt. Úgy ahogy hagytuk. Beindítottam a motort, halkan felmordult, és neki indultam az éjszakának. A tiszta gondolkodásban nem sokat segített, hogy a kocsit főleg Jacob illata lengte be, olyan érzés volt, mintha a bennem lévő kést valaki állandóan forgatná. Letekertem az ablakokat, így már elviselhetőbb volt az út, még az sem zavart, hogy szakadni kezdett az eső. Nem néztem az időt, csak vezettem amerre északot sejtettem. A nap lassan emelkedett fel a hegyek mögül, de nem látszódott teljesen, mert amint feljött eltakarták a felhők. Nem szálltam ki a kocsiból, de időnként meg kellett állnom, hogy megnézzem a térképet. Idefelé vagy Aiden, vagy Jacob vezetett, én nem voltam valami tapasztalt autós. Fel voltam rá készülve, hogy hosszú út lesz, hiszen öt államon kellett autóznom, így itt ott ahol találtam erdőt, mindig megálltam vadászni a biztonság kedvéért. Miközben vezettem, az agyam folyamatosan zakatolt, és hol különböző megoldásokon járt az eszem, hol pedig azon töprengtem, hogy mi lehet most a többiekkel. Egyik sem volt épp kellemes elfoglaltság. Jobban szerettem volna ha képes vagyok az agyamat csak úgy kikapcsolni. Meglepett, hogy milyen gyönyörű tájakon át haladok, és hogy egyáltalán észreveszem ezt, és még csodálni is képes vagyok. Hatalmas hegyek vettek körül, amerre a szem ellátott. Ezek nem olyanok voltak, mint Forksban, nem voltak zöldek. Messziről sötétkékek voltak, és a tetejüket köd, vagy hó borította, az erdő is vadabb volt, nem olyan békés és egyenletesen zöld, mint otthon. De látványnak valami elképesztő volt. Ilyen hegyek közt kanyargott főleg az autóút, mivel igyekeztem a településeket kikerülni, az autóutam alatt csak vérrel táplálkoztam. Anyát rendszeresen felhívtam, hogy legalább a felől legyen nyugodt, hogy nekem nincs semmi bajom. Így is elég, hogy apáékért annyit aggódik..de Charlie tartja benne a lelket. Viszont azt nem árultam el neki, hogy hová megyek, attól tartottam, hogy csak mégjobban ráhoznám a frászt, és most az hiányzott a legkevésbé. Bármennyire is menni akartam, én is beláttam, hogy aludnom azért csak kell. Kénytelen kelletlen megálltam itt ott, főleg kisebb városokban. Az első nagyobb város ahol ismét aludni készültem, Calgary volt Kanadában. Jó választásnak tűnt, mivel két nemzeti park is volt a közelében. De amióta északra értem, nem szívesen aludtam,tekintve hogy itt jóval sűrűbb lehet a vámpírpopuláció, mint délen. Mindig a kocsiban maradtam és magamra zártam, mert úgy voltam vele, hogyha bármi történne akkor azonnal indulhatok. Igaz azt is tudtam, hogy a bezárkózás vámpírok ellen vajmi keveset ér. Legalább adott valami minimális biztonság érzetet. Leparkoltam a kocsival egy a város közelében lévő erdei ösvényre, és lassú léptekkel elindultam befelé. Csak néztem magam elé és automatikusan félrelöktem a páfrányokat és ágakat amik az utamba kerültek. Mostanában minden vadászatom ilyen volt. Valami testen kívüli állapotban voltam ilyenkor, vagy hogy is mondjabb, inkább olyan robot üzemmódban. Észrevettem ugyanis, hogy amikor vadászok és hagyom hogy a vadászösztön vezessen, és a vámpír vegye át az irányítást, akkor képes vagyok kikapcsolni az agyamnak azt a részét ami állandóan a szeretteim elvesztése miatt görcsölt. Így lassacskán már szinte nem is a szomjúság miatt jártam rendszeresen vadászni, csak hogy egy kis ideig tudattalan állapotba kerüljek.
Itt is hasonló állatokat ejtettem el, mint Forksban. Őzek, hegyi antilopok, hiúzok..medvével még mindig nem akartam próbálkozni. Rutinos mozogtam, vadászat végére szinte teljesen tiszta maradt a ruhám. Ahogy haladtam kifelé az erdőből, egyre világosabb lett, mivel a fák már ritkultak és áteresztették a fényt. Hallgattam a szívverésem, egyenletes volt és nyugodt, pumpálta a frissen szerzett táplálékot. Üveges tekintettel bandukoltam, lábbammal csapkodtam a lábam előtt magasodó növényzetet. De a szél feltámadt, és én megéreztem őket. A kocsimnál álltak, ketten, ennyit a szagok és a hangok alapján már megállapítottam. Kicsit megijedtem, mert nem tudhattam, hogy most milyen vámpírokkal lesz dolgom. Az is lehet, hogy olyan nomádok, mint amilyennekkel Aidenék találkoztak. Lassítottam a lépteimen és odafigyeltem, hogy a légzésem még véletlenül se árulja el, hogy izgatott vagyok, mivel biztos voltam benne, hogy ők is ugyanúgy érzik a közelségemet ahogy én őket. Végre ritkulni kezdett a lombsátor és kibontakoztak az autó körvonalai. Jól gondoltam, két vámpír volt. Öltözékükből ítélve mind a kettő igen civilizált lehetett. A férfi nem volt valami magas, vékony felsőtestén pedig szinte lötyögött az esőkabát. Neki barna haja volt, a mellette álló nőnek viszont sötét vörös, és arcát szeplők borították.A nő sem éppen úgy festett, mint maga a tökéletesség, de mégis gyönyörű volt. Talán a vámpírság teszi, gondoltam. Ő a férfival ellentétben kerekdedebb volt. Közelebbről megnézve pedig már megláttam, hogy mindkettejüknek egyformán aranybarna szemük van. Hatalmas sóhajt hallattam, és már bátrabban indultam feléjük, noha ők még mindig igen sötét tekintettel méregettek. Nekem kellett először beszélnem, mert láttam, hogy nem sok hajlandóságot mutatnak a kommunikációra. Bizalmatlanságukat pedig jól mutatta, hogy ők továbbra is maradtak a kocsi túloldalán.
- Hmm, hello, Renesmee Cullen vagyok.- valahogy csak bele kellett vágni.
- Ez a mi vadászterületünk.- a férfi csak ennyit mondott, nem valami meleg fogadtatás.
- Öhmm, én csak átutazóban vagyok, ígérem nem fogok többet vadászni erre felé.- próbálkoztam a magyarázkodással, de a férfi továbbra is dühösnek tűnt, csak mintha a nő tekintete lágyult volna el. De mikor megszólalt, a hangja is sokkal kedvesebben csengett.
- Hány éves vagy?- érdeklődött kedves, dallamos hangján. Kicsit furának tartottam, hogy a korm érdekli, de válaszoltam neki.
- 17.
- De te nem vagy vámpír.- hallottam a hangján, hogy ez kijelentés volt és nem kérdés így csak bólintottam, hogy igaza van. A férfi idegesen felmordult.
- Ugyan Lili nézz már rá!- erre a nő csak felnevetett, amit kétszeresen lehetett hallani az erdőben, mivel a hegyek és a fák visszaverték.
- Hová tetted a szemed na és persze a füled? Sötétbarna szeme van, a szaga sem olyan és dobog a szíve.- a férfi úgy bámult rám mint a partra vetett hal, csak kinyitott és újra becsukta a száját. Már éreztem, hogy itt a nőnek van több szava, nem a férfinak.
- Nyilván félvér vagy, ugye?- annyira kedves volt, és sütött minden szavából a szeretet, noha ismeretlen vagyok. Akaratlanul is Esmere emlékeztetett. Még mindig csak bólintottam. Túl fáradt voltam, hogy megkérdezzem mégis honnan tud egyáltalán a vámpírfélvérek létezéséről, de éreztem, hogy nem kell annyira félnem tőle. Nem tudtam kikkel van dolgom, és addig nem is akartam túl sokat elárulni magamból. De ő továbbra is kedvesen biztatott.
- Na mi az? Elvitte a cica a nyelved? Édesem nem kell így félni. Gondolom látod, hogy mi nem eszünk embert. Téged meg főleg nem. – nem tudtam megállni, elmosolyodtam. – Bocsáss meg a társamnak, nem igen vagyunk emberek között és már nem olyan figyelmes mint régen.- a férfi válasza egy grimasz volt,de talán már nem meredt rám olyan ellenségesen, mint először.
- Én Lili vagyok, ő pedig itt Marc. Mi szél hozott erre?- lazán és egy szempillantás alatt ráült a kocsi motorház tetejére, és kényelembe helyezte magát, majd várta, hogy belekezdjek. Tétován lépkedtem ide oda, mire végre neki kezdtem.
- A történetemet hosszú lenne elmondani. És igen bonyolult is. Lényeg az, hogy ok nélkül összetűzésbe keveredtem a Volturival, és most próbálom ezt helyre hozni. – feltűnt, hogy a Volturi szóra a férfinek kíváncsiság ül ki az arcára, de több részletet nem akartam elárulni. – Erre felé lakik néhány vámpír ismerősöm, és ők egészen biztosan tudnak segíteni. Északra igyekszem.- vigyáztam minden szavamra, hogy még véletlenül se mondjak többet, mint ami szükséges. Lili az arcomat fürkészte, de bizonyára semmit nem tudott kiolvasni belőle, mert lemondóan sóhajtott egyet, majd ugyanolyan légiesen pattant le a kocsiról, mint ahogy felszállt rá, és egy szempillantás alatt előttem termett.
- A Volturi? Akkor bizony komoly bajban lehetsz. Csak annyit mondhatok, hogy sok sikert, és legyél nagyon gyors, mivel velük nehéz dűlőre jutni.- a férfi hangja váratlanul ért, kicsit összerezzentem tőle. De Lili, hogy megnyugtasson, óvatosan megsimogatta hideg kezével a bőrömet.
- Fáradtnak tűnsz. Aludnod kéne még mielőtt tovább mész. Eljössz hozzánk?- meglepetten ránéztem, de láttam, hogy ez a nő csupa jó akarat és kedvesség. Megint elfogott a vágy anya és Esme után. De nem ellenkeztem. A kocsit ott hagytuk, futottunk. Akárcsak nekünk, nekik is az erdőben volt a házuk, közel a városhoz. Igaz ez sokkal kisebb volt, mint a miénk, de csak ketten laktak benne. Takaros kis házikó volt, több szobával, és egy hatalmas nappalival ami egybe volt a konyhával. Az egész háznak pedig kellemes barna színe volt kívül belül, mintha csak az lett volna a céljuk, hogy minél jobban bele olvadjanak a környezetükbe. A nő bekísért a házba, majd rögtön utána behozta a bőröndömet is.
- Ezeket kimosom, ha nem bánod.- azzal már hozzá is látott, hogy szakszerűen szétválogassa eléggé megviselt gönceimet. Marc mutatta meg a szobámat. Egy aprócska kis helyiség volt, amiben csak az ágy volt és egy szekrény, semmi több, de nekem ez is elég volt. Megköszöntem a vendéglátásukat, és azonnal lerogytam az ágyra. Rögtön elaludtam, most éreztem csak meg igazán a több napi ébrenlét hatását. Mélyen és álomtalanul aludtam. Mikor magamhoz tértem, örömmel tapasztaltam, hogy ez az alvás olyan jó hatással volt rám, mint egy vadászat. Nagyot ásítva nyújtózkodtam egy hatalmasat. Majd a kezdeti nyugalmam kezdett elmúlni. Ahogy az embereknél is szokás, akik mély álomból ébrednek, először még én sem tudtam azonnal, hogy mi az oka a levert hangulatomnak. Majd lassan jöttek elő a fejemben az emlékképek. A harc, a harapás, Jacob eltűnt, apa eltűnt, és én egyedül vagyok. Az ébredés utáni pillanatnyi nyugalmam azonnal szerte foszlott. Füleltem egy kicsit, hogy itthon van-e a két vámpír, de csak egyet éreztem, a nőt. A férfi nem volt a házban. Amikor felültem akkor láttam, hogy egy mosdótál és friss ruhák vannak kikészítve. Elmosolyodtam, majd rendbe szedtem magam ami most már nem kis munkát igényelt. Lili a nappaliban ült, és szórakozottan bámulta a falon lógó hatalmas tévét. Az ajtó nyikorgás hangjára mosolyogva felém fordult.
- Szia! Hogy aludtál?- ragyogott az arca. Nyilván hosszú idő óta én lehetettem feléjük az első vendég, gondoltam.
- Nagyon jól. Sokkal jobban érzem magam, jó érzés tisztának is lenni.- kedves akartam lenni vele, és még annyit beszélgetni amennyit az illem diktál, de itt sem volt sokáig maradásom. Megint, vagyis még mindig rettentően türelmetlen voltam.Nem akartam vendégeskedésre pazarolni az időmet. Habár jó volt hosszú idő után először más vegetáriánus vámpírokat is látni.
- Ennek örülök. Marc elment, hogy ide hozza a kocsidat, a ruháid pedig tiszták, vissza raktam őket a bőröndbe. – arra néztem amerre mutatta, a bőröndöm ott állt a szoba sarkában, és úgy tűnt nemcsak a ruháim, hanem a bőröndöm is sokkal tisztább lett volna.
- Mikor ment el?- kibámultam az ablakon, ahonnan az utat majd az emelkedő hegyoldalt lehetett csak látni. Udvariasan akartam érdeklődni, de lábam türelmetlen dobogása elárult. Lili már mögöttem volt, és ő is az utat nézte, de ő nyugodt volt.
- Nemrég, csak rászóltam, hogy halkan közlekedjen, nehogy felverjen. Ha jól hallom mindjárt itt lesz. Már én is hallottam Emmett terepjárójának dübörgő hangjait, noha még eléggé messze lehetett. Így leültem mellé és próbáltam valami beszélgetés félét produkálni amíg meg nem érkezik a kocsi.
- Még sosem voltam Kanadában, mennyi vámpír él a környéken? – idiótának éreztem magam, hogy így próbálok csevegni, de Lilit úgy tűnt nem zavarja a dolog.
- Vagyunk egy páran, igaz olyan kevés akad aki olyan életet folytasson mint mi.- válaszolt kellemesen csilingelő hangján.- De minél északabbra mész, annál többen vannak. Meg lehet érteni, mi is laktunk egy ideig napos helyen. De itt jobban be tudtunk illeszkedni, munkánk is van, vagy is csak nekem. Marc még szokja ezt az új létformát.- gondolatban feljegyeztem, hogyha mindenki épségben megússza ezt a rémálmot, Carlisleal el kell majd jönnöm ide, szimpatikusnak találná ezt a párt, pláne mivel ők is önszántukból nem ölnek embert. Biztos megtalálnák a közös hangot. Idegesen felpattantam és az ablakhoz mentem, megint az utat néztem, de még mindig nem volt sehol az autó. Próbáltam nyugodt maradni, de türelmetlenül dübögő lábaim elárultak. Lili felé fordultam, de ő már kiolvashatta az arcomból, hogy mit akarok.
- Hogyne. Menj, de észak felé, arra jobbak az utak. Ja és még valami. – elkapta karomat, és az ajtóból visszafordított. Mintha félt volna, vagy féltett?- Ha teheted, egy darabon ne állj meg a kocsival. Igaz nem a város közvetlen közelében, de nem messze vannak nomád vámpírok, és ők nem nézik, hogy ember vagy-e vagy félvér. Érted?- kicsit megremegett a hangja, de én hálás voltam a figyelmeztetésért. Kezét levettem az enyémről, majd visszabámultam az útra, aminek a végén most tűnt csak fel Marc, noha már percekkel ezelőtt meghallottuk, hogy úton van. Marc lefékezett a ház előtt, és kiugrott a kocsiból, szemmel láthatólag meglepte, hogy már talpon talál,mivel láttam fejében, hogy mennyire kimerültnek tűntem tegnap este. Odalépett Lili mellé és megfogta a kezét. Idejét láttam, hogy elbúcsúzzam tőlük, de szavaimat főleg Lilihez intéztem. Nem tehettem róla, ha ő volt a kedvessebb.
- Köszönöm a segítséget, és a vendéglátást is! Meg persze a figyelmeztetést is- majd biccentettem és beszálltam a kocsiba, nagyjából tele volt a tank. Számításaim szerint ezzel már ki kellet, hogy bírjam az út végéig.
Megfogadtam Lili tanácsát, és mihelyt magam mögött hagytam a város végét jelző táblát, folyamatosan vezettem. Jobb is volt így, mint megállni bárhol is, hiszen már jócskán északon jártam, és erre felé a sötétség uralkodott, ami nagyon is kedvezett a vámpíroknak. Nem akartam alkalmat adni rá egyiknek sem, hogy elkapjon. Mostmár egyre ritkábban láttam településeket, a városoknak átadta a helyet a természet. Északon már az idő is megváltozott, a Denveri szürke felhők és záporok helyett, itt komor fekete fellegek voltak, és nem egyszer vezettem hatalmas viharokban is. Negyedik napja autóztam mikor először láttam kisütni a napot. Egy hatalmas tábla mellett haladtam el, ami közölte az arra járókkal, hogy nemzeti parkhoz érkeztek. És ez ,az a nemzeti park volt, amit én kerestem. A napsütésnek pedig külön örültem. Ez azt jelenti, hogy otthon kell lenniük. Mindannyiuknak. Igaz másnak az emlékéből, de tudtam merre kell mennem. Kiszálltam a kocsiból, nagyot szippantottam a friss, nedves levegőből és futásnak eredtem. Nem kellett sokat keresgélnem, mivel az erdő szélétől nem messze állt a keresett ház.Két emeletes villa aminek hatalmas ablakai voltak, de itt ott már futónövények takarták az épület sarkait. A csodás épülethez még nagyobb faajtó tartozott, rajta egy réz kopogtatóval. Körbe jártam a házat először, de csalódnom kellett. Éreztem a vámpír szagot, de nem volt a házban senki. Fogalmam nem volt, hogy hol lehetnek napsütésben. Hiszen ez a házuk, itt laknak. De nem adtam fel egy könnyen. Ha már eddig eljöttem, akkor beszélni fogok velük, mindegy hogy mennyit kell rájuk várnom. Visszamentem a kocsihoz, majd kerestem egy olyan helyet neki, ahol emberi szem elől jól eltakarták a fák. Én pedig visszafutottam a házhoz. Egész nap ott virrasztottam, de nem volt semmi jele annak, hogy bárki is a környéken lenne egyáltalán. Mivel már négy napja egyfolytában vezettem, ezért rettentően kimerült voltam. A kocsiban töltöttem az éjszakát, nem akartam kint maradni a szabadban. Hunyorogva ébredtem, a nap egyenesen a szemembe tűzött. Újabb próba. Róka módjára megint körbe settenkedtem a ház körül, de mostmár erőteljesebben éreztem a vámpírszagot, mint tegnap, és hallottam is, ahogy valaki bent jön megy a házban. Határozott léptekkel indultam az ajtóhoz. Remegő kézzel, de annál elszántabban kopogtattam. Bentről lépteket hallottam, majd az ajtó résnyire kinyílt és a túloldalon álló nő, fesikkantott.
- Bemehetnék?- a hangom pont olyan ijesztően csengett, ahogy akartam. Nem is tudtam volna máshogy beszélni, mivel amint megláttam a nőt , úgy éreztem nemcsak az izgalom miatt ver gyorsabban a szívem, hanem a gyűlölet miatt is, ami ideáig hajtott. A kezemet az ajtónak feszítettem, hogy ne tudja becsukni. Ha már eddig eljöttem, tisztáznunk kell végre mindent.

4 megjegyzés:

  1. Még, még, még.... nem bírom ki egy hétig... akarom
    ez annyira jó
    fantasztikusan ügyes vagy.
    Carrie

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó lett.. szép hosszú fejezet :) Csak így tovább!

    VálaszTörlés
  3. sya most olvastam el a regényt és nagyon teccik csak gratulálni tudok és már várom a kövcsi fejezetet :D
    Pussz Heni (L)

    VálaszTörlés