Moonlight 9.fejezet- Meri vagy nem meri?

Lassan közeledtek az ünnepek. Már megvolt a hálaadás is, ami azt jelentette, hogy nyakunkon a karácsony. Most különösen szép idő volt Forksban. Rengeteg hó esett december elején és állandóan sütött a nap, ami meggyőződésem szerint távol tartó erő a vámpíroknál. És ebben még Aaronnak az az optimizmus romboló hozzászólása se tudott letörni amiben kifejtette, hogyha nappal nem ,akkor jönnek azok éjszaka akár a csótányok.

Határtalanul boldog voltam. Natetel már lassan három hónapja együtt voltunk, és a lehető legboldogabbak voltunk mind a ketten. Egyikünk sem foglalkozott aggódó szüleinkkel illetve a csapat többi tagjával akik féltettek minket, és kifejtették többször is, hogy gondoljunk már bele mi lesz ha valamelyikünkkel megtörténik a bevésődés, és közben a másikkal nem. Ugyanmár! Mennyi ennek az esélye? Nagyon kevés. Így aztán csak éltük mindennapjainkat és nem törődtünk senkivel. Istenien éreztem magam Natetel, kedves volt, jó humorú, meg lehetett vele beszélni minden farkasos illetve vámpíros dolgot, és persze nem utolsó sorban iszonyúan helyes srác. Ami ugye azért nyom valamennyit a latban.

Persze azért Aaron rendszeresen össze hívta a csapatot és futottunk is jó párszor ellenőrző köröket, hogy ne jöjjünk ki a gyakorlatból, ami azért hasznos volt. Ilyen pillanatokban örültem neki igazán, hogy képes vagyok elzárni a gondolataimat a többiek előtt, ugyanis Natettel nem örültünk volna ha
a többiek tanúi lesznek a mi romantikus pillanatainknak. Minden normális volt, már amennyire egy vérfarkas falka élete normálisnak mondható. Tudtuk mindannyian, hogy az év elejére a Cullenek igen nagy része visszatér egy rövid látogatásra. Én nem voltam különösebben izgatott, nem úgy mind a többiek akik másról sem tudtak beszélni, csak arról hogy karácsony után Carlisle, Esme, Alice, Jasper, Edward és Bella visszatérnek Forksba. Aaron is többször tett említést a családomra, mint úgy általában, és elrendelte hogy a ránk való tekintettel senki ne hívja Cullenéket vérszívónak, pedig tud-tam hogy így éreznek és nem is haragudtam rájuk. Mindenesetre előttem is igen nagy rejtély volt, hogy hat vámpírral hogy fogunk mi kijönni öcsémmel, de végszükség esetén még mindig elfuthatunk valamelyik falkataghoz ha túl erős lenne a hatás. Így aztán ezek a kis semmiségek töltötték ki a mindennapjainkat.

Éppen karácsony után voltunk egy nappal. Mindenki a házunkban terpeszkedett, na jó nem mindenki, csak Nate volt a plusz vendég. De így is sokan voltunk hogy most mindenki otthon lebzselt. Odakint zuhogott a hó, bent begyújtottunk a kandallóba. Igazán idilli kép volt. Mi éppen társasjátékkal ütöttük el az időt, amikor Luke,Nate és én felkaptuk a fejünket. A többiek még nem hallhatták, de mi igen, ahogy a főútról egy kocsi veszi az irányt mi felénk. Nate nem szólt semmit már kint is volt a hóesés-
ben majd vissza is tért a fejét ingatva. Ezzel jelezve, hogy bárki is jöjjön nem falka tag és nem is vámpír. Mi kíváncsian kukucskáltunk ki az üvegen, hogy lássuk kik is jönnek ide ilyenkor. Egy ismeretlen fekete Ford parkolt le előttünk. Kiszállt belőle egy fiatalos szőke nő. Haja kontyban volt összetűzve. Ő fekete farmert viselt, és fölötte egy szürke dzsekit. A hátsóülésről pedig kiszállt az én
Rachel barátnőm. Ennél nagyobb nem is lehetett volna a meglepetésem. Hiszen annyiszor beszéltük már, hogy meglátogatjuk a másikat, de sosem jutott rá időnk, és a karácsonyi ajándékokat is orvosi fizika és anatómia előadás között adtuk át egymásnak. És most itt volt. Az édesanyja megállt és csengetett. Anya egyből szélesre tárta az ajtót és kedvesen mosolygott.
- Jó napot kívánok!
- Jó napot, nyilván ön Mrs. Black.- mondta kedvesen a nő és kezet nyújtott, anya pedig betessékelte.
- Judy McPherson vagyok, Rachel édesanyja. Annyit mesélt már a lányom, hogy milyen jóban van az önök lányával és annyiszor meghiúsult már a látogatásuk. Úgy döntöttem hogyha már szünet van akkor igazán tető alá kell ezt hoznunk. Remélem nem zavarunk- anya biztosította, hogy semmi esetre sem zavarnak és ő is szerette volna már Rachelt megismerni. Apa közben eltette a kabátjaikat. Rachel pedig engem keresett a tekintetével. És akkor bamm, csiri bí, csiri bú, isteni szikrák, csiripelő madár- kák, Rachel tekintete először az öcsémével találkozott. Nateel mi csak tátott szájjal figyeltük az eseményeket, és még apa is elfelejtkezett róla, hogy kishúgom erőteljesen püföli az ökleivel a cumisüvegért. Rachel arca azonnal lángba borult, Luke meg egyenesen olyan képet vágott mint egy idióta. Én felálltam és Rachelt kézenfogva magunk közé vezettem.
- Rachel, ő itt az öcsém Luke, ő a barátom Nate.- Luke arcáról még mindig nem tűnt el az az idegesítően bárgyú tekintet. Rachel pedig már kezdett pirosból cékla vörösre váltani. Míg az ő arcukat figyeltem meghallottam ahogy Nate fájdalmasan felszisszen.
- Mi az ? Mi történt?- ő pedig csak nemlegesen megrázta a fejét hogy semmi.
- Annyira örülök, hogy végre itt lehetek.- nyögte ki az első mondatot .Erre megszólalt Luke…
- És mondcsak Rachel, hogy állsz a háziállatokkal?- mi hatalmas szemeket meresztettünk rá.
- Hmm, nem tudom még nem igazán akartam. Valahogy nekem ez kimaradt mint más gyerekeknél. De azért persze szeretem az állatokat.- felelte ő teljesen ártatlanul.
- És a kutyákkal hogy állsz?- kérdezte Luke reszkető hangon. Mi nem bírtuk tovább Natetel és hanyat fekve a szőnyegen hatalmas hatotázásba kezdtünk. A választ már nem hallottuk, csak láttuk ahogy Luke és Rach különvonulnak a konyhába és ott folytatják a beszélgetést. A nevetést én hagytam abba legkésőbb, de már a könnyem is kicsordult közben. Olyan jól esett. Mikor felültem akkor vettem észre, hogy Nate a kanapén ül és felváltva pislog Lukera és Rachelra, a tekintete pedig nem épp békés volt. Valahogy zavartnak, még inkább idegesnek tűnt. Egy pillanatra kósza ötlet futott át a fejemen, ugye olyan nincs, hogy egyvalakibe két ember is bevésődjön? De aztán azonnal el is szégyelltem magam ilyen badarság miatt. Ami az új párost illette, én örültem neki, hogy egymásra találtak, mert legalább Lukenak is lesz végre valakije, és nekem sem kell többet Rachel előtt titkolóznom és sza-badon mindent elmondhatok neki. Odaültem Nate mellé és óvatosan megfogtam a kezét.
- Nate baj van?- kérdeztem halkan. Nem akartam, hogy a többieknek feltűnjön, hogy mi felénk nincs teljesen minden rendben. Rachel édesanyja a szüleimmel beszélgetett, Mag pedig nyilván a szobájában volt.
- Ühmm..nincs.- próbálta leplezni előttem az igazságot vajmi kevés sikerrel.
- Nate, kérlek..tudod úgyis, hogy meg fogom tudni mihelyst megint őrködni kell.- nagyot sóhajtott. Tudta, hogy igazam van, és fölösleges titkolóznia előttem. Mi úgysem tudtuk megtartani a titkainkat bármennyire is akartuk. Vagyis persze mostmár engem kivéve. Nate hatalmas fekete szemei tele voltak aggodalommal. Mostmár én is kezdtem félni.
- Emlékszel mikor a volt barátodat megtámadta a vámpír?- bólintottam. Életem első harcát nem fogom soha elfelejteni.
- Arra is emlékszel, hogy volt vele egy lány?- megint csak bólintottam. Majd hirtelen kiszáradt a szám, és a torkom is ahogy követtem Nate pillantását. Azok ketten a konyhában úgy ültek és dumáltak, mintha rajtuk kívül nem létezne senki a világon. Még mindig nem akartam felfogni amire Nate akart rávezetni. Próbáltam előkeresni az emlékeimben annak a napnak a képeit, de a lány pontos arcát nem láttam magam előtt. Arra emlékeztem, hogy nagyon jól öltözött volt, minden ruhájáról ordított, hogy méregdrága. Csinos kis tűsarkúban tipegett Mark mellett és gyönyörű hosszú mézszőke haja volt. De az arca, az nem akart az eszembe jutni. De hát Rachel nem is így nézett ki. Oké, igen mézszőke haja volt neki is, de a ruhái, a viselkedése.
- Biztos vagy benne?- kérdeztem Natet, pedig teljesen biztos voltam a válaszban.
- Igen Lily. Én szeretném a legjobban ha nem, de igen, ő az a lány. – úgy éreztem, hogy a fejem menten szétszakad a sok gondolattól ami hirtelen megrohant. A legelső amiben teljesen biztos voltam, az az hogy beszélnem kell Lukekal. Tudnia kell, hogy kicsoda is Rachel, hiszen ő azon az éjszakán nem látta. A második pedig az volt, hogy ott akarok lenni mikor Rachelnek mindent elmond. Hallottam már elég történetet a bevésődésről, tudtam, hogyha először meg is lesz ijedve utána úgyis mindent elfogad mert mostmár Lukehoz köti minden természeti és a fölötti erő. Azonnal cselekedni akartam. Felpattantam, és odamentem Lukehoz.
- Bocs Rachel, de elrabolhatnám egy pillanatra az öcsémet?- Rachel rámemelte álmatag tekintetét, hatalmas kék szemeiből csak úgy sütött a káprázat és a boldogság. És ekkor bevillant….ahogy a sötét erdőben kuporog a riadt szőke lány. És ijedten mered a nagy barna farkasra és a vámpírra.
Luke kelletlenül felállt és követett a szobájába. Látszott rajta, hogy nagyon nem akarja otthagyni Rachelt.
- Mi az?- reccsentett rám. Kicsit meg voltam szeppenve, mert nem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele.
- Nézd. Beszélgettünk Nateel. És ő úgy gondolja, vagyis biztosan tudja- a francba de nehéz az ilyen- hogy Rachel az a lány aki hónapokkal ezelőtt Markkal volt a vámpírtámadás idején.- Luke reakcióit figyeltem. Először teljesen megfagyott, aztán hihetetlen düh csillant a szemében, kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem tette. Aztán le föl kezdett rohangálni a szobájában.
- Most mit tegyek?- fordult felém teljesen tanácstalanul. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy mit érezhet.
Nem tudta, hogy hogyan mondja meg a dolgot Rachelnek, akinek nyilván rossz sőt borzalmas emlékek fognak erről eszébe jutnia.
- Segítek és veled leszek.- majd bátorítóan megsimogattam a vállát. – De egyelőre még ne csinálj semmit jó? – annyira utáltam magam, hogy elrontottam ezt a fantasztikus pillanatát, de muszáj volt. Nem akartam, hogy minden előzetes információ nélkül mondja el a dolgot Rachelnek, mert tudtam, hogy úgy nem lenne jó vége. Mind a ketten jókedvet erőltetve az arcunkra tértünk vissza. Rachel úgy festett mint egy naiv és tündérien boldog kiskamasz mikor visszakapta az öcsémet.

Talán én voltam a legboldogabb mikor vége lett a látogatásnak. Utána Nate is elbúcsúzott, és megígérte, hogy a megváltozott körülményekről nem értesíti Aaront, meghagyja a feladatot Lukenak.
Azon az éjszakán nem sokat aludtunk, egymás után gyártottuk az elméleteket , hogy mégis hogyan lenne a legjobb elmesélni az egészet Rachelnek. Hogyan érné a legkisebb megrázkódtatás, mikor mindenbe beavatjuk. Végül is úgy döntöttünk, hogy Lukekal nálunk mondunk el neki mindent. Csak úgy hogy hármasban maradjunk. Ez lesz a legjobb, és ha sokként éri a dolog innen még mindig szabadon elrohanhat. Abban is megegyeztünk, hogy nem lenne tanácsos sokáig halogatni a dolgot, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor kerül sor újabb vámpír támadásra, másrészről pedig nem akartuk, hogy tartós titkolózással vádolhasson meg minket. Abban állapodtunk meg, hogy még Carlisleék érkezése előtt sort fogunk erre keríteni. Megkértem Lukeot, hogyha lehet akkor még iskolakezdés előtt essünk túl ezen. Igaz Nate próbált nyugtatni, de ezekután már éjjelem és nappalom ez volt. Pokolian féltem, hogy mi lesz ebből.. Egyrészt Rachel miatt is aggódtam, másrészről pedig az öcsémet is féltettem. Még sosem volt szerelmes. Amikor csak tudtam, az öcsémmel voltam és a dolgon rágódtunk, hogy vajon hogyan tundán ezt elintézni, de sehogysem jöttünk ki belőle. Aztán egyik nap úgy tűnt, hogy megoldódik a problémánk. Mindketten fent voltunk a szobámban, mikor anya kiabált lentről.
- Luke itt van Rachel.- az öcsém úgy pattant fel mint akit megcsíptek.
- Veled leszek, segítek.- duruzsoltam a fülébe, miközben lementünk a lépcsőn, és éreztem ahogy lazul a tartása. Rachel szegény ott állt lent, teljesen gyanútlanul és sugárzó arccal ahogy meglátott minket.
- Sziasztok.- majd azonnal megcsókolta Lukeot és nekem is adott két nagy puszit. Mi meg úgy álltunk ott mint akik szellemet láttak.
- Ühmm, Rach, beszélhetnénk?- nem lettem volna most semmi pénzért Luke helyében. Anya arca teljesen értetlen volt. Neki nem mondtuk el, hogy miről van szó. Miközben követtem őket Luke szobá-
ja felé én csak megráztam a fejem, jelezve anyának, hogy tudja, majd később mindenről beszámolunk neki. Amint becsuktam magunk mögött az ajtót, már Rachel sem volt olyan vidám. Érezte a bennünk lévő feszültséget. Most jutott először eszembe, hogy mit nem adnék azért, ha tudnék olvasni mások gondolataiban, mint Edward. Igazán nagy segítség lenne, ha tudnám, hogy mire gondol Rachel. Ők ketten felkuporodtak az ágyra, én pedig velük szembe Luke íróasztalának dőltem.
- Mondjátok már mi van!- éles hangja hallattán kicsit összerezzentünk. Luke nagy levegőt vett és belevágott.
- Nézd Rachel. Szeretlek. Ugye tudod mennyire?- szegény lány teljesen meg volt zavarodva, de a hallottaktól ellágyult az arca.
- Persze, hogy tudom. – majd kezét rátette Lukéra.
- De mi nem vagyunk normális emberek.- én zavartan csavargattam az egyik hajfürtömet, annyira gyáva voltam, hogy először nem mertem Rachelre nézni.
- Hogy érted ezt?- a hangja már inkább riadalmat tükrözött, mint kiváncsiságot.
- Rachel biztos észrevetted, hogy mi melegebbek vagyunk mint más emberek.- szóltam közbe csendesen.
- Hát, de én azt hittem, hogy az valami betegség, vagy ilyesmi.- próbálta magának magyarázni a megmagyarázhatatlant.
- Én jelenleg 42C-os vagyok, de Luke már lassan 48. Ez azzal jár amik vagyunk.- nem akartam hirtelen túl sok információt rázúdítani, először hadd eméssze a hallottakat. A szemei lassan könnybe lábadtak. De az arca nem árult el semmilyen érzelmet. Csak ült percekig némán, és nézett maga elé.
Mi Lukeal értetlenül néztünk össze. Fogalmunk sem volt mi jön ezután. Nekem már óráknak tűnt az a néhány perc mikor végre felemelte a fejét, és a tekintete olyan elszántságot tükrözött amilyet még sosem láttam rajta.
- Szóval? Várom a folytatást. – Luke megköszörülte a torkát. Láttam rajta, hogy kicsit tart tőle, hogy talán Rachelnél ezután következik a sikítva elrohanós rész.
- Mi félig indiánok vagyunk ugye. És az őseinktől egy nem mindennapi ajándékot kaptunk. Mi vagyunk a törzsünk védelmezői.- szünetett tartott, hátha akarna valamit kérdezni Rachel, de ő csak intett, hogy folytassa- Szóval a mi törzsünknek csak egyetlenegy ellensége van. A hidegek.
- Hidegek?- elmosolyodtam, sejtettem, hogy ez a rész neki sem lesz világos.
- Igen. Akik olyanok mint az emberek, de jóval erősebbek és gyorsabbak. Ők veszélyeztették a mi vadászterületeinket, és a törzsünket elsősorban, mivel a legtöbb hideg emberekből él. A vérüket isszák.- vettem át a szót öcsémtől, aki roppant hálás volt ezért. Ahogy Rachelt néztük szinte mindketten hallottuk ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek. Hidegek, hasonlítanak az emberekre, vért isznak, emberek vérét…
- Vámpírok.- lehelte olyan halkan hogy normál ember meg sem hallotta volna. Mi csak bólintottunk. Ő pedig csak nyelt egy nagyot, majd letörölte az izzadságcseppet a homlokáról.
- Kicsim jól vagy? Egészen elfehéredtél.- aggodalmaskodott Luke. Rachel a fejét rázta.
- Persze. Minden rendben. Vagyis azt hiszem. Folytassátok légyszives. Szóval ha léteznek vámpírok, akkor ti mik vagytok?- most Luke volt a soros, hogy folytassa.
- Vérfarkasok. Csak mi vagyunk képesek végezni a vámpírokkal, mármint sajátmagukat leszámítva.
Rachel felállt és le föl sétálni kezdett. Majd egy pillanatra megtorpant és megkérdezte a legkézenfek-
vőbbet, ami eszébe juthatott.
- Miért nem kérdeztétek meg, hogy hogy nem vagyok megijedve a vámpírok létezésén?- fordult felénk. Én szégyellősen lesütöttem a szemem és úgy válaszoltam neki.
- Mert tudjuk, hogy néhány hónapja téged és a barátodat megtámadott egy. Nem emlékszel egy sötétbarna farkasra amelyik szembeszállt a támadótokkal? – Rachel elnémult. Percekig állt akár egy viaszszobor, én már a felől is kezdtem aggódni, hogy vesz-e egyáltalán levegőt. Lassan Luke felé fordította a fejét.
- Nem, nem én voltam hanem Lily.- adta meg a választ ki nem mondott kérdésére. Rachel erőtlenül leroskadt az ágyra. További némaság következett, mi pedig türelmesen vártunk. Végül is ez jobb, mint a hiszti vagy a pánik nem igaz? Rengeteg mindent kellett feldolgoznia. Neki korántsem volt olyan egyszerű mint nekünk akik ebbe születtek bele. Ráadásul nekünk Blackeknek aki a legfurcsább családban éltek ami valaha is létezhetett.
- Vérfarkasok? De ti..hogy és mennyien és teliholdkor? Vagy tudjátok szabályozni?- buktak ki belőle az első kérdések amik így hirtelen az eszébe jutottak.
- Csak a korábbi törzsfők leszármazottai azok, jelenleg 8-an vagyunk. A telihold az csak mese.- itt nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.- Amúgy tudjuk szabályozni. Bár ha nagyon dühösek leszünk akkor néha nem. Ja és persze mi nem ártunk embereknek. Nekünk csak az egyetlen célunk, hogyha a környékre vérszívó téved akkor megöljük, persze ezalól kivételek a Cullenek, de hát…- egy pillantásommal sikerült elhallgattatnom. Nem gondoltam, hogy szerencsés most mindent a nyakába zúdítani szerencsétlennek, mikor így is akkora sokk hatás érte.
- Mennem kell. Nekem most…-nem fejezte be a mondatot, kiviharzott az ajtón. Mi pedig tanácstalanul néztünk egymásta, hogy akkor most mi lesz…

Moonlight 8 fejezet Új helyek, új arcok

Reggel két kávé után tudtam csak bemászni a kocsiba és elvezetni az egyetemig. Az egész egy hatalmas területen feküdt. Újszerű épületek voltak mindenhol. A hemzsegő tömeg és a – Köszöntjük a gólyákat!- felirat elárulta, hogy jó helyen járok. Kiszálltam a kocsiból és nagy levegőt vettem, majd
elindultam a regisztrációs pult felé. A sor hatalmas volt. Idegesen topogtam a lábammal. Nagyon lassan haladtunk, a nap kibukkant a felhők mögül és pont ránk tűzött. Kezdtem közeledni a pult felé, így elő kotortam a táskámból a szükséges papírokat, mikor hirtelen bumm. Hátulról nekem esett valaki, én pedig elterültem a földön a papírjaimmal egyetemben, amik szétszórodtak a földön. Éppen
föltápászkodtam mikor egy hebegős szőke lány segített összeszedni a cuccaimat.
- Jaaj én annyira sajnálom! Csak épp a térképet néztem, hogy merre kell, amúgy itt a beiratkozás és hát én..
- Semmi baj.- szóltam közbe, mert láttam, hogy annyira zavarban, hogy egy értelmes mondatot nem igazán tud kinyögni. Felálltam és mosolyogva átvettem tőle a papirokat. Kedvesnek tűnt. Ovális szép arca volt, hatalmas kék szemei, és búzaszőke haja. Igaz ezt az összképet elcsúfította a hatalmas fekete keretes szemüveg amit viselt. És hát a ruhái sem voltak éppen a legjobban összeválogatva. Első ránézésre úgy festett, mint egy fiú. Szakadt farmert és egy elhasznált sportcipőt viselt, hosszú kockás inge majdnem a térdéig lógott, hátán pedig ódivatú hátizsák volt. A kezében még mindig az egyetem térképét szorongatta görcsösen. Megsajnáltam szegényt, és egyszerre a szimpátiámat is fölkeltette.
Olyan elesettnek tűnt. Kezet nyújtottam neki.
- Szia, Lily Black vagyok!
- Hello, én meg Rachel McKenzie. Örülök, hogy megismerhetlek. Tudod kicsit elveszettnek érzem magam, mert két hónapja költöztünk ide.- mondta mosolyogva. Láttam, hogy lassan kezd felengedni.
- Értem. Én is új vagyok itt mindenesetre, amúgy La Pushban lakom Forks mellett.
- Tényleg? Ismerem azt a környéket, nemrég jártam arra. Mi Port Angelesbe költöztünk.- mondta zavartan, és a hajával kezdett babrálni. Nem tudtam miért ,de olyan érzésem támadt, mintha megint vissza akarna bújni a csigaházába, igy gyorsan valami más témára akartam terelni a szót, nehogy megint olyan szótlan legyen.
- És te melyik karon fogsz tanulni?
- Ó engem az orvosira vettek fel. Alig várom! Persze tudom, hogy boncolni most még nem fogunk, csak latinul tanulni de azt nagyon sokat….- és csak mondta mondta mondta, én pedig mosolyogva hallgattam és a megfelelő pillanatban hozzászóltam és helyeseltem. Rachel különösen akkor lett lelkes mikor elárultam, hogy csoporttársak leszünk, én pedig örültem neki, hogy rögtön sikerült egy lehetséges barátra szert tennem. Nagyon szimpatikusnak tűnt, és habár nekem is nevetségesnek hatott, felkeltette bennem a védelmező ösztönömet. Szerettem volna jobban megismerni és segíteni neki, hogy ne legyen olyan kis ügyefogyott. Hazafelé a kocsiban sokat mosolyogtam magamban még Rachel csetlésein, botlásain és szilárd elhatározásommá vált, hogy segíteni fogom ahol csak tudom. Ahogy magam előtt láttam az arcát, valami furcsa érzésem támadt, de én se tudtam, hogy pontosan mitől. Olyan Alice érzésem támadt. Mintha már láttam volna Rachelt. De lehetetlenségnek tartottam.
Hiszen nem is ismerek senkit Port Angelesből. Őt meg különösen nem ismerhettem ha még csak most költözhettek ide.- Ugyan már Lil, mással is megesett már ilyen, hagyd a csudába.- szóltam magamra.
Befordultam a ház elé, majd leállítottam a motort. Kiszálltam a kocsiból és bementem. Tele voltam brossúrákkal és papírokkal. Le kellett pakolnom, és át akartam öltözni a gyűlésre. Kevés ruha kellett, mert nem terveztem, hogy kocsival megyek a partra. Csak apát és anyát találtam bent.
- Sziasztok!- anya rám emelte barna szemeit. Láttam, hogy majd meghal a kíváncsiságtól. Nem kerülhettem el a beszámolót.- Kathyék voltak itt?- kérdeztem, mivel nem éreztem sehol vámpír szagot.
- Igen, de Forksban búcsúztunk el tőlük. Nem sokat mesélt amúgy Kathy a tegnapi napról.- jegyezte meg anya. Én kényelmesen elhelyezkedtem az egyik fotelban.
- Sok minden történt. Igen, igazatok volt. Ugyanolyan képességem van, mint Bellának.- anya diadalmasan felnevetett.
- Tudtam. Úgy tudtam, pedig Alice váltig állította, hogy semmi képességed sincs.
- De van más is.- szóltam közbe. Apa is elfordította végre a tekintetét a baseball meccsről.
- Micsoda?- kérdezték kórusban.
- Úgy néz ki képes vagyok blokkolni a vérszívókat.- bejelentésemet néma csend követte. Apa felváltva nézett rám és anyára. Nem igazán fogták fel, hogy mit mondtam.
- Mégis hogyan?- csak ennyit tudott kérdezni anya. Én pedig elmeséltem sikertelen csúszásomat a Cullen házban, és hogy egy aprócska balesettel végződött a dolog. Mikor a történet végére értem és elmeséltem, hogy Gerald mennyire bosszús volt, hogy nem tudta miattam használni az erejét, apa úgy ugrott fel a székből mint akit megcsíptek.
- Olyan büszke vagyok rád! Az első és egyetlen quileut farkas akinek ilyen képességei vannak. Valami hihetetlen. Na ezek után vetődjön erre egyetlen vérszívó is. Úgy elbántok vele, hogy csak na.- mondta diadalmasan. Én pedig csak csendben hallgattam, mert nem akartam a tudomására hozni, hogy van egy vérszívó akivel valószínűleg még dolgom lesz. Igaz fogalmam sem volt, hogy mikor, de azt éreztem, hogy előbb vagy utóbb Mark megint fel fog bukkani. Az ő gondolatára, úgy éreztem mintha egy kő húzná le a gyomromat. Megráztam magam, elnézést kértem a szüleimtől és mondtam, hogy mennem kell a gyűlésre. A szobámban gyorsan magamra kaptam egy farmershortot, meg spagettipántos felsőt és kiszaladtam az erdőbe. A ruháimat lekaptam, a bal bokámon lévő bőrszalagba beledugdostam őket aztán már éreztem is a gerincemen végig hullámzó remegést. Mire abbamaradt már négy lábon álltam és rohantam a tengerpart felé. Közben persze éreztem és hallottam magam körül az erdőt ami fantasz-
tikus volt, mert korábban még sosem láttam így La Pusht. Éreztem a tenger sós illatát, de ott volt mellette még a vizes füvek és fák illata is. Láttam az erdő lakóit ahogy rohanásomtól riadtan visszahú-
zódtak. Igaz is, hiszen most én voltam a ragadazó. Az ellenség. Beleszimatoltam a levegőbe. Éreztem
a többieket. Mielőtt még kiértem volna a fák közül megálltam és gyorsan felöltöztem miután visszaváltoztam. Mikor kiléptem a fák közül a többiek már körül ülték a tüzet.
- Már hallottuk, hogy jössz. Senki nem veri fel így az erdőt mint te. – incselkedett velem Nate, én pedig hozzávágtam az első dolgot ami a kezemügyébe akadt, történetesen egy hatalmas kavicsot. Persze abban a percben elkapta, én csak nyelvet öltöttem rá akár egy óvodás, és leültem Luke mellé.
Innen figyeltem a tüzet aminek lángjai itt ott kékbe csaptak át a sóval bevont fa miatt. Gyönyörű volt.
Igyekeztem erre koncentrálni, és kizárni a fejemből ahogy Tom, és Aaron barátnője olyan odaadó tekintettel bámulják a fiúkat. Röhejes!Gondoltam magamban. Ennyire nem lehet imádni valakit. Aztán eszembe jutott ahogy apa szokott anyára nézni. Bosszúsan megráztam a fejem és elbújtam a hajam mögé. Vártam, hogy Aaron mikor tér rá a lényegre. Nem kellett túl sokat. Krákogott egyet, nem túl hangosan, de ez is elég volt, hogy elhallgattassa a többieket.
- Nos, mindannyian tudjátok, hogy miért jöttünk ide. Nemcsak szimpla esti sütögetésre. – ezen nevetnem kellett, mert Luke éppen akkor ette az ötödik hotdogját, míg a túl oldalon a többiek már végeztek annyi pillecukor és chips elfogyasztásával ami egy kisebb iskolát jól tudott volna lakatni.
- Néhány nappal ezelőtt, vámpírtámadást akadályoztunk meg, khmm, félig. És majdnem elvesztettük
Lillyt, mivel nem tudtunk kapcsolatba lépni vele. Sikerült már magyarázatot találnod rá?- fordította felém nagy fekete szemeit Aaron. Én csak bólintottam, közben éreztem, hogy kigyúl az arcom mert mindenki engem figyelt. Utáltam.
- Olyan mentális védőpajzssal rendelkezem, mint Bella Cullen. Neki már ember életében is megvolt, tehát elképzelhető, hogy örököltem.- elismerő moraj zúgott végig a srácok között. Mostmár én is bátrabban folytattam.
- Ez azt jelenti, hogy képes vagyok a különleges elmére kiható képességekkel rendelkező vámpíroktól megvédeni a falkát. Persze ehhez elég sok idő kell, mire megtanulom kiterjeszteni a pajzsomat. Néhány hét vagy akár egy hónap is.
- Értem. Nagyon köszönjük. Nem gondoltam volna, hogy ez sül ki belőle, de úgy néz ki, hogy nagyon is hasznos képességed van. És gondoskodni fogok róla, hogy gyakorold, mert nem tudhatjuk, hogy mikor jönnek vissza a ..- elharapta a mondatot és vetett felém egy aggódó pillantást, de én csak megvontam a vállamat. Azóta az eset óta már nem is egy rémálmom volt a vérvörös szemű és vérszomjas Markkal, tehát nem zavart, ha emlegették előttem. Sejtettem, hogy lesz még közünk egymáshoz, csak azt nem tudtam, hogy pontosan mikor. Már majdnem visszasüppedtem a gondola-
taimba mikor eszembe jutott, hogy Aaron nem tud még mindent.
- Öhmm, izé, szóval lenne még valami.- mindenki csendben várta a folytatást.
- Mikor Kathyéknél voltam, kiderült hogy van más képességem is.- Ben Ateara örömében kurjantott egy nagyot, de Aaron tekintete elnémította.
- Úgy néz ki, hogy tudom blokkolni a vámpírokat. Pár percre mozdulatlanok lesznek ha létrejön köztünk a szemkontaktus miközben ők az erejüket próbálják használni.- az utolsó szavaim belevesztek az egyszerre kitörö örömujjongásba és az óceán felől érkező mennydörgésbe.
- Eléééég, cseeeennnd- üvöltötte el magát Aaron. – Na végre! Örömmel hallom Lil, hogy milyen képességeid vannak, Isten adja hogy ne kelljen használnod.- mondta méltóságteljesen. Bár a fiúk többségének az arckifejezése elárulta, hogy egyáltalán nem ért egyet a főnökkel. A gyűlésnek végül is a közelgő vihar vetett véget, Aaron pedig még a kocsi felé futva odakiabálta, hogy majd küldjem el neki e-mailben az órarendemet, és majd a szerint gyakoroljuk a védőpajzsom használatát. Én nem tudtam mit tenni, beleegyeztem, és már fel voltam rá készülve lélekben, hogy amíg nem tudom megvédelmezni az egész falkát, addig nem sok időm lesz tanulás és edzés mellett bármi másra. Otthon Lukera bíztam a hírnök szerepét, én túl fáradt voltam, hogy most még bájcsevegjek is. Így egyenesen
tusolni mentem utána pedig aludni. Annyi kép kavargott a fejemben még lefekvés után, hogy nehéz volt rendet rakni közöttük. De valamiért mindig felbukkant Rachel arca. Nem tudtam rá egyszerűen magyarázatot találni, de ismerős volt valahonnan. Bár tudtam, hogy hülyeség, hiszen még csak most
költöztek ide. Honnan is ismerhetném? A Port Angeleseiket amúgy se ismertem soha csak a Forksban élőket. Nem tudtam egyszerűen az okára bukkani így nem tudtam mást tenni, figyelmen kívül hagytam és inkább a pihenésre koncentráltam.
Még előttem állt egy tökéletesen szabad hétvége, amit sikerült a családommal töltenem. De utána…

Igazam lett már megint. Lassan kezdem unni. Az iskola megkezdődött. Egyenes imádom és nekem találták ki. Azt az apróságot leszámítva, hogy mindannyian majd meghaltunk ugyanis annyi a munka.
Sajnos Rachellel nem tudtam beváltani a terveimet. Pedig sok helyre meg akartam hívni, és olyan ti-
pikus barátnős programokat szervezni, de nem igazán sikerült mivel, a latin anatómián, orvosi kémián és fizikán kívül túl sokat sajnos nem tudtunk beszélgetni, de azért így is állandóan együtt voltunk.

Na és persze ott volt Aaron. Akivel állandóan gyakorolnom kellett új képességemet.

Az edzések kimerítőek voltak. Általában én próbáltam Aaronnal szemben kiterjeszteni a pajzsomat a srácokra, hogy ne lásson bele az ő fejükbe, de ők persze úgy játszottak körülöttem, mint az idétlen kölyök kutyák. Minden egyes ilyen alkalom után kegyetlenül elfáradtam, persze Aaron nem ismert könyörületet.

- A francba Aaron, már harmadik hete csinálom! Hagyjuk már abba! Most majdnem egy óráig sikerült blokkolnom őket.- gondoltam a fejemben. De a fekete farkas csak megrázta a fejét.

- Nem érdekel. A vámpír nem fogja stopperral mérni az időt ha támadni akar.- dühösen felmordultam és toppantottam egyet a mancsommal.

- Elegem van. Fáradt vagyok. Ma állandóan csak tanultam, és ezt csináltam. Hónapok óta egy vámpír sincs a környéken.- fakadtam ki, majd sarkon fordultam elfelejtkezve róla, hogy kivel is beszélek és már indultam volna haza amikor meghallottam Aaront.

- Nem mész.- ez kőkemény kijelentés volt, és parancs tőle. A lábaim abban a pillanatban cöveket vertek a földbe. Én pedig olyat tettem amit még sosem a srácok előtt. Olyan fáradt voltam, hogy elsírtam magam. Nem vágytam másra, csak hosszú, mély pihentető alvásra, és egy kis semmitevésre.

Úgy éreztem, hogy ez a hetek óta tartó kemény hajszolást már nem bírom. Sírni még nem sírtam farkasként. Megtudtam hát hogy könnyezni így is tudok, elég rendesen, de csak halk nyüszögésre futotta. Ebben a pillanatban a fák közül előbukkant a hatalmas szürke fekete foltos farkas és vadul vicsorogva Aaronra vetette magát. De Aaron sem hagyta magát, azonnal visszatámadt. Én annyira meglepődtem, hogy el is felejtettem sírni és csak a két gombóccá összeálló dühös farkast néztem akik igyekeztek belekapni a másikba. Csakhamar előbukkantak a fák mögül a többiek is, és hallottam hogy milyen lelkesen biztatják a két fiút. Csak Daniel és én voltunk csendben. Gyorsan befutottam a fák közé, még farkas létem óta ilyen hamar nem változtam vissza emberré. A zajok után mentem, hogy vajon hol lehet ez a két ökör. Meg is találtam őket hamar, most egymással szemben álltak támadásra készen, de én most gyorsabb voltam és közéjük álltam, és kinyújtottam a karomat.

- Álljatok már meg! Mi ütött belétek! Azonnal hagyjátok abba!- üvöltöttem ahogy a torkomon kifért.

És láss csodát, megtörtént. A két farkas légzése fokozatosan lelassult, és két különböző irányban elnyelte őket az erdő. Pár pillanat múlva elő is jött Nate meg Aaron. Én értetlenül bámultam rájuk, mert minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam végül is mi volt ez az egész.

- Sajnálom Lily, ezentúl csak kéthetente lesz edzés.- mondta Aaron. Elkerekedett szemmel néztem rá, és csak bólintottam, hogy lássa, tudomásul vettem. Aaron elcammogott nehéz léptekkel, és hallottam ahogy odakiáltja a fiúknak hogy lehet menni, mára végeztünk.

- Öhm, bocs ha rád ijesztettem.- szabadkozott Nate.

- Semmi  gond. Csak nem igazán értettem mi volt ez a verekedés vagy mi.- mondtam sután.

- Meghallottam, hogy mennyire elkeseredett és fáradt vagy, és felment bennem a pumpa. Nagyon dühös lettem Aaronra. Aztán ha szép szóval nem lehet, meg ugye a meglepetés ereje és a többi.- majd cinkosan elmosolyodott. Én sem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza rá. Lassan elindultunk a fák között. Az eső lassan cseperegni kezdett és a szél is feltámadt. Ehhez képest Nate csak egy rövid nadrágot viselt, én pedig az egyik nyári ruhámat, de már nem zavartattuk magunkat. Észre sem vettük, hogy milyen lassan haladunk, csak akkor tűnt fel, hogy már este van, mikor a házunk előtt már a csillagok ragyogtak le ránk.

- Azt hiszem én most megyek, rám fér egy kis alvás.- mondtam laposakat pislogva. Nate csak zavartan vigyorgott.

- Ő, Lil, kérdezhetek valamit?

- Persze.- mondtam teljesen nyugodtan.

- Lenne kedved egyszer eljönni velem valahová? Mondjuk Port Angelesbe sétálni vagy ilyesmi.- motyogta megilletődve. Én először nem hittem a fülemnek. Jól hallottam? Nate randira hívott? De végül is tetszett az ötlet. Már csak azért is mert mindig is bírtam, és azért mert van ez a hülye bevésődés, mi miért ne randizhatnánk? Nem igaz? Éreztem ahogy elönti a pír az arcomat. Annyira nem szerettem, olyan árulkodó volt.

- Nagyon szívesen. Majd hívj vagy írj egy üzenetet.- azzal elé léptem nyomtam egy puszit egy arcára, és mosolyogva otthagytam. Vissza se kellett néznem, de úgyis tudtam, hogy most sikerült meglepnem és nagy örömöt okoznom neki. De most valahogy én is máshogy éreztem magam, felvillanyozva és olyan könnyűnek mintha én magam egy tollpihe lennék. Nagyon is elképzelhetőnek tartottam, hogy bele tudok szeretni Natebe.

Moonlight 7. fejezet- Az újdonság varázsa

La Push határában megálltunk, innen mindenki hazafelé vette az irányt. Még utoljára Alphánk szólt hozzánk.
- Holnapután nálunk gyűlés lesz. Megtárgyaljuk a mait, meg ,hogy mi lehet Lil-el. – újabb gombóc nőtt a gyomromba. Hát még ez is. Erről teljesen el is felejtkeztem. A rejtélyes eset, az első a quileutok történetében, hogy a farkasok nem tudtak minden taggal kommunikálni. Hurrá. Másnap csak a déli napsütés ébresztett fel. Mikor lementem a nappaliba, még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Aztán megrohantak a tegnap este emlékei és szédülni kezdtem. Vajon mi lehet a lánnyal? Majd meg kell kérdeznem a fiúkat.
- Drágám jól vagy?
- Ühüm.- motyogtam, majd erőtlenül elterültem az egyik fotelben.- Hol van Luke?- néztem körbe laposakat pislogva.
- Elment Tomékkal motorozni.- felelt apa az e havi autósmagazinja mögül.
- Hmm, mesélte, hogy mi történt tegnap.- kezdte óvatosan anya. Én csak fáradtan nyögtem egyet.
- Azt hiszem én tudom mi történhetett veled. Miért nem tudtál szólni a többieknek.- folytatta. Erre már érdeklődőbb lettem.
- Igen? Micsoda?
- Azt hiszem örökölted anyám képességét.- apa letette az újságot, és rámnézett én meg ő rájuk. Lassan fogott ma reggel az agyam.
- De az meg hogy lehet? Hiszen én ember vagyok. És annak is születtem.
- Igen, de mikor terhes lettem veled, még nem voltam ember. És miután te úton voltál elvesztettem a képességemet. Nem tudtam olvasni mások gondolataiban, sem megmutatni nekik az enyémeket. Ergo szerintem, már akkor is te blokkoltál.- magyarázta sugárzó arccal anya. Én még mindig úgy tátogtam mint egy partra vetett hal.De nemcsak én, hanem apa is.
- Akkor ez azt jelenti, hogy ezentúl nem hallanak majd a fiúk?- örültem meg az új lehetőségnek.
- De igen, persze csak ha te is akarod.
- Hát ez oltári!- újult erővel felpattantam és már indultam is.
- Hová mész?- fordultak felém szüleim.
- Gondolom Kathyékhez. Végül is csak vámpírokon tudom tesztelni, hogy igaz-e a dolog nem?- jött ki a számon gondolkodás nélkül a logikus válasz. Mind a ketten elképedtek meglepetésükben.
- Biztos vagy benne, hogy ez egészen jó ötlet?- kérdezte apa, érthető aggodalommal a hangjában.
Én csak megrántottam a vállamat. Bíztam magamban, hogy farkasként is ura leszek magamnak és nem bántom a szeretteimet. Nekem ennyi elég volt.
- Minden rendben lesz. Ne aggódj.- mondta anya. Most rajtam volt a sor meglepődésben, de rettenetesen hálás voltam neki ezért. Lelkesen pattantam be a kocsiban, és száguldottam Forks felé. Közben pedig letekertem az ablakokat és élveztem a kellemes meleg időt és napsütést. Ami ritkaság volt, de szép volt így nyár végén. Minden aranybarna volt, ami ugyan nem szokásos augusztusban de most úgy nézett ki, hogy hamarabb köszöntött be az ősz. Azért is örültem még a napsütésnek, mert így egészen biztos voltam benne, hogy Kathyék otthon lesznek. Nem is tévedtem. A Cullen ház üvegfalai már mesterséges sötétségbe borultak. Hallottam hogy mind a ketten otthon vannak, a tv is halkan szólt. Kicsit reszkető kézzel bekopogtattam. 
- Gyere be.- Kathy éppen gőzerővel takarított. Szóval csak egy elmosódott csíkot és egy porongyot láttam röpülni ide oda, míg Gerald a tv előtt ült és filozofikus nyugalommal nézte a híreket. Kedvesen elmosolyodott mikor meglátott, de nem jött közelebb. Nyilván a szagom zavarta. Hülye vámpírok. Nekik persze semmit nem jelent, hogy mindennap fürdök. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, Kathy végre lelassult, vagyis pontosabban lefékezett előttem és adott két puszit, amit sajnos én egy hatalmas tüsszentéssel háláltam meg. Nem tehettem róla. Még mindig nem szoktam meg az ő szagukat. Bár a Cullenek illata nem irritált annyira mint a többi vámpíré.
- Miben segíthetek?- kérdezte mosolyogva.
- Mintha nem tudnád.- igazán fölösleges ez, hiszen már úgyis tudja miért vagyok itt, mióta eldöntöttem.
- Persze, csak gondoltam hátha meggondoltad magad.- aggódva pislogtam rá. Eddig teljesen biztos voltam benne, hogy segíteni fognak, de mostmár korántsem. Végül is érthető lenne, ha nem akarja magát kitenni ennek.
- Nyugii. Fogok segíteni, és Gerald is. Ne vágj már ijedt fejet.- nevetett csillingelően. Én egy kicsit megkönnyebbültem. – Akkor, hogy gondoltad? Mert nekem ötletem sincs.- mondta Kathy. Na ettől tartottam én is.
- Hmm, talán én eldöntöm, hogy véghez viszek valamit, közben pedig koncentrálok rá, hogy csak én tudjam?- vetettem fel az ötletemet. Kathy egy pillanatig elgondolkozott, majd felragyogott az arca.
- Fogalmam sincs mi fog kisülni belőle, szóval lássuk.- ezt biztató jelnek vettem, és pár percig eltöprengtem rajta, hogy mit lehetne csinálni. Végül is a tekintetem megállapodott a hatalmas lépcsőn és a széles korláton. Príma! Egy elegáns lecsusszanás és egy tökéletes landolás. Erősen koncentráltam, próbáltam odaképzelni valamiféle pajzsot magam köré, ami csak engem vesz körül és senki mást. Úgy láttam működik a dolog, mivel Kathy engem figyelt igen komor arccal és a homlokán apró ráncok jelentek meg koncentrálás közben. Én nem teketóriáztam, felpattantam felszaladtam az emeletre. Majd féloldalasan felültem a fa korlátra és meglöktem magam. Iszonyatos sebességgel száguldottam lefelé, és az érkezésem nem pont olyanra sikeredett amilyenre elterveztem. Próbáltam valahogy lassítani a tempót, de fékezhetetlenül száguldottam lefelé. Nem tudtam mást tenni, behunytam a szemem, és teljes erőből neki csapódtam az üvegfalnak ami hangos recsegés közepette szét repedt és pici szilánkok záporát éreztem magamon. Próbáltam volna felnyomni magam, de szúró fájdalmat éreztem a bordámban. Biztosan eltört. Ez nem is aggasztott, de a számban érzett sós íz annál inkább.Nem tudtam odanyúlni, hogy megnézzem kívül is véres-e a szám. Két hűvös kéz gyengéden a hónom alá nyúlt és a hátamra fordított. Kathy aggódva nézett. 
- Azt hiszem sikerült amit akartál mert ha tudom, hogy ilyen hülyeségre készülsz azonnal elkaplak- mormogta. Én éppen bocsánatot akartam volna kérni, mikor eltűnt, majd egy vizes ronggyal a kezében tért vissza. Még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy hol vérzek, azonnal választ kaptam rá. Ugyanis éreztem ahogy a meleg vér lassan végig folyik a halántékomon. Ezt törölte le Kathy. Körbenéztem, hogy hol lehet Gerald, de nem volt a tv előtt. A szemem sarkából láttam, hogy már a másik oldalamon áll, az ajtóhoz közel. És nem vett levegőt. Hirtelen elfogott a bűntudat, hogy mit tettem. Láttam ahogy Gerald lassan becsukja a szemét, de nem értettem miért teszi. Úgy nézett ki mint aki erősen koncentrál valamire. Végig őt figyeltem miközben Kathy letörölte rólam a vért. Csak akkor vettem le róla a szemem amikor óvatosan megtapogattam a homlokomat meg az oldalamat. Vettem egy mély levegőt és már jobban is éreztem magam leszámítva azt az eszeveszett csípős vámpír szagot de már ügyet sem vetettem rá. Kathy segítségével lassan felálltam, lesöpörtem magamról az üvegszilánkokat, majd mind a ketten Geraldra néztünk aki még mindig az ajtónál állt, és elkáromkodta magát.
- Mi történt?- kérdezte Kathy.
- Ki akartam osonni- szűrte a szavakat a fogai között. A szeme sötétbarna volt, nem fekete, de így is tükröződött benne a kín amit néhány másodperces vérzésem okozott neki.
- De azt hiszem valaki megakadályozta az átalakulásomat.- bökött felém a fejével.- Úgy éreztem mintha a két lábamat leszegezték volna ide és moccani sem bírtam, nemhogy láthatatlanná válni.- nekem tátva maradt a szám.
- Igen, Gerald láthatatlanná tud válni, de nem szereti reklámozni a képességeit. Felelt nekem Kathy.
Ez eddig rendben is volt, de a többi? Eddig arról volt szó, hogy csak képes vagyok valami féle védő burkot vonni magam köré. Arról nem volt szó, hogy másokat le tudok fagyasztani, vagy bármi is az amit csináltam.
- Ha nem bánjátok…én most..- kezdte Gerald, de Kathy csak intett a fejével, hogy menjen nyugodtan.
- Na most mit csináljak veled te lány?- fordult felém mosolyogva, pedig szent meggyőződésem volt, hogy eléggé mérges lesz.
- Hát, először is bocsi az ablakért.- feleltem sután, majd a cipőmre szegeztem a tekintetemet, mert túlságosan ordító volt az a hatalmas lyuk az üvegfalon amit én ütöttem.
- Ugyan. Az legyen a legkisebb bajunk.- rántotta meg a vállát.- Viszont úgy néz ki, hogy te tehetségesebb vagy,mint gondoltuk. Ez az új képesség nem tudom honnan lehet, de úgy néz ki, hogy elég hasznos lesz majd neked a későbbiekben.- magyarázta mosolyogva, amit csodáltam is, mert tulajdonképpen arról csevegett velem könnyed hangnemben, hogy milyen hasznos lesz ez az új képességem ha majd az ő fajtáját ölöm. Én még mindig nem tértem magamhoz a kábult állapotból. Még mindig csak azt dolgoztam fel, hogy különleges képességekkel bírok. Aztán megszületett az első kérdés.
- És mégis hogyan fogom ezt uralni? Vagy gyakorolni? Vagy bármi?- hoppá ez több volt mint egy.Kathy ezen is csak mosolygott.
- Természetesen sok, sok gyakorlással. A pajzs használatában legjobban a társaid tudnak segíteni, hogy a második képességeddel mi a helyzet az már megint egy másik kérdés. Nem tudom, hogy ez most csak vámpírokra vonatkozik-e vagy halandókra is.- ekkor nekem beugrott egy kép. Az erdőben a vörös szemű vámpír, aki egy pillanatra lefagyott és ijedt tekintettel nézett rám. Tehát már akkor is.
- Nem, csak vámpírokon működik.- feleltem Kathynek.
Ezután még hosszas beszélgetést folytattunk a természetfeletti erőkről és esetleges teóriákat tárgyaltunk. Mostmár nagyobb odafigyeléssel hallgattam a különleges erővel bíró vámpírok történeteit. Elképedve hallgattam, hogy hányan vannak akiknek a legkülönfélébb képességei vannak. És közben nagyon reméltem, hogy egyikükkel sem kell harcba keverednem a jövőben. Olyan erőkkel szemben, mint Kate-é a Denali klánból, vagy Benjaminé aki egyiptomban lakik…hát őszintén szólva ezekhez képest az én fagyasztási képességem, és a mentális védőpajzsom semminek tűnt. De azért igyekeztem odafigyelni és minden lényegeset megjegyezni amit később még felhasználhatunk más vámpírok ellen. Nagyon belemelegedtünk a beszélgetésbe, csak apa telefonja húzott vissza a földre, hogy már ideje lenne otthon lennem. Sietve elköszöntem Kathytől, jó utat kívántam nekik. Ugyanis másnap készültek továbbutazni Forksból. Ők még készültek ellátogatni hozzánk, de engem másnap elszólított a kötelesség, ugyanis be kellett iratkoznom az egyetemre. Zúgott a fejem mikor hazaértem, nem is igen volt kedvem beszélgetni senkivel. Annyi mindent kellett még átgondolnom. De tudtam másnap tartalmas és hosszú beszámolóval kell szolgálnom.
Igyekeztem hamar elaludni mert tudtam, hosszú nap vár rám holnap. Korán reggel Seattlebe kellett mennem, beiratkozni. Aztán délelőtt tantárgyfelvétel, tájékoztatók sora várt rám. Este pedig a falka tartott a First Beachen gyűlést, ami gyakorlatilag tengerparti bulinak lesz álcázva. Magamban még jót mosolyogtam a gondolaton, hogy vajon hogy teremt majd Aaron rendet a srácok között. Hiszen most mindenki meg lesz bolondulva, ugyanis többen jönnek, nemcsak falka tagok. A farkas léttel megkezdődött a rejtélyek és mítoszok sora amiről már korábban hallottam, de valahogy még is annyira elképzelhetetlennek tűnt. Igen, a bevésődésre gondolok. Tisztában voltam vele, hogy a saját szüleim és a barátaim szülei mind így találtak egymásra. De magát a misztikus részét és sosem tapasztaltam meg, sőt senki a többiek közül sem. Mi csak azt a mérhetetlen szeretet láttuk amivel a szüleink egymás iránt és irántunk viseltettek. De most úgy tűnt habár az utolsó vámpírok is elmennek, a dolgok teljesen megváltoztak. Aaron magával hozza Ivy Clearwatert, és Tom pedig az egyik osztálytársát. De ezzel még nem ért véget a dolog. Daniel is bevésődött nemcsak a bátyja, csak ő Embry bácsiék kislányába. Csakhogy Emma Callal egy baj volt..idén júliusban született. Ez volt a legfurcsább része az egésznek. Kívülálló voltam és nem tudtam átérezni a dolog varázsát és fontosságát. Így úgy határoztam, hogy nem is foglalkozom vele. Az lesz a legjobb. Csakhogy ezt most nem tudtam kikerülni a gyűléssel.
De hát annyi baj legyen.

Moonlight 6. fejezet - Ösztönök

Mi a fészkes fenét keres egy vámpír ilyenkor Port Angelesben? És ilyen szomjasan? Hogy engem miért nem érzett meg, azt nem tudtam kitalálni. Talán még nem volt dolga vérfarkasokkal. Nekem viszont a szaga marta az orromat, a torkomat. Borzalmas volt. De nem akartam elmenni. Az a vérszívó Markéktól akart valamit és ezt vi-lágosan láttam, ha ők nem is. Próbáltam evés közben Ivyre koncentrálni, de fél szememet végig a  vámpíron tartottam és azon gondolkoztam, hogy mégis mit tehetnék? Szólni szólhatnék Aaronéknak, de mégsem változhatunk át Port Angeles kellős közepén bazi nagy farkasokká hiszen az egyenlő egy
öngyilkossággal. Végül arra jutottam, hogy Ivyt hazaküldöm, hogy szóljon Aaronéknak én pedig követni fogom őket. Markék befejezték az evést, menni készülődtek akárcsak a követőjük, én odahajoltam Ivyhez.
- Figyelj..nekem most le kell lépnem..baj van. Csak menj haza és szólj Aaronéknak hogy jöjjenek Port Angelesbe amilyen hamar tudnak.- szándékosan nem mondtam ki a vámpír szót, mert tudtam, hogyha meghallja akkor lőttek a meglepetés erejének és bottal üthetem a nyomát. Ha most nem akkor majd máskor végezni fog velük. Undorító piócák a nomádok, mindig visszatérnek. Igazi ragadozók. Ivy szemei hatalmasra nyíltak, szerencsére azonnal kapcsolt, hogy miről van szó. Elment fizetni én pedig hevesen dobogó szívvel Mark, a barátnője és a vámpír nyomába indultam. Ami igen nehéz volt, mert
rengetegen voltak az utcákon. Most jól jött, hogy farkasságom óta jóval élesebb lett a hallásom és a szaglásom is. Markék kocsija egészen közel parkolt az étteremhez. Én majdnem beléjük futottam így még mielőtt észrevehettek volna beugrottam az egyik utcai elágazásba és próbáltam kihallgatni a be-
szélgetésüket.
- Elnézést.- szólalt meg a vámpír negédes behízelgő hangon. A hányinger kerülgetett. De nem is csodálkoztam rajta, hogy Markék először megszólalni sem mertek.
- A közelben lerobbant a kocsim, defektem volt. És gondoltam megkérdezem nincs-e véletlenül emelőtök. – lélegzet visszafolytva vártam a választ. De nem voltam naiv. Tudtam, hogyha a válasz nem lenne, akkor is kitalálna valamit, hogy elcsábítsa őket.
- Hoogyne. Mindjárt ki is veszem.- mondta készségesen a lány. Nyilván az ő kocsija volt. Engem már folytogatott a vámpír bűze, de vissza kellett fognom magam. A szívem egyre hevesebben vert, úgy éreztem kiugrik a helyéből. Tudtam, hogy amire most készülök az igen veszélyes húzás. De nem hagy-
hattam egyszerűen, hogy Mark és a lány egy vérszívó áldozatai legyenek.
- Merre van a kocsija?- kérdezte Mark. Szinte magam előtt láttam a férfi felcsillanó feketei szemeit.
- Néhány utcányira innen, sajnos már a városba nem jutottam be a kocsival. Így félreálltam egy mellékúton. Remélem nem gond az a kis séta.- A rohadék!Szitkozódtam magamban. Hallottam ahogy elindultak. Én követtem őket, de fogalmam sem volt, hogy meddig tehetem még ezt feltűnés nélkül.
Nemsokára az út a város határában folytatódik és akkor észrevesznek. De ha bemegyek a fák közé és átváltozom akkor meg a vámpír fog szagot fogni. Nem tudtam mit csinálni, a harmadik megoldást választottam. Valamivel gyorsabb sebességre kapcsoltam és kapucnis pulcsimat az arcomba húzva elsiettem mellettük. Pont kapóra jött a hazafelé tartó ittas munkások egy csoportja. Bíztam benne, hogy bűzük elfedi az én szagomat. Mikor már kiértem a városból, körbenéztem, hogy van-e a környéken valaki. De ők még nem értek ide. Csak egy mellékutat találtam és azt kezdtem követni.
Befelé vitt az erdőbe. Kocsi sehol sem volt. Már kezdtem csodálkozni, hogy ennyire amatőr lenne? De végül csak szembetaláltam magam egy lepusztult furgonnal. Okosabbnak láttam, ha Markéknak halló-
távolgáson kívül bújok el, nehogy lebukjak. Hogy a vérszívónak mennyire jó a hallása arról csak sej-
téseim voltak, de akkor sem akartam farkassá változni. Óráknak tűntek a percek míg mire odaértek.
Addigra már az eső is rákezdte csendesen.
- Nos, ez lenne az.- mondta a férfi. A hangjától borsózni kezdett a hátam, és nemcsak a hidegtől. A bennem lévő farkas mocorogni kezdett, és minden vágya volt, hogy véghez vigye ami a feladata.
- De…hiszen, ennek nincs is kilyukadva egyik kereke sem.- hallottam meg a lány hangját. Igen aggo-dalmasan csengett.
- Pontosan.- csak ennyit mondott. A következő pillanatban pedig éreztem, hogy késő. Mark ordítátását hallottam, majd a lány sikítását, és egy hatalmas csattanást. Nyílván beugrott a kocsiba. Nekem sem
kellett több biztatás, már futottam…négy lábon. Ezzel egyidőben erősen próbáltam koncentrálni rá, hogy hol vagyok, hogy megkapják a fiúk a képet. Bár nem tudtam mennyi ideig tart nekik ideérni, de biztos voltam benne, hogy már a Port Angelesi erdőben vannak, vagy közel hozzá.
Mivel hangokat nem hallottam. Egy hatalmas ugrással már ott is voltam az úton. A lány a kocsi orrának dőlve nyöszörgött. El volt törve a lába. Nyílt törés. Kilátszódott a sípcsontja, és dőlt belőle a vér. De ő még sértetlen volt. Úgy nézett ki, hogy biztosra ment a férfi, hogy ne szökjön el egyik vacsorája se. Marknak is több helyen el volt törve a keze és a lába is. A vérszívó pedig a nyakára volt tapadva akár egy pióca. Vad morgással neki rontottam, ő pedig meglepetésében neki esett a kocsinak és elengedte Markot. A szíve alig hallhatóan még de vert. Örömmel láttam, hogy a mocskos vérszívónak nem sok tapasztalata lehetett még vérfarkasokkal, mivel meg volt ijedve. Majd pedig magabiztos mosolya arról tanúskodott, hogy nem tart másnak egy nagyra nőtt mutáns farkason kívül.
Akkor csalódást kell okoznom neki. Átugrott a fejem fölött. Megfordultam és így pont szemben voltunk.
- Na mi az kutyus? Ennyire bátor vagy?- incselkedett velem. Kutyuuus? Ezt igazán nem kellett volna mondania. Vicsorogtam, majd teljes erőmből elrugaszkodtam. Még nem volt dolgom vámpírral, de most igazán nagy hasznát vettem Aaron tanításainak. Ugyanis kitért előlem és megpróbált oldalról el-kapni, de én megelőztem. Még nála is sikerült gyorsabbnak lennem. És a helyett, hogy ő harapott volna meg, én haraptam félig a kezét. Azonnal ki is köptem a darabot jó messzire. Olyan íze volt, mintha olvadt műanyagot nyalogattam volna.Undorító. De közben egy percre sem tévesztettem szem elől azt a rohadékot. Bár egy pillanatra bevillant, hogy hol késlekednek a fiúk.
Mostmár kezdett kétségbeesni az ellenfelem. Inkább menekülőre fogta volna a dolgot. Futásnak eredt. Szégyen a futás de hasznos, szokták mondani. De nem igaz ez a vámpírok és farkasok esetében. Elég hamar sikerült utolérnem, és azon voltam, hogy elé kerüljek. Mindent beleadtam, majd egy hatalmas ugrás után lefékeztem előtte. Először úgy tűnt, mintha támadni akarna, aztán egy pillanatra lefagyott és döbbent arcot vágott. Nem értettem mi ütött bele, de több se kellett nekem. Kihasználtam, és most a lábából téptem ki egy darabot. Fájdalmasan felüvöltött, de arra még volt ereje, hogy leszedjen magáról. Mire megint körbe néztem már nem volt Hova a pokolba a tűnt? Arról nem volt szó, hogy ezek láthatatlanná is tudnak válni. De aztán rájöttem hová tűnt, mikor megéreztem a gránit kemény testet puffani a hátamon. Fájdalmasan felnyögtem, de azért nem estem el. Tudtam, hogy most mi fog következni és semmi esetre sem akartam az első vámpírtámadásom áldozatául esni..ahhoz túlságosan is élveztem a dolgot. De nem tudtam magamról lerázni. Úgy tapadt rám mint valami undorító kis féreg. Aztán valahogy mégiscsak talált fogást rajtam. Oldalt a földön elterültem. Míg ő diadalmasan rátérdelt a lábaimra, kezeivel hátrafeszítette a fejemet.
- A pokolba fiúk nem hagyhatjátok, hogy megegyen.
Nem tudom honnan jött ennyi magabiztosság, de egy percig sem féltem, hogy belém mar. Tudtam, hogy jönni fog a segítség. Előbb vagy utóbb. Aztán utóbb jött. Pont az utolsó pillanatban, mikor már éreztem azt a hányingerkeltően édes lehelletét az arcomon, akkor hallottam meg a rengeteg mancs dobogását. És mire megint négylábon voltam, a vámpírnak már annyi volt. A fiúk nagy lelkesedéssel
tépték a testét darabokra. Mögöttem megzizzentek a fák, mire ijedten hátrakaptam a fejemet. Luke öcsém volt, emberi alakban..a kezében hatalmas faágakat hozott.
- De ijedős vagy hugi.- vigyorgott rám. Majd elsétált mellettem ahol a fiúk végezték a piszkos munkát.
Odatrappoltam hozzájuk. A tűz már égett és hatalmas sűrű szürke füstfelhő csapott fel belőle ahogy lángra kaptak a vámpír maradványai. Aggódva pislogtam az ellenkező irányba, ahol a kocsi állt. Nem tudtam mi lehet a lánnyal és Markkal.
- Mi az?- kérdezte Alphám.
- Arra van a kocsi, és Mark meg a barátnője. De valakinek oda kéne menni én nem mehetek.
- Nate.- szólt a parancs
- Igen is főnök.- majd a szürke farkas eltűnt a fák között és Nate sietős léptekkel megindult arra amerre látta a fejemben. Fél pillanat sem kellett mire megint visszatért.
- A lány még ott van. Él, de eszméletét vesztette. Mark viszont nincs ott.- nagyot nyeltem.
- Milyen volt mikor utoljára láttad?- kérdezte Aaron.
- De hiszen láttátok nem?- kérdeztem hitetlenkedve.- Nektek is látni kellett volna amit nekem nem?
- Egy frászt láttuk- csattant fel Dan.- Azért értünk ide ilyen későn, mert csak a szagokat követtük. Egyszerűen nem tudtunk veled kapcsolatba lépni. Ha sikerül még a támadás előtt ideérünk és nem kellett volna egyedül vakmerősködnöd.- én csak mérgesen dobbantottam egyet. Nem akartam most vitába keveredni.
- Nos? Lil?
- A vámpír már megmarta, de még élt mikor megtámadtam a vérszívót.- adtam meg a felelet. A négy farkas komor tekintettel összenézett. Én csak csendben meghunyászkodtam. Nagyon jól tudtam mit jelentett ez az egész. Vagyis annyira nem is. Át kellett változnom. Én akartam beszélni Natetel.
- Hugo, Dan..ti fogjátok a lányt és vigyétek a forksi kórházba.- adta ki Aaron az utasítást. A fiúk engedelmesen eltűntek a fák között. Már csak öten maradtunk. Sebesen berohantam a fák közé, hogy átváltozzak.
- Hogy azt a …- szaladt ki a számon.
- Mi az? Baj van Lily?- hallottam meg Natet aki a fák között közeledett.
- Nathaniel Ateara egy lépést se közelebb, meztelen vagyok. És elfelejtettem, hogy a ruháim tropára mentek.- Nate csendesen kuncogott. De az öcsém volt a megmentőm.
- Lil, anya sejtette, hogy gáz lesz, szóval a sortodat és a pólódat elküldte velem. Oda mehetek? – kérdezte nevetve ő is.
- Igen. – morogtam bosszúsan, de közben irtó hálás voltam anyának. A fák közül előbukkant Luke kezében az egyik gatyámmal, és a pólómmal, igaz csak résnyire volt nyitva a szeme. Majd miután kikaptam a kezéből a ruhákat rögtön el is fordult.
- Hálás kösz.- veregettem hátba miután felöltöztem. Ő csak felhorkant.
- Többet nem leszek a málhás szamarad. Legközelebb az egész falka pucéran fog látni ha nem vigyázol. Szóval majd tegyél meg nekem egy szivességet.- nézett rám kérlelve.
- Hogyne. – bólintottam. De már Nateet kerestem a szememmel. Az egyik fának támaszkodva állt és figyelte a tömör felszálló füstöt. Megjelent mellette Aaron sziluettje is.
- Mit éreztél?- kérdeztem reszkető hangon. De Aaron sötét tekintete megadta a választ.
- Egy darabig követtem a nyomokat. Kétségtelen, hogy egy vámpír és egy halandó távozott együtt.
Mindannyian a tűzbe bámultunk. Tudtam, hogy szörnyű volt Mark halálát kívánni, de az még ennél is jobb volt. Akkor az ismeretlen vámpír magával vitte. És ki tudja milyen okból nem végzett vele, hanem életben hagyta. A gondolatától is rosszul voltam, hogy talán nem is hónapok, de napok múlva a vörös szemű és vérszomjas Markkal találom szemben magam. És nekem kell darabokra szaggatnom.
Nem akartam. De tudtam, hogy egyszer be fog következni. Mert négy nap múlva ő már nem lesz más csak egy gyilkolásra éhes szörny.
- Menjünk. – mondta csendesen Aaron. Mindannyian beleegyezően bólintottunk. Elvégeztük a feladatunkat, megöltünk egy vámpírt .Az egyik áldozat megmenekült. A másikkal pedig a jövőben fogunk végezni.