Moonlight 9.fejezet- Meri vagy nem meri?

Lassan közeledtek az ünnepek. Már megvolt a hálaadás is, ami azt jelentette, hogy nyakunkon a karácsony. Most különösen szép idő volt Forksban. Rengeteg hó esett december elején és állandóan sütött a nap, ami meggyőződésem szerint távol tartó erő a vámpíroknál. És ebben még Aaronnak az az optimizmus romboló hozzászólása se tudott letörni amiben kifejtette, hogyha nappal nem ,akkor jönnek azok éjszaka akár a csótányok.

Határtalanul boldog voltam. Natetel már lassan három hónapja együtt voltunk, és a lehető legboldogabbak voltunk mind a ketten. Egyikünk sem foglalkozott aggódó szüleinkkel illetve a csapat többi tagjával akik féltettek minket, és kifejtették többször is, hogy gondoljunk már bele mi lesz ha valamelyikünkkel megtörténik a bevésődés, és közben a másikkal nem. Ugyanmár! Mennyi ennek az esélye? Nagyon kevés. Így aztán csak éltük mindennapjainkat és nem törődtünk senkivel. Istenien éreztem magam Natetel, kedves volt, jó humorú, meg lehetett vele beszélni minden farkasos illetve vámpíros dolgot, és persze nem utolsó sorban iszonyúan helyes srác. Ami ugye azért nyom valamennyit a latban.

Persze azért Aaron rendszeresen össze hívta a csapatot és futottunk is jó párszor ellenőrző köröket, hogy ne jöjjünk ki a gyakorlatból, ami azért hasznos volt. Ilyen pillanatokban örültem neki igazán, hogy képes vagyok elzárni a gondolataimat a többiek előtt, ugyanis Natettel nem örültünk volna ha
a többiek tanúi lesznek a mi romantikus pillanatainknak. Minden normális volt, már amennyire egy vérfarkas falka élete normálisnak mondható. Tudtuk mindannyian, hogy az év elejére a Cullenek igen nagy része visszatér egy rövid látogatásra. Én nem voltam különösebben izgatott, nem úgy mind a többiek akik másról sem tudtak beszélni, csak arról hogy karácsony után Carlisle, Esme, Alice, Jasper, Edward és Bella visszatérnek Forksba. Aaron is többször tett említést a családomra, mint úgy általában, és elrendelte hogy a ránk való tekintettel senki ne hívja Cullenéket vérszívónak, pedig tud-tam hogy így éreznek és nem is haragudtam rájuk. Mindenesetre előttem is igen nagy rejtély volt, hogy hat vámpírral hogy fogunk mi kijönni öcsémmel, de végszükség esetén még mindig elfuthatunk valamelyik falkataghoz ha túl erős lenne a hatás. Így aztán ezek a kis semmiségek töltötték ki a mindennapjainkat.

Éppen karácsony után voltunk egy nappal. Mindenki a házunkban terpeszkedett, na jó nem mindenki, csak Nate volt a plusz vendég. De így is sokan voltunk hogy most mindenki otthon lebzselt. Odakint zuhogott a hó, bent begyújtottunk a kandallóba. Igazán idilli kép volt. Mi éppen társasjátékkal ütöttük el az időt, amikor Luke,Nate és én felkaptuk a fejünket. A többiek még nem hallhatták, de mi igen, ahogy a főútról egy kocsi veszi az irányt mi felénk. Nate nem szólt semmit már kint is volt a hóesés-
ben majd vissza is tért a fejét ingatva. Ezzel jelezve, hogy bárki is jöjjön nem falka tag és nem is vámpír. Mi kíváncsian kukucskáltunk ki az üvegen, hogy lássuk kik is jönnek ide ilyenkor. Egy ismeretlen fekete Ford parkolt le előttünk. Kiszállt belőle egy fiatalos szőke nő. Haja kontyban volt összetűzve. Ő fekete farmert viselt, és fölötte egy szürke dzsekit. A hátsóülésről pedig kiszállt az én
Rachel barátnőm. Ennél nagyobb nem is lehetett volna a meglepetésem. Hiszen annyiszor beszéltük már, hogy meglátogatjuk a másikat, de sosem jutott rá időnk, és a karácsonyi ajándékokat is orvosi fizika és anatómia előadás között adtuk át egymásnak. És most itt volt. Az édesanyja megállt és csengetett. Anya egyből szélesre tárta az ajtót és kedvesen mosolygott.
- Jó napot kívánok!
- Jó napot, nyilván ön Mrs. Black.- mondta kedvesen a nő és kezet nyújtott, anya pedig betessékelte.
- Judy McPherson vagyok, Rachel édesanyja. Annyit mesélt már a lányom, hogy milyen jóban van az önök lányával és annyiszor meghiúsult már a látogatásuk. Úgy döntöttem hogyha már szünet van akkor igazán tető alá kell ezt hoznunk. Remélem nem zavarunk- anya biztosította, hogy semmi esetre sem zavarnak és ő is szerette volna már Rachelt megismerni. Apa közben eltette a kabátjaikat. Rachel pedig engem keresett a tekintetével. És akkor bamm, csiri bí, csiri bú, isteni szikrák, csiripelő madár- kák, Rachel tekintete először az öcsémével találkozott. Nateel mi csak tátott szájjal figyeltük az eseményeket, és még apa is elfelejtkezett róla, hogy kishúgom erőteljesen püföli az ökleivel a cumisüvegért. Rachel arca azonnal lángba borult, Luke meg egyenesen olyan képet vágott mint egy idióta. Én felálltam és Rachelt kézenfogva magunk közé vezettem.
- Rachel, ő itt az öcsém Luke, ő a barátom Nate.- Luke arcáról még mindig nem tűnt el az az idegesítően bárgyú tekintet. Rachel pedig már kezdett pirosból cékla vörösre váltani. Míg az ő arcukat figyeltem meghallottam ahogy Nate fájdalmasan felszisszen.
- Mi az ? Mi történt?- ő pedig csak nemlegesen megrázta a fejét hogy semmi.
- Annyira örülök, hogy végre itt lehetek.- nyögte ki az első mondatot .Erre megszólalt Luke…
- És mondcsak Rachel, hogy állsz a háziállatokkal?- mi hatalmas szemeket meresztettünk rá.
- Hmm, nem tudom még nem igazán akartam. Valahogy nekem ez kimaradt mint más gyerekeknél. De azért persze szeretem az állatokat.- felelte ő teljesen ártatlanul.
- És a kutyákkal hogy állsz?- kérdezte Luke reszkető hangon. Mi nem bírtuk tovább Natetel és hanyat fekve a szőnyegen hatalmas hatotázásba kezdtünk. A választ már nem hallottuk, csak láttuk ahogy Luke és Rach különvonulnak a konyhába és ott folytatják a beszélgetést. A nevetést én hagytam abba legkésőbb, de már a könnyem is kicsordult közben. Olyan jól esett. Mikor felültem akkor vettem észre, hogy Nate a kanapén ül és felváltva pislog Lukera és Rachelra, a tekintete pedig nem épp békés volt. Valahogy zavartnak, még inkább idegesnek tűnt. Egy pillanatra kósza ötlet futott át a fejemen, ugye olyan nincs, hogy egyvalakibe két ember is bevésődjön? De aztán azonnal el is szégyelltem magam ilyen badarság miatt. Ami az új párost illette, én örültem neki, hogy egymásra találtak, mert legalább Lukenak is lesz végre valakije, és nekem sem kell többet Rachel előtt titkolóznom és sza-badon mindent elmondhatok neki. Odaültem Nate mellé és óvatosan megfogtam a kezét.
- Nate baj van?- kérdeztem halkan. Nem akartam, hogy a többieknek feltűnjön, hogy mi felénk nincs teljesen minden rendben. Rachel édesanyja a szüleimmel beszélgetett, Mag pedig nyilván a szobájában volt.
- Ühmm..nincs.- próbálta leplezni előttem az igazságot vajmi kevés sikerrel.
- Nate, kérlek..tudod úgyis, hogy meg fogom tudni mihelyst megint őrködni kell.- nagyot sóhajtott. Tudta, hogy igazam van, és fölösleges titkolóznia előttem. Mi úgysem tudtuk megtartani a titkainkat bármennyire is akartuk. Vagyis persze mostmár engem kivéve. Nate hatalmas fekete szemei tele voltak aggodalommal. Mostmár én is kezdtem félni.
- Emlékszel mikor a volt barátodat megtámadta a vámpír?- bólintottam. Életem első harcát nem fogom soha elfelejteni.
- Arra is emlékszel, hogy volt vele egy lány?- megint csak bólintottam. Majd hirtelen kiszáradt a szám, és a torkom is ahogy követtem Nate pillantását. Azok ketten a konyhában úgy ültek és dumáltak, mintha rajtuk kívül nem létezne senki a világon. Még mindig nem akartam felfogni amire Nate akart rávezetni. Próbáltam előkeresni az emlékeimben annak a napnak a képeit, de a lány pontos arcát nem láttam magam előtt. Arra emlékeztem, hogy nagyon jól öltözött volt, minden ruhájáról ordított, hogy méregdrága. Csinos kis tűsarkúban tipegett Mark mellett és gyönyörű hosszú mézszőke haja volt. De az arca, az nem akart az eszembe jutni. De hát Rachel nem is így nézett ki. Oké, igen mézszőke haja volt neki is, de a ruhái, a viselkedése.
- Biztos vagy benne?- kérdeztem Natet, pedig teljesen biztos voltam a válaszban.
- Igen Lily. Én szeretném a legjobban ha nem, de igen, ő az a lány. – úgy éreztem, hogy a fejem menten szétszakad a sok gondolattól ami hirtelen megrohant. A legelső amiben teljesen biztos voltam, az az hogy beszélnem kell Lukekal. Tudnia kell, hogy kicsoda is Rachel, hiszen ő azon az éjszakán nem látta. A második pedig az volt, hogy ott akarok lenni mikor Rachelnek mindent elmond. Hallottam már elég történetet a bevésődésről, tudtam, hogyha először meg is lesz ijedve utána úgyis mindent elfogad mert mostmár Lukehoz köti minden természeti és a fölötti erő. Azonnal cselekedni akartam. Felpattantam, és odamentem Lukehoz.
- Bocs Rachel, de elrabolhatnám egy pillanatra az öcsémet?- Rachel rámemelte álmatag tekintetét, hatalmas kék szemeiből csak úgy sütött a káprázat és a boldogság. És ekkor bevillant….ahogy a sötét erdőben kuporog a riadt szőke lány. És ijedten mered a nagy barna farkasra és a vámpírra.
Luke kelletlenül felállt és követett a szobájába. Látszott rajta, hogy nagyon nem akarja otthagyni Rachelt.
- Mi az?- reccsentett rám. Kicsit meg voltam szeppenve, mert nem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele.
- Nézd. Beszélgettünk Nateel. És ő úgy gondolja, vagyis biztosan tudja- a francba de nehéz az ilyen- hogy Rachel az a lány aki hónapokkal ezelőtt Markkal volt a vámpírtámadás idején.- Luke reakcióit figyeltem. Először teljesen megfagyott, aztán hihetetlen düh csillant a szemében, kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem tette. Aztán le föl kezdett rohangálni a szobájában.
- Most mit tegyek?- fordult felém teljesen tanácstalanul. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy mit érezhet.
Nem tudta, hogy hogyan mondja meg a dolgot Rachelnek, akinek nyilván rossz sőt borzalmas emlékek fognak erről eszébe jutnia.
- Segítek és veled leszek.- majd bátorítóan megsimogattam a vállát. – De egyelőre még ne csinálj semmit jó? – annyira utáltam magam, hogy elrontottam ezt a fantasztikus pillanatát, de muszáj volt. Nem akartam, hogy minden előzetes információ nélkül mondja el a dolgot Rachelnek, mert tudtam, hogy úgy nem lenne jó vége. Mind a ketten jókedvet erőltetve az arcunkra tértünk vissza. Rachel úgy festett mint egy naiv és tündérien boldog kiskamasz mikor visszakapta az öcsémet.

Talán én voltam a legboldogabb mikor vége lett a látogatásnak. Utána Nate is elbúcsúzott, és megígérte, hogy a megváltozott körülményekről nem értesíti Aaront, meghagyja a feladatot Lukenak.
Azon az éjszakán nem sokat aludtunk, egymás után gyártottuk az elméleteket , hogy mégis hogyan lenne a legjobb elmesélni az egészet Rachelnek. Hogyan érné a legkisebb megrázkódtatás, mikor mindenbe beavatjuk. Végül is úgy döntöttünk, hogy Lukekal nálunk mondunk el neki mindent. Csak úgy hogy hármasban maradjunk. Ez lesz a legjobb, és ha sokként éri a dolog innen még mindig szabadon elrohanhat. Abban is megegyeztünk, hogy nem lenne tanácsos sokáig halogatni a dolgot, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor kerül sor újabb vámpír támadásra, másrészről pedig nem akartuk, hogy tartós titkolózással vádolhasson meg minket. Abban állapodtunk meg, hogy még Carlisleék érkezése előtt sort fogunk erre keríteni. Megkértem Lukeot, hogyha lehet akkor még iskolakezdés előtt essünk túl ezen. Igaz Nate próbált nyugtatni, de ezekután már éjjelem és nappalom ez volt. Pokolian féltem, hogy mi lesz ebből.. Egyrészt Rachel miatt is aggódtam, másrészről pedig az öcsémet is féltettem. Még sosem volt szerelmes. Amikor csak tudtam, az öcsémmel voltam és a dolgon rágódtunk, hogy vajon hogyan tundán ezt elintézni, de sehogysem jöttünk ki belőle. Aztán egyik nap úgy tűnt, hogy megoldódik a problémánk. Mindketten fent voltunk a szobámban, mikor anya kiabált lentről.
- Luke itt van Rachel.- az öcsém úgy pattant fel mint akit megcsíptek.
- Veled leszek, segítek.- duruzsoltam a fülébe, miközben lementünk a lépcsőn, és éreztem ahogy lazul a tartása. Rachel szegény ott állt lent, teljesen gyanútlanul és sugárzó arccal ahogy meglátott minket.
- Sziasztok.- majd azonnal megcsókolta Lukeot és nekem is adott két nagy puszit. Mi meg úgy álltunk ott mint akik szellemet láttak.
- Ühmm, Rach, beszélhetnénk?- nem lettem volna most semmi pénzért Luke helyében. Anya arca teljesen értetlen volt. Neki nem mondtuk el, hogy miről van szó. Miközben követtem őket Luke szobá-
ja felé én csak megráztam a fejem, jelezve anyának, hogy tudja, majd később mindenről beszámolunk neki. Amint becsuktam magunk mögött az ajtót, már Rachel sem volt olyan vidám. Érezte a bennünk lévő feszültséget. Most jutott először eszembe, hogy mit nem adnék azért, ha tudnék olvasni mások gondolataiban, mint Edward. Igazán nagy segítség lenne, ha tudnám, hogy mire gondol Rachel. Ők ketten felkuporodtak az ágyra, én pedig velük szembe Luke íróasztalának dőltem.
- Mondjátok már mi van!- éles hangja hallattán kicsit összerezzentünk. Luke nagy levegőt vett és belevágott.
- Nézd Rachel. Szeretlek. Ugye tudod mennyire?- szegény lány teljesen meg volt zavarodva, de a hallottaktól ellágyult az arca.
- Persze, hogy tudom. – majd kezét rátette Lukéra.
- De mi nem vagyunk normális emberek.- én zavartan csavargattam az egyik hajfürtömet, annyira gyáva voltam, hogy először nem mertem Rachelre nézni.
- Hogy érted ezt?- a hangja már inkább riadalmat tükrözött, mint kiváncsiságot.
- Rachel biztos észrevetted, hogy mi melegebbek vagyunk mint más emberek.- szóltam közbe csendesen.
- Hát, de én azt hittem, hogy az valami betegség, vagy ilyesmi.- próbálta magának magyarázni a megmagyarázhatatlant.
- Én jelenleg 42C-os vagyok, de Luke már lassan 48. Ez azzal jár amik vagyunk.- nem akartam hirtelen túl sok információt rázúdítani, először hadd eméssze a hallottakat. A szemei lassan könnybe lábadtak. De az arca nem árult el semmilyen érzelmet. Csak ült percekig némán, és nézett maga elé.
Mi Lukeal értetlenül néztünk össze. Fogalmunk sem volt mi jön ezután. Nekem már óráknak tűnt az a néhány perc mikor végre felemelte a fejét, és a tekintete olyan elszántságot tükrözött amilyet még sosem láttam rajta.
- Szóval? Várom a folytatást. – Luke megköszörülte a torkát. Láttam rajta, hogy kicsit tart tőle, hogy talán Rachelnél ezután következik a sikítva elrohanós rész.
- Mi félig indiánok vagyunk ugye. És az őseinktől egy nem mindennapi ajándékot kaptunk. Mi vagyunk a törzsünk védelmezői.- szünetett tartott, hátha akarna valamit kérdezni Rachel, de ő csak intett, hogy folytassa- Szóval a mi törzsünknek csak egyetlenegy ellensége van. A hidegek.
- Hidegek?- elmosolyodtam, sejtettem, hogy ez a rész neki sem lesz világos.
- Igen. Akik olyanok mint az emberek, de jóval erősebbek és gyorsabbak. Ők veszélyeztették a mi vadászterületeinket, és a törzsünket elsősorban, mivel a legtöbb hideg emberekből él. A vérüket isszák.- vettem át a szót öcsémtől, aki roppant hálás volt ezért. Ahogy Rachelt néztük szinte mindketten hallottuk ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek. Hidegek, hasonlítanak az emberekre, vért isznak, emberek vérét…
- Vámpírok.- lehelte olyan halkan hogy normál ember meg sem hallotta volna. Mi csak bólintottunk. Ő pedig csak nyelt egy nagyot, majd letörölte az izzadságcseppet a homlokáról.
- Kicsim jól vagy? Egészen elfehéredtél.- aggodalmaskodott Luke. Rachel a fejét rázta.
- Persze. Minden rendben. Vagyis azt hiszem. Folytassátok légyszives. Szóval ha léteznek vámpírok, akkor ti mik vagytok?- most Luke volt a soros, hogy folytassa.
- Vérfarkasok. Csak mi vagyunk képesek végezni a vámpírokkal, mármint sajátmagukat leszámítva.
Rachel felállt és le föl sétálni kezdett. Majd egy pillanatra megtorpant és megkérdezte a legkézenfek-
vőbbet, ami eszébe juthatott.
- Miért nem kérdeztétek meg, hogy hogy nem vagyok megijedve a vámpírok létezésén?- fordult felénk. Én szégyellősen lesütöttem a szemem és úgy válaszoltam neki.
- Mert tudjuk, hogy néhány hónapja téged és a barátodat megtámadott egy. Nem emlékszel egy sötétbarna farkasra amelyik szembeszállt a támadótokkal? – Rachel elnémult. Percekig állt akár egy viaszszobor, én már a felől is kezdtem aggódni, hogy vesz-e egyáltalán levegőt. Lassan Luke felé fordította a fejét.
- Nem, nem én voltam hanem Lily.- adta meg a választ ki nem mondott kérdésére. Rachel erőtlenül leroskadt az ágyra. További némaság következett, mi pedig türelmesen vártunk. Végül is ez jobb, mint a hiszti vagy a pánik nem igaz? Rengeteg mindent kellett feldolgoznia. Neki korántsem volt olyan egyszerű mint nekünk akik ebbe születtek bele. Ráadásul nekünk Blackeknek aki a legfurcsább családban éltek ami valaha is létezhetett.
- Vérfarkasok? De ti..hogy és mennyien és teliholdkor? Vagy tudjátok szabályozni?- buktak ki belőle az első kérdések amik így hirtelen az eszébe jutottak.
- Csak a korábbi törzsfők leszármazottai azok, jelenleg 8-an vagyunk. A telihold az csak mese.- itt nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.- Amúgy tudjuk szabályozni. Bár ha nagyon dühösek leszünk akkor néha nem. Ja és persze mi nem ártunk embereknek. Nekünk csak az egyetlen célunk, hogyha a környékre vérszívó téved akkor megöljük, persze ezalól kivételek a Cullenek, de hát…- egy pillantásommal sikerült elhallgattatnom. Nem gondoltam, hogy szerencsés most mindent a nyakába zúdítani szerencsétlennek, mikor így is akkora sokk hatás érte.
- Mennem kell. Nekem most…-nem fejezte be a mondatot, kiviharzott az ajtón. Mi pedig tanácstalanul néztünk egymásta, hogy akkor most mi lesz…