Moonlight- 10.fejezet Rokonok

Úgy szerettem volna segíteni az öcsémnek de nem ment..Csak annyiban tudtam könnyíteni a dolgán, hogy az ő gondolatait is igyekeztem blokkolni a többiek előtt, ne lássák mennyire szenved. Aaron persze megértő volt és beleegyezett a dologba, de nem sikerült sokáig titokban tartanom a dolgot. Így megtalálták Lukeot a sajnálkozó
falkatagok. De nekem most a tanulmányaimra is oda kellett figyelni. Rachel nem jött iskolába egy hétig. Én nem kerestem vele a kapcsolatot, mert tudtam, hogy Luke megteszi a nevemben is. Titokban szorongtam, hogy mi lesz ha mégsem tér vissza, vagyha mégis minden kapcsolatot megszakít velünk. De szerencsére erre nem került sor. Egyik nap mikor hazaértem a lehető legkellemesebb meglepetés várt otthon. A kanapén Luke és Rachel beszélgetett meghitten, bár barátnőm arcából ítélve nemrég sírhatott is egy kiadósat.
- Nahát sziasztok!- köszöntem vidáman.
- Úgy látom sikerült megemésztened a dolgot Rach. Annyira örülök neki.- majd jól megölelgettem.
- Hát elmeséltem mindent Lukenak. Ő is nekem.- mondta szemlesütve.- És teljesen egyetértettünk abban, hogy egy farkasnál jobban senki nem tudna vigyázni rám. – én csak helyeslően bólogattam és csak úgy sütött rólam a boldogság.
- De ugye mostanában nem fenyeget vámpírveszély?- kérdezte derűsen, de azért kihallottam mögüle a félelmet. De mind a ketten csak a fejünket ingattuk. Aztán eszembe jutottak Carlisleék. Vajon mesélt róluk neki Luke?
- Vagyis, szilveszter után egy időre visszatér egy család.- kezdtem óvatosan. De látva, hogy meg sem rezdül Rachel arca, tudtam hogy a történetnek már abba a részébe is be lett avatva.
- Igen, erről is mesélt Luke. Bár…- a szája szélét rágta, miközben gondolkozott.- még mindig úgy érzem, mintha egy filmbe csöppentem volna. Igaz sejtettem már akkor is, mikor az az eset történt. De nem akartam tudomásul venni. Annyival könnyebb volt elhinni, hogy csak egy elmebeteg pszichopata támadt ránk, minthogy…Szóval ezt. De azt hiszem majd egyszer szeretnék megismerkedni a családotok többi részével is.- Luke ijedt arca láttán mind a ketten felkacagtunk.
- Mondom idővel…Ennyire azért én sem vagyok valami vagány csaj.- mosolygott Rachel. Utána egészen addig folytattuk a beszélgetést amíg meg nem jelentek az első csillagok az égen, így jobbnak látta Rachel ha hazaindul, Luke pedig az újraegyesülés örömére, és mert majd szétvetette azért a lányért az aggodalom, vele tartott farkasként.

- Egyedül?- kérdezte anya mikor lejött este Daisy szobájából.
- Aha. Luke Rachellel van, apa meg Meganért ment, mert Clearwateréknél ragadt. Tudod milyen anyáskodó Ivy.- vonta meg a vállam. És elterültem teljes hosszában a kanapén. Élveztem az előttem álló hétvégét. És nem igazán akartam az előttem álló házi feladat és tanulni való halomra gondolni. Csak élveztem a békességet és az örömöt, hogy öcsém és szerelme között rendeződtek a dolgok. Bár amennyire Rachelt ismertem még jónéhány tényfeltáró interjúnak az alanya leszek, ezt valahogy éreztem, de egy cseppet sem bántam. Anya leült mellém a fotelba és engem nézett.
- Daisy elaludt?- kérdeztem már én is igen laposakat pislogva.
- Igen, végre. Mostanában olyan nehezen alszik el.- mormolta anya. Nekem pedig hirtelen fordulatot vettek a gondolataim és nem hagytak az istennek sem nyugodni.
- Anya?!
- Igen Lily?
- Milyen volt, milyen volt félig vámpírnak lenni?- anya arcán először meglepetés, majd pedig a szomorúság suhant át. De végül mégiscsak nyugodt maradt.
- Hogy jutott ez eszedbe?- kérdezte gyanakvóan. Okkal, ugyanis sosem kérdeztem erről, sőt egyik Cullent sem, hogy mégis milyen érzés. Csak elfogadtam a dolgot úgy ahogy van.
- Gyakran az eszembe jut Mark. És hogy mi lehet vele. – anya csak bólintott, de láttam rajta, hogy válaszolni fog. De még gondolkozik rajta, hogy hogyan.
- Hmm. Jó kérdést tettél fel. Jó érzés volt. Több szempontból. Élveztem a gyorsaságot, a sebességet. Az erőt, hogy semmi sem fogott ki rajtam, és néha azt hiszem még a vámpíroknál is erősebb voltam. Szerettem, hogy mindenkinek belelátok a fejébe. És hogy meg tudtam mutatni az emlékeimet másoknak. Ezeket határozottan szerettem.- sóhajtott egy nagyot, egy pillanatra elgondolkozva kibámult a hóesésbe.- De Jacobot jobban szerettem. És utáltam azt, hogy bármennyi emberi ételt megettem, mégsem volt soha teljes választási lehetőségem.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy az emberi lényem bármennyire is tele volt, és nem voltam képes többet enni, akkor a testemnek még szüksége volt vérre. Ha nem is annyira mint egy vámpírnak, de kellett. És ha ezt nem adtam meg neki, ha próbáltam elnyomni, akkor jött elő belőlem a vámpír.- megborzongtam. Nem tudtam elképzelni egyszerűen az én anyukámat egy vérszomjas szörnyetegként.
- És..történt már ilyen?- kérdeztem akaratlanul is halkabban. Anya homlokán apró ráncok jelentek meg, és én féltem a választól.
- Igen. Egyszer majdnem megöltem valakit.- mondta bűnbánóan. – De szerencsére ott volt nagyapám és Carlisle akik megfékeztek. Milyen szerencse, hogy Seth nem volt akkor magánál.- mondta erőltetett mosollyal az arcán.
Bennem megfagyott a vér. Seth bácsi olyan volt nekem, mint valami nagybácsi. Végül is távolian is,de azért rokonok voltunk nem?
- És Carlisleék és a többiek? Ők….?- nem fejeztem be a kérdést, de anya gondolatolvasás nélkül is tudta, hogy mire gondolok.
- Jasper, Edward, és Emmett. Igen, ők kóstoltak már embervért. De még mielőtt elítélnéd őket. Meg kell mondjam, ez több száz évvel ezelőtt volt, és még önuralmuk kezdetén. Ilyenkor hajlamosak erre a vámpírok. Még az is amelyik egyáltalán nem akar embert ölni.- én csak hallgattam és közben emésztettem az új információkat. Most, hogy belegondoltam szinte sosem kérdeztem meg senkit, hogy mégis milyen lehet vámpírnak lenni. Nem igazán érdekelt. Vagyis nem mertem konkrétan rákérdezni, ez volt az igazság. De amióta Mark eltűnt és tudtuk mindannyian, hogy egy pióca vitte magával. Azóta többször eszembe jutott, hogy mi lett vajon belőle. Piros szemű pusztító szörnyeteg lett, vagy próbál jóútra térni. És a legfőbb, mennyire érez engem felelősnek ezért? Vajon visszatér-e még Forksba? Persze ezeken nem tudtam állandóan gondolkozni, hiszen ott volt a suli, Nate, Rachel és a falka. És jelenleg még szélcsend volt. De nem tudhattuk meddig. Különösen most nem, hogy Carlisleék készülnek visszatérni. Igaz rövid időre és akkor is zártkörű látogásra. Bár ez bármilyen láncreakciót beindíthat mindkét oldalon. Tudtuk jól. Már azt is tudtuk, hogy mihelyst megérkeznek a Cullenék Dan feladata lesz figyelni a fiatalabb indiánokat La Pushban, mi pedig őszintén reméltük, hogy hat vámpír jelenléte nem fog újabbakat idevonzani a környékre.
- Ne agyalj ezen annyit drágám. Nem lesz semmi gond. – nyugtatott anya, én pedig őszintén hinni akartam neki.

A szokatlanul nyugalmas időszakunk azonban a végéhez látszott közeledni. Elérkezett január harmadika amikor is majdnem az egész Cullen klán megérkezett Forksba. Természetesen az éj leple alatt, hiszen három méregdrága sportkocsi igencsak feltűnést keltett volna a városban, amit most legkevésbé sem akartunk. Másnap szokás szerint igen hűvös és esős időnk volt, így semmi akadálya nem volt, hogy mindannyian nappal látogassanak meg minket. A ház enyhénszólva is zsúfolt volt. Mindenki mindenkit ölelgetett, Alice, Esme és Carlisle éppen Daisy babának és Megannek szentelték minden figyelmüket. Anya és Bella elmélyülten beszélgettek, míg apa, Edward és Jasper alkották a harmadik csoportot. Mi Lukekal a biztonság kedvéért az ajtónak vetett háttal álltunk. Mert ugye sosem lehet tudni.
- Jajj gyertek már beljebb!- trillázta Alice, és kézen ragadott minket és berángatott minket a nappali kellős közepébe. Én nagyot nyeltem. Igyekeztem rájuk koncentrálni és nem a torkomat, orromat, szinte mindenemet maró édes szagra koncentrálni. Luke keze viszont végig ökölben volt.
- Milyen az iskola? Carlisle mesélte múlt hónapban, hogy te is orvosi pályára adtad a fejed. Bírod a strapát?- kérdezte trillázva Alice.
- Hmm, egyelőre igen. Olyan nehéz amilyenre számítottam. De hát valamit valamiért. – feleltem komolyan.
- Bárcsak meg tudnám mondani, hogy milyen jó orvos leszel. Mert, hogy kiváló az biztos.- mosolygott Alice, de azért még mindig bosszantotta, hogy nem látja a mi jövőnket. Erről eszembe is jutott valami, amivel sikeresen eltereltem a figyelmét, mert nem volt hozzá sok kedvem, hogy a jövendő karrieremről beszéljünk. A szemem sarkából közben pedig láttam, hogy Carlisle Lukeot bírta nagy nehezen szóra. Ettől egy kicsit az én tartásom is engedett. Nyugodtabb lettem, most hogy láttam ő is jobban viseli a dolgot.
- Mondcsak Alice, és kibékültetek már Kathyvel?- igyekeztem teljesen ártatlan arcot vágni.
- Jah, hogy arra a múltkori esetre célzol a Volturival- múltkori, már akinek a múltkori 20 évet jelent, dörmögtem magamban - . Aha, igen. Hát végül is felnőtt emberek, akarom mondani vámpírok lennénk vagy mi.- mondta közömbösen. Reméltem, hogy tényleg úgyis van a dolog ahogy gondolja, nem szerettem soha ha a távoli családi körben is veszekedett valaki. De legalább elértem a célomat, és nem faggatott többet az orvosiról, sem a farkasságról, mert Alice esetében ez kikerülhetetlennek tartottam. Vele született volt a kíváncsisága. És most nagyon nem volt kedvem sem holmi bevésődésekről, és sem feltehetőleg már vámpír exbarátokról beszélni.
Amúgyis már valószínűleg úgyis tudott másodkézből mindent anyától.

Néhány napig maradtak csak, de ennyi elég volt, hogy mindent felborítson. Mármint a quileutok között. Sokat voltam Bellával, Esmevel és Aliceel és örömmel tapasztaltam, hogy minnél többet vagyok velük, annál jobban tudom kontrollálni az ösztöneimet és a reakciójaimat is. Luke is nagyon igyekezett, de neki már nem ment ennyire fényesen. Neki maximum néhány óra sikerült csak, és aztán el kellett mennie. Tekintve, hogy anya szülei most egy darabig visszatértek, így főleg én voltam a családfő, illetve az anyuka. Én irányítottam Lukeot, Megant, és viseltem Daisy gondját, mikor nem volt otthon anya. Mondhatni 24 órás elfoglaltság volt, ha azt is belevesszük, hogy iskolába is jártam közben. Így időm nem volt élni. De amikor csak lehetett, találkoztunk Natetel és habár húzták a többiek az orrukat a szagunk miatt, de továbbra is részt vettünk az esti ellenőrző kö-
rökön. Itt időnként a határvonal mentén összefutottunk a rokonokkal, de csak egy fejbólintással jeleztük, hogy észrevettük a másikat, és mentünk is tovább. Az egyik ilyen kimerítő és hihetetlen hosszú éjszaka után, alatt, a csuda tudja már mikor, felébredtem álmomból. Először még nem tudtam, hogy mi ébresztett fel, aztán ahogy
szimatoltam és hallgatóztam, akkor éreztem meg pontosabban, hogy ki hol van. A testvéreim a szobájukban aludtak, akárcsak anya. Egyedül a bejárati ajtónál volt mozgolódás. Még így is éreztem két vámpír édeskés,szúrós szagát..Bella volt és Edward. Apához jöttek, ehhez kétség sem fért. De miért pont hozzá? Tudtam, persze hogy jóban vannak vele is, de végül is anya a lányuk nem? Először még félálomban nem értettem pontosan miről beszélnek. Csak a deszka nyikorgásáról jöttem rá, hogy apa ideges, folyamatosan váltogatja a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Mostmár jobban hegyeztem a fülemet. Csodáltam is, hogy Lukeot nem ébresztették föl a zajok.
- Mikor?- dörmögte apa.
- Körülbelül 10 perce.- hadarta válaszul Bella.
- De mégis miért? Hogyan?
- Mi is szeretnénk megtudni.- Edward hangja éles volt, és ő is ideges. Mostmár felültem az ágyban és próbáltam egyenletesen lélegezni. Tudtam, hogy most nem mehetek az ajtóhoz, mert azonnal meghallanák és véget érne a beszélgetés.
- Nem tudtok valami pontosat?- folytatta kicsit hangosabban apa.
- Nem. Nagyon ügyes. Még a hatóságok se figyeltek fel rá.
- A francba…de hiszen még gyerekek.
- Igen Jake tudjuk. És mindent megteszünk amit tudunk.- hallatszódott Bella dallamos hangja és óvatosan megsimította apa karját.
- Amint megtudjátok mi a vezető szándéka szóljatok rendben?- kérlelte őket apu.- Ne nekik. Isten ments. Én is olyan szeleburdi voltam akkor mint most ők. Az hiányzik, hogy ők is megneszeljenek ebből valamit.
- Ez csak természetes.- ígérte Edward.- De ugye tudod, ha többet is megtudunk, mármint konkrétumokat, akkor őket is be kell avatni? – apa nem válaszolt, de gondolom jelezte beleegyezését. És a beszélgetésnek vége szakadt. Nyirkos januári levegő áramlott be a szobába, a vámpírszag eltűnt és apa halk léptekkel visszaindult a hálóba.

Én hanyatt vágtam magam, és úgy pörögtek az agyamban a kerekek, hogy szinte füstöltek. Valami baj van. Vagyis még nincs, de lesz. Ezt vettem ki a beszélgetésből. És mi az ami még nem történt meg, de nekik tudomásuk van róla? Pontosabban ki lehet az? Ahogy közeledtem a megoldáshoz lassult a szivverésem is.
A dolgok összefüggtek, de még a legfontosabbat a lényeget nem tudtam.

Ha 10perce tudomást szereztek valamiről amit nekünk is tudnunk kell, vagyis apának ,akkor az valami veszedelmes.
Hogyan szerezhetnek erről tudomást ilyen hamar?
Alicetől.
És ki vagy mi lehet a veszedelem?
Farkasok semmi képp, hiszen azokat csak Kathy látja. Ami maradt: emberek, vámpírok.
Kitől kell félnünk?
Vámpíroktól.
Azonbelül is kikre lehet gondolni?
És itt akadtam meg. Amióta létrejött a falkánk semmi törvénybeütközőt nem csináltunk, tehát nem lenne benne semmi logika ha a Volturi jönne. De hát kinek állna még érdekében hogy ránktámadjon?