Moonlight 8 fejezet Új helyek, új arcok

Reggel két kávé után tudtam csak bemászni a kocsiba és elvezetni az egyetemig. Az egész egy hatalmas területen feküdt. Újszerű épületek voltak mindenhol. A hemzsegő tömeg és a – Köszöntjük a gólyákat!- felirat elárulta, hogy jó helyen járok. Kiszálltam a kocsiból és nagy levegőt vettem, majd
elindultam a regisztrációs pult felé. A sor hatalmas volt. Idegesen topogtam a lábammal. Nagyon lassan haladtunk, a nap kibukkant a felhők mögül és pont ránk tűzött. Kezdtem közeledni a pult felé, így elő kotortam a táskámból a szükséges papírokat, mikor hirtelen bumm. Hátulról nekem esett valaki, én pedig elterültem a földön a papírjaimmal egyetemben, amik szétszórodtak a földön. Éppen
föltápászkodtam mikor egy hebegős szőke lány segített összeszedni a cuccaimat.
- Jaaj én annyira sajnálom! Csak épp a térképet néztem, hogy merre kell, amúgy itt a beiratkozás és hát én..
- Semmi baj.- szóltam közbe, mert láttam, hogy annyira zavarban, hogy egy értelmes mondatot nem igazán tud kinyögni. Felálltam és mosolyogva átvettem tőle a papirokat. Kedvesnek tűnt. Ovális szép arca volt, hatalmas kék szemei, és búzaszőke haja. Igaz ezt az összképet elcsúfította a hatalmas fekete keretes szemüveg amit viselt. És hát a ruhái sem voltak éppen a legjobban összeválogatva. Első ránézésre úgy festett, mint egy fiú. Szakadt farmert és egy elhasznált sportcipőt viselt, hosszú kockás inge majdnem a térdéig lógott, hátán pedig ódivatú hátizsák volt. A kezében még mindig az egyetem térképét szorongatta görcsösen. Megsajnáltam szegényt, és egyszerre a szimpátiámat is fölkeltette.
Olyan elesettnek tűnt. Kezet nyújtottam neki.
- Szia, Lily Black vagyok!
- Hello, én meg Rachel McKenzie. Örülök, hogy megismerhetlek. Tudod kicsit elveszettnek érzem magam, mert két hónapja költöztünk ide.- mondta mosolyogva. Láttam, hogy lassan kezd felengedni.
- Értem. Én is új vagyok itt mindenesetre, amúgy La Pushban lakom Forks mellett.
- Tényleg? Ismerem azt a környéket, nemrég jártam arra. Mi Port Angelesbe költöztünk.- mondta zavartan, és a hajával kezdett babrálni. Nem tudtam miért ,de olyan érzésem támadt, mintha megint vissza akarna bújni a csigaházába, igy gyorsan valami más témára akartam terelni a szót, nehogy megint olyan szótlan legyen.
- És te melyik karon fogsz tanulni?
- Ó engem az orvosira vettek fel. Alig várom! Persze tudom, hogy boncolni most még nem fogunk, csak latinul tanulni de azt nagyon sokat….- és csak mondta mondta mondta, én pedig mosolyogva hallgattam és a megfelelő pillanatban hozzászóltam és helyeseltem. Rachel különösen akkor lett lelkes mikor elárultam, hogy csoporttársak leszünk, én pedig örültem neki, hogy rögtön sikerült egy lehetséges barátra szert tennem. Nagyon szimpatikusnak tűnt, és habár nekem is nevetségesnek hatott, felkeltette bennem a védelmező ösztönömet. Szerettem volna jobban megismerni és segíteni neki, hogy ne legyen olyan kis ügyefogyott. Hazafelé a kocsiban sokat mosolyogtam magamban még Rachel csetlésein, botlásain és szilárd elhatározásommá vált, hogy segíteni fogom ahol csak tudom. Ahogy magam előtt láttam az arcát, valami furcsa érzésem támadt, de én se tudtam, hogy pontosan mitől. Olyan Alice érzésem támadt. Mintha már láttam volna Rachelt. De lehetetlenségnek tartottam.
Hiszen nem is ismerek senkit Port Angelesből. Őt meg különösen nem ismerhettem ha még csak most költözhettek ide.- Ugyan már Lil, mással is megesett már ilyen, hagyd a csudába.- szóltam magamra.
Befordultam a ház elé, majd leállítottam a motort. Kiszálltam a kocsiból és bementem. Tele voltam brossúrákkal és papírokkal. Le kellett pakolnom, és át akartam öltözni a gyűlésre. Kevés ruha kellett, mert nem terveztem, hogy kocsival megyek a partra. Csak apát és anyát találtam bent.
- Sziasztok!- anya rám emelte barna szemeit. Láttam, hogy majd meghal a kíváncsiságtól. Nem kerülhettem el a beszámolót.- Kathyék voltak itt?- kérdeztem, mivel nem éreztem sehol vámpír szagot.
- Igen, de Forksban búcsúztunk el tőlük. Nem sokat mesélt amúgy Kathy a tegnapi napról.- jegyezte meg anya. Én kényelmesen elhelyezkedtem az egyik fotelban.
- Sok minden történt. Igen, igazatok volt. Ugyanolyan képességem van, mint Bellának.- anya diadalmasan felnevetett.
- Tudtam. Úgy tudtam, pedig Alice váltig állította, hogy semmi képességed sincs.
- De van más is.- szóltam közbe. Apa is elfordította végre a tekintetét a baseball meccsről.
- Micsoda?- kérdezték kórusban.
- Úgy néz ki képes vagyok blokkolni a vérszívókat.- bejelentésemet néma csend követte. Apa felváltva nézett rám és anyára. Nem igazán fogták fel, hogy mit mondtam.
- Mégis hogyan?- csak ennyit tudott kérdezni anya. Én pedig elmeséltem sikertelen csúszásomat a Cullen házban, és hogy egy aprócska balesettel végződött a dolog. Mikor a történet végére értem és elmeséltem, hogy Gerald mennyire bosszús volt, hogy nem tudta miattam használni az erejét, apa úgy ugrott fel a székből mint akit megcsíptek.
- Olyan büszke vagyok rád! Az első és egyetlen quileut farkas akinek ilyen képességei vannak. Valami hihetetlen. Na ezek után vetődjön erre egyetlen vérszívó is. Úgy elbántok vele, hogy csak na.- mondta diadalmasan. Én pedig csak csendben hallgattam, mert nem akartam a tudomására hozni, hogy van egy vérszívó akivel valószínűleg még dolgom lesz. Igaz fogalmam sem volt, hogy mikor, de azt éreztem, hogy előbb vagy utóbb Mark megint fel fog bukkani. Az ő gondolatára, úgy éreztem mintha egy kő húzná le a gyomromat. Megráztam magam, elnézést kértem a szüleimtől és mondtam, hogy mennem kell a gyűlésre. A szobámban gyorsan magamra kaptam egy farmershortot, meg spagettipántos felsőt és kiszaladtam az erdőbe. A ruháimat lekaptam, a bal bokámon lévő bőrszalagba beledugdostam őket aztán már éreztem is a gerincemen végig hullámzó remegést. Mire abbamaradt már négy lábon álltam és rohantam a tengerpart felé. Közben persze éreztem és hallottam magam körül az erdőt ami fantasz-
tikus volt, mert korábban még sosem láttam így La Pusht. Éreztem a tenger sós illatát, de ott volt mellette még a vizes füvek és fák illata is. Láttam az erdő lakóit ahogy rohanásomtól riadtan visszahú-
zódtak. Igaz is, hiszen most én voltam a ragadazó. Az ellenség. Beleszimatoltam a levegőbe. Éreztem
a többieket. Mielőtt még kiértem volna a fák közül megálltam és gyorsan felöltöztem miután visszaváltoztam. Mikor kiléptem a fák közül a többiek már körül ülték a tüzet.
- Már hallottuk, hogy jössz. Senki nem veri fel így az erdőt mint te. – incselkedett velem Nate, én pedig hozzávágtam az első dolgot ami a kezemügyébe akadt, történetesen egy hatalmas kavicsot. Persze abban a percben elkapta, én csak nyelvet öltöttem rá akár egy óvodás, és leültem Luke mellé.
Innen figyeltem a tüzet aminek lángjai itt ott kékbe csaptak át a sóval bevont fa miatt. Gyönyörű volt.
Igyekeztem erre koncentrálni, és kizárni a fejemből ahogy Tom, és Aaron barátnője olyan odaadó tekintettel bámulják a fiúkat. Röhejes!Gondoltam magamban. Ennyire nem lehet imádni valakit. Aztán eszembe jutott ahogy apa szokott anyára nézni. Bosszúsan megráztam a fejem és elbújtam a hajam mögé. Vártam, hogy Aaron mikor tér rá a lényegre. Nem kellett túl sokat. Krákogott egyet, nem túl hangosan, de ez is elég volt, hogy elhallgattassa a többieket.
- Nos, mindannyian tudjátok, hogy miért jöttünk ide. Nemcsak szimpla esti sütögetésre. – ezen nevetnem kellett, mert Luke éppen akkor ette az ötödik hotdogját, míg a túl oldalon a többiek már végeztek annyi pillecukor és chips elfogyasztásával ami egy kisebb iskolát jól tudott volna lakatni.
- Néhány nappal ezelőtt, vámpírtámadást akadályoztunk meg, khmm, félig. És majdnem elvesztettük
Lillyt, mivel nem tudtunk kapcsolatba lépni vele. Sikerült már magyarázatot találnod rá?- fordította felém nagy fekete szemeit Aaron. Én csak bólintottam, közben éreztem, hogy kigyúl az arcom mert mindenki engem figyelt. Utáltam.
- Olyan mentális védőpajzssal rendelkezem, mint Bella Cullen. Neki már ember életében is megvolt, tehát elképzelhető, hogy örököltem.- elismerő moraj zúgott végig a srácok között. Mostmár én is bátrabban folytattam.
- Ez azt jelenti, hogy képes vagyok a különleges elmére kiható képességekkel rendelkező vámpíroktól megvédeni a falkát. Persze ehhez elég sok idő kell, mire megtanulom kiterjeszteni a pajzsomat. Néhány hét vagy akár egy hónap is.
- Értem. Nagyon köszönjük. Nem gondoltam volna, hogy ez sül ki belőle, de úgy néz ki, hogy nagyon is hasznos képességed van. És gondoskodni fogok róla, hogy gyakorold, mert nem tudhatjuk, hogy mikor jönnek vissza a ..- elharapta a mondatot és vetett felém egy aggódó pillantást, de én csak megvontam a vállamat. Azóta az eset óta már nem is egy rémálmom volt a vérvörös szemű és vérszomjas Markkal, tehát nem zavart, ha emlegették előttem. Sejtettem, hogy lesz még közünk egymáshoz, csak azt nem tudtam, hogy pontosan mikor. Már majdnem visszasüppedtem a gondola-
taimba mikor eszembe jutott, hogy Aaron nem tud még mindent.
- Öhmm, izé, szóval lenne még valami.- mindenki csendben várta a folytatást.
- Mikor Kathyéknél voltam, kiderült hogy van más képességem is.- Ben Ateara örömében kurjantott egy nagyot, de Aaron tekintete elnémította.
- Úgy néz ki, hogy tudom blokkolni a vámpírokat. Pár percre mozdulatlanok lesznek ha létrejön köztünk a szemkontaktus miközben ők az erejüket próbálják használni.- az utolsó szavaim belevesztek az egyszerre kitörö örömujjongásba és az óceán felől érkező mennydörgésbe.
- Eléééég, cseeeennnd- üvöltötte el magát Aaron. – Na végre! Örömmel hallom Lil, hogy milyen képességeid vannak, Isten adja hogy ne kelljen használnod.- mondta méltóságteljesen. Bár a fiúk többségének az arckifejezése elárulta, hogy egyáltalán nem ért egyet a főnökkel. A gyűlésnek végül is a közelgő vihar vetett véget, Aaron pedig még a kocsi felé futva odakiabálta, hogy majd küldjem el neki e-mailben az órarendemet, és majd a szerint gyakoroljuk a védőpajzsom használatát. Én nem tudtam mit tenni, beleegyeztem, és már fel voltam rá készülve lélekben, hogy amíg nem tudom megvédelmezni az egész falkát, addig nem sok időm lesz tanulás és edzés mellett bármi másra. Otthon Lukera bíztam a hírnök szerepét, én túl fáradt voltam, hogy most még bájcsevegjek is. Így egyenesen
tusolni mentem utána pedig aludni. Annyi kép kavargott a fejemben még lefekvés után, hogy nehéz volt rendet rakni közöttük. De valamiért mindig felbukkant Rachel arca. Nem tudtam rá egyszerűen magyarázatot találni, de ismerős volt valahonnan. Bár tudtam, hogy hülyeség, hiszen még csak most
költöztek ide. Honnan is ismerhetném? A Port Angeleseiket amúgy se ismertem soha csak a Forksban élőket. Nem tudtam egyszerűen az okára bukkani így nem tudtam mást tenni, figyelmen kívül hagytam és inkább a pihenésre koncentráltam.
Még előttem állt egy tökéletesen szabad hétvége, amit sikerült a családommal töltenem. De utána…

Igazam lett már megint. Lassan kezdem unni. Az iskola megkezdődött. Egyenes imádom és nekem találták ki. Azt az apróságot leszámítva, hogy mindannyian majd meghaltunk ugyanis annyi a munka.
Sajnos Rachellel nem tudtam beváltani a terveimet. Pedig sok helyre meg akartam hívni, és olyan ti-
pikus barátnős programokat szervezni, de nem igazán sikerült mivel, a latin anatómián, orvosi kémián és fizikán kívül túl sokat sajnos nem tudtunk beszélgetni, de azért így is állandóan együtt voltunk.

Na és persze ott volt Aaron. Akivel állandóan gyakorolnom kellett új képességemet.

Az edzések kimerítőek voltak. Általában én próbáltam Aaronnal szemben kiterjeszteni a pajzsomat a srácokra, hogy ne lásson bele az ő fejükbe, de ők persze úgy játszottak körülöttem, mint az idétlen kölyök kutyák. Minden egyes ilyen alkalom után kegyetlenül elfáradtam, persze Aaron nem ismert könyörületet.

- A francba Aaron, már harmadik hete csinálom! Hagyjuk már abba! Most majdnem egy óráig sikerült blokkolnom őket.- gondoltam a fejemben. De a fekete farkas csak megrázta a fejét.

- Nem érdekel. A vámpír nem fogja stopperral mérni az időt ha támadni akar.- dühösen felmordultam és toppantottam egyet a mancsommal.

- Elegem van. Fáradt vagyok. Ma állandóan csak tanultam, és ezt csináltam. Hónapok óta egy vámpír sincs a környéken.- fakadtam ki, majd sarkon fordultam elfelejtkezve róla, hogy kivel is beszélek és már indultam volna haza amikor meghallottam Aaront.

- Nem mész.- ez kőkemény kijelentés volt, és parancs tőle. A lábaim abban a pillanatban cöveket vertek a földbe. Én pedig olyat tettem amit még sosem a srácok előtt. Olyan fáradt voltam, hogy elsírtam magam. Nem vágytam másra, csak hosszú, mély pihentető alvásra, és egy kis semmitevésre.

Úgy éreztem, hogy ez a hetek óta tartó kemény hajszolást már nem bírom. Sírni még nem sírtam farkasként. Megtudtam hát hogy könnyezni így is tudok, elég rendesen, de csak halk nyüszögésre futotta. Ebben a pillanatban a fák közül előbukkant a hatalmas szürke fekete foltos farkas és vadul vicsorogva Aaronra vetette magát. De Aaron sem hagyta magát, azonnal visszatámadt. Én annyira meglepődtem, hogy el is felejtettem sírni és csak a két gombóccá összeálló dühös farkast néztem akik igyekeztek belekapni a másikba. Csakhamar előbukkantak a fák mögül a többiek is, és hallottam hogy milyen lelkesen biztatják a két fiút. Csak Daniel és én voltunk csendben. Gyorsan befutottam a fák közé, még farkas létem óta ilyen hamar nem változtam vissza emberré. A zajok után mentem, hogy vajon hol lehet ez a két ökör. Meg is találtam őket hamar, most egymással szemben álltak támadásra készen, de én most gyorsabb voltam és közéjük álltam, és kinyújtottam a karomat.

- Álljatok már meg! Mi ütött belétek! Azonnal hagyjátok abba!- üvöltöttem ahogy a torkomon kifért.

És láss csodát, megtörtént. A két farkas légzése fokozatosan lelassult, és két különböző irányban elnyelte őket az erdő. Pár pillanat múlva elő is jött Nate meg Aaron. Én értetlenül bámultam rájuk, mert minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam végül is mi volt ez az egész.

- Sajnálom Lily, ezentúl csak kéthetente lesz edzés.- mondta Aaron. Elkerekedett szemmel néztem rá, és csak bólintottam, hogy lássa, tudomásul vettem. Aaron elcammogott nehéz léptekkel, és hallottam ahogy odakiáltja a fiúknak hogy lehet menni, mára végeztünk.

- Öhm, bocs ha rád ijesztettem.- szabadkozott Nate.

- Semmi  gond. Csak nem igazán értettem mi volt ez a verekedés vagy mi.- mondtam sután.

- Meghallottam, hogy mennyire elkeseredett és fáradt vagy, és felment bennem a pumpa. Nagyon dühös lettem Aaronra. Aztán ha szép szóval nem lehet, meg ugye a meglepetés ereje és a többi.- majd cinkosan elmosolyodott. Én sem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza rá. Lassan elindultunk a fák között. Az eső lassan cseperegni kezdett és a szél is feltámadt. Ehhez képest Nate csak egy rövid nadrágot viselt, én pedig az egyik nyári ruhámat, de már nem zavartattuk magunkat. Észre sem vettük, hogy milyen lassan haladunk, csak akkor tűnt fel, hogy már este van, mikor a házunk előtt már a csillagok ragyogtak le ránk.

- Azt hiszem én most megyek, rám fér egy kis alvás.- mondtam laposakat pislogva. Nate csak zavartan vigyorgott.

- Ő, Lil, kérdezhetek valamit?

- Persze.- mondtam teljesen nyugodtan.

- Lenne kedved egyszer eljönni velem valahová? Mondjuk Port Angelesbe sétálni vagy ilyesmi.- motyogta megilletődve. Én először nem hittem a fülemnek. Jól hallottam? Nate randira hívott? De végül is tetszett az ötlet. Már csak azért is mert mindig is bírtam, és azért mert van ez a hülye bevésődés, mi miért ne randizhatnánk? Nem igaz? Éreztem ahogy elönti a pír az arcomat. Annyira nem szerettem, olyan árulkodó volt.

- Nagyon szívesen. Majd hívj vagy írj egy üzenetet.- azzal elé léptem nyomtam egy puszit egy arcára, és mosolyogva otthagytam. Vissza se kellett néznem, de úgyis tudtam, hogy most sikerült meglepnem és nagy örömöt okoznom neki. De most valahogy én is máshogy éreztem magam, felvillanyozva és olyan könnyűnek mintha én magam egy tollpihe lennék. Nagyon is elképzelhetőnek tartottam, hogy bele tudok szeretni Natebe.