Északi fény-30.fejezet Újra Volterrában

El is felejtkeztem, hogy a Jacob pártiaknak jó hírrél szolgálhatok, van még egy fejezet..remélem az is tetszeni fog:)



Kapkodva vettem el a nőtől a jegyemet, és minél előbb a gépen akartam lenni. Tudtam, hogy ennyi idő alatt nem tudnak utolérni, de akkor is idegesen lestem a hátam mögé. Végre átverekedtem magam a tömegen és feljutottam a gépre. Megkerestem a helyemet, leültem. Azonnal előkotortam a táskámból a zenelejátszómat, nem akartam senkihez se szólni, de a mellettem ülő idős hölgy gondolataiból kiindulva jól cselekedtem. A gép nem akart indulni. Idegesen doboltam a karfán a kezemmel. Egyre idegesebb lettem mire észrevettem, hogy lassan de biztosan elindult a gép. A zsebemben megrezzent a mobilom. Rá se néztem, hogy ki hív, csak egyszerűen kivettem az aksiját és beledobtam a táskámba. Mostmár úgyis mindegy. Kinéztem az ablakon. Már jócskán szeltük az eget és alattunk az óceán terült el. Aludni nem tudtam, túltengett bennem az adrenalin. Gondosan, akár egy videót játszottam vissza magamban apa emlékeit, hogy hogyan jutott el Volterrába és ott pedig, hogyan lelt rá a Volturira. Nekem nem lesz nehéz a bejutás, töprengtem rajta, nyilván tárt karokkal fognak várni. Rengeteg időm volt még leszállásig, így a gondolataim szabadon pöröghettek akár egy búgócsiga. Hol ide hol hoda, nem volt megállás, talán ki akartam használni még az utolsó pillanatokat amíg még
volt időm és energiám szépen mindent végig gondolni. Igazából egy leltárt csináltam. Egy utolsót.
  Szerencsésnek mondhattam magam a családom miatt, tulajdonképpen nem is egy volt belőle hanem az utóbbi időben kettő. Ott voltak a szüleim, és Carlisleék, Rosaliék, Jasperék, úgy nőttem fel köztük, hogy sem anyagiakban és persze lelkiekben sosem szenvedtem hiányt. Mindig teljes szeretet és védelem övezett. És persze Jacob, aki a kezdetektől velem volt, és neki köszönhettem a második családot. Quiléket, akiket annyira közel éreztem magamhoz, mintha már a testvéreim lennének. Végül is, ha azt nem nézzük, hogy nemhogy vámpíroknak, de a magamfajtának se lenne szabad létezni, hálás lehetek ezért a majdnem tizennyolc évért, hogy megadatott. Igaz Jacobbal kevesebbet lehettem együtt, mint szerelme, de ne legyünk telhetetlenek. Amikor eszembe jutott, hirtelen szörnyen elszégyelltem
magam, hogy úgy ott hagytam Denverben. De legalább azt a levelet ott hagytam neki, az legalább megmagyaráz valamennyit abból amit tettem, vagyis amit készültem tenni. Tisztában voltam vele, hogy nem volt fair, azzal is ,hogy mindenkit nagyon megbántok vele, de nem volt jobb ötletem, nem tehettem mást.  Próbálkoztam az alvással is, hiszen még mindig csak az út felét tettük meg, de nem sikerült. A szemem mindig úgy kipattant, mintha rugó lenne benne. A mellettem ülő idős hölgy gondolatai kezdtek bosszantani, most azt latolgatta, hogy vajon menekülök-e valaki elől, vagy szimplán vagyok ilyen goromba,  esetleg újgazdag csemete vagyok aki meglépett a szülei elől. Halandók, mennyire nem tudnak ők semmit.
Nem tudtam nyugton maradni, majd szétvetett az izgalom, legszivesebben felpattantam volna a helyemről és rohangáltam volna körbe körbe mint a szerencsétlen mókusok a mókuskerékben. De még mindig borzalmasan hosszú ideig a székem fogságára voltam ítélve. A lejátszómat teljes hangerőre állítottam és dübörgős rockzenét kezdtem hallgatni, hátha az old valamit a feszültségemen, de nem segített az sem. Éppen másik számot kerestem volna, mikor kellemes hangon bejelentette több nyelven is a pilóta, hogy a vártnál jobb időjárási viszonyok miatt, fél órával előbb érkezünk meg Firenzébe. Már kikapcsoltam az övemet és leszálláskor a stewardes szúrós pillantásával sem foglalkoztam. Honnan tudná, hogy nekem meg se kottyan a légnyomás. 
  A reptéren tétován ácsorogtam a járókelők között. De csak néhány pillanatig. Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek, hiszen mire normális közlekedési eszközökkel eljutnék Volterrába az rengeteg idő pazarlást jelentene, de nekem minél előbb oda kellett érnem. Ugyanazt tettem, amit 19 éve Alice néni is, gyorsan cselekedtem, ez a Cullen örökség is megvolt bennem ,hogy kíválóan értettem az autókhoz. Ahogy végigpásztáztam a parkólót, már meg is találtam a nekem való autót. Egy fekete Aston Martin volt. Pont ez kellett nekem, gondoltam miközben többször körbenéztem, hogy kik láthatnak. A tömeg hatalmas volt, több gép is most érkezett, így nem keltettem feltűnést miközben odamentem a kocsihoz és elbabráltam a zárjával. Amint kinyílt az ajtó, felvisított a riasztó, de egyetlen ökölcsapásommal elhallgattatam. Néhányan érdeklődve néztek felém, de egy csábos mosolyommal sikerült elaltatnom a gyanújúkat. Azt hitték, hogy csak véletlenül elfelejtettem kikapcsolni a riasztót mielőtt kinyitottam a kocsim
ajtaját. Príma. Bepattantam, és már 200-al száguldottam kifelé Firenzéből. Szerencsémre még a kocsi tankja is tele volt, így nem kellett azon aggódnom, hogy nem bírja ki az utat Volterráig. Ahogy egyre inkább tudatosult bennem, hogy közeledek a célomhoz valami csoda folytán kezdtem megnyugodni. Az idegesség kezdett alábhagyni, már nem voltam olyan hiperaktív, mint a repülőgépen. Magam előtt láttam a három arcot, azt a hármat akik döntenek a sorsomról, bár nem volt nehéz kitalálnom, hogy mi lesz az. Ha ők az uralkodók ám legyen, döntsenek belátásuk szerint. Engem már csak az éltetett, ha halott leszek a családomnak nem kell több atrocitást kiállnia és mindannyiukat békénhagyják. És Jacob,talán végre ő is megtalálja egyszer a neki megfelelő személyt, mert hogy nem én voltam neki az, azt már láttam. Ennél lehetetlenebb szerelem nem volt még a világegyetemen ,mint a miénk. Bár arról fogalmam sem volt, hogy a quileutoknál lehetséges-e kétszer is a bevésődés, de ha én már nem leszek akkor nem láttam akadályát, hiszen megszűnik a kötelék köztem és Jacob között, próbáltam magam ezzel vigasztalni, de egy részem nagyon is tudta, hogy ha mégsem maradnék életben akkor Jacob képtelen lenne tovább lépni. 
Ahogy haladtam a kanyargós utakon a tájat figyeltem. Mennyire csodálatos napfényben
Olaszország. Alattam kis városkák terültek el és minden színesben pompázott. Hogyne, hiszen augusztus vége van, a nyár legszebb időszaka. De ha süt a nap akkor az azt jelenti, hogy Caiuséket egészen biztosan lent fogom találni. Egyre jobban tekergett az út és haladt felfelé. Mikor már kezdett kiegyenesedni egy szakasz, megláttam Volterrát. Szebb volt, mint azt az emlékekben láttam. Pici kis város volt, fallal körül véve, úgy nézett, ki mintha a középkori városok egyik élethű mása maradt volna vissza. A város közepén kimagaslott az óratorony. Nagyon szép volt. Összeszorult a gyomrom mikor áthajtottam a városka kapuján. Kerestem egy félreeső helyet és leparkoltam a kocsival. Innen már gyalog mentem, tudtam, hogy merre kell haladnom. A nap egyre magasabbra kúszott az égen, és már elég erősen tűzött. Hosszú hajamat lófarokba összekötöttem, majd a város főtere felé vettem az irányt. Valahol itt kell lennie, valahol itt kell lennie, mondogattam magamban miközben megszaporáztam a lépteimet. Mit sem sejtő hétköznapi emberek haladtak el mellettem az utcán. Mennyire helyet cseréltem volna velük. De már mindjárt vége. Egy hosszú keskeny kis utcán haladtam végig, aminek magas falai a napot is eltakarták előlem, de már láttam, hogy az utca végén ott van a főtér. Onnan már jobban tudni fogom, hogy merre kell indulnom. Még gyorsabb tempóra kapcsoltam, már majdnem futottam mire lihegve megérkeztem a térre. Körbefordultam és próbálkoztam emlékezni. Én pont a toronnyal szemben álltam. Hol állt régen apa? Behunytam a szemem és anya emlékeit pergettem le magam előtt. Láttam a hömpölygő vörös tömeget, a tér közepén lévő szökőkutat, és hogy anya a torony melletti sikátor felé rohan. Tehát az lesz az. Kinyitottam a szemem és rohanni kezdtem. Nekem szerencsém volt, már ha lehet annak nevezni, mivel nem volt ünnepség a városban, és nem volt semmi ami feltartóztathatott volna. Néhányan azért csak utánam fordultak. Tisztában voltam vele, hogy azért mert habár nem keltettem akkora feltűnést mintha  vámpír lennék, de azért én is halványan és áttetszően vertem vissza a fényt, mintha vékony viasz réteg borított volna. De most nem értem rá ezzel foglalkozni. Lélekszakadva rohantam arra amerre a Volturikhoz vezető lejáratot sejtettem. Gondoltam, hogy biztos több módon is le lehet jutni oda, de ez volt az egyetlen egy amit biztosan ismertem. Amikor berontottam, azonnal le is fékeztem. Nem tudom mire számíthatott a Volturi, talán arra hogy a szüleim sereggel mennek ellenük? Mivel a sikátor végén lévő lejáratot őrizte egy testőr. Előrelépett egy nagyot mikor meglátott, nyilván azt hitte, hogy eltévedt Volterrai la-
kos vagy turista vagyok. Kihúztam magam elé léptem és hangosan megszólaltam.
- Renesmee Cullen vagyok. A Volturikkal akarok beszélni.- a számszélébe haraptam, majd vártam. A nagydarab tagbaszakadt kopasz férfi végig mért. Nyilván észrevette, hogy nincs ember illatom és a szívem is ver tehát nem hazudhatok. Azt már nem tudtam, hogy mennyire vannak a testőrök beavatva a dologba. A férfi előkapott egy adóvevő készüléket, tekergetett valamit, majd elsétált a sikátor végére, oda ahonnan jöttem és halkan beszélt valakivel. Biztosan azt tudakolta, hogy beengedhet-e vagy sem. Eltette a ketyeréjét, majd visszajött hozzám. Kinyitotta a lejáró tetejét és intett, hogy induljak. A testem viszont nem akart reagálni az akaratomra. Nehézkes léptekkel vonszoltam el magam oda, és beleugrottam. Fél pillanat alatt a talpam már keményen csapódott a kövön. A testőr nem követett, fent maradt és bezárta utánam az ajtót. Lent viszont már ketten vártak rám. Nem szóltak hozzám csak meg-
fogtak a karomnál fogva és vezetni kezdtek. A New Yorkihoz hasonlóan ez is ugyanolyan zegzugos volt, talán még tekervényesebb is. Éreztem a vámpírok illatát, egyre erősödött, minél lejjebb értünk. A sima köfalakat egyszeribe egy irodahelyiség váltotta fel padlószőnyeggel és recepciós pulttal. A lány aki ott ült kedvesen rámmosolygott. Én megpróbáltam volna viszonozni de semmi értelmét nem láttam. A két testőr kilépett a kapun ami ebbe a helyiségbe vezetett, majd magamrahagytak a lánnyal. Én tétován ácsorogtam. 
- Szia, Gianna vagyok! Mindjárt bemehetsz.- törte meg a csendet a lány. Ránéztem, neki nem olyan vad vörös színben játszott az írisze, hanem majdnem rózsaszínben. A tekintete sajnálatot tükrözött.  Nem értette, hogy miért jöttem ide önkét, hallgattam a gondolatait. Én az ajtót figyeltem ami a pultja mellett volt. Új lehetett, hatalmas faragott fa ajtó volt. Még a fán is látszódott, hogy  nem viselte meg az idő. Vajon élnek-e még akik ezt az ajtót készítették?Futott át az agyamon. De ekkor bent kinyílt az ajtó. Remegő lábbak elindultam befelé, még távozóban hallottam Gianna gondolatait, ahogy azért szorít, hogy ne legyen nagyon fájdalmas a halálom. Bíztató volt, mindenesetre nagyokat léptem és nem néztem vissza mikor hatalmas robajjal becsukódott mögöttem az ajtó. Egy trónterembe kerültem. Három szék állt benne, magasabban mint a normál szint. Sejtettem mostmár, hogy honnan vették Janék az ötletet. És a három széken ott ültek mind a hárman. Aro, Marcus és Caius. Leginkább Aro tűnt meglepettnek, Marcus inkább bosszús volt. Amint eléjük léptem Aro hanyagul intett a kezével a testőröknek, hogy elmehetnek. Nekem  kicsit összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy négyesben maradok a Volturival ,de hát végül is ezért jöttem. 
- Minek köszönhetjük látogatásodat Renesmee?- kérdezte udvariasan Caius. Dühös pillantással
meredtem rájuk.
- Mintha ugyan nem tudnátok. Vagy Marcus nem avatott be titeket, hogy Janet a nyakamra küldte és meg akartak ölni?- szólaltam meg mérgesen. Kicsit megrettentem, mert a terem többszörösen visszaverte a hangomat. Marcus továbbra is dühösen méregetett, Caius közömbös volt, míg Aron csak a sajnálkozást vettem észre. 
- Mi igazán nem akartuk, hogy ez legyen..-szabadkozott Aro, nem akartátok, nem a fenét..-
Én nem szerettem volna Carlisle barátomnak és legkevésbé Edwardnak fájdalmat okozni, de
aztán eljött az a lány aki elmondta hogy mire készültök és Aiden is megerősítette a félelmeinket..
Nem tehettünk mást..- Félelmeit? Ez nevetséges. Dühöngtem magamban.
- Nem igaz? Megölitek a Cullenek legfiatalabb tagját csak mert egy farkassal akartam házasodni?
Persze ez a legegyszerűbb megoldás. Hogyan gátoljuk meg a faj keveredést, öljük meg az érintett
feleket.
- Pontosan erről van szó.- dörrent rám Marcus.- A farkasok aljanép. Közönséges kutyák, az embereknél sem jobbak. Te még a vámpíroknál is magasabb rendű vagy, habár a létezédes nem épp normális dolog. De mi elfogadtuk ezt, és abban bíztunk, hogy egyszer talán részünk lehet abban a megtiszteltetésben, hogy a legifjabb és legkülönlegesebb Cullent vendégül láthatjuk egy időre itt nálunk. De te erre rácáfoltál. Igazán sajnáljuk Carlisleékat de bíztunk és bízunk benne, hogy az idő talán begyógyítja a sebeket.  És ha mégsem, még mindig teremthetnek maguknak Belláék egy új gyermeket, természetesen felnőttet.- minden szava sugározta a felsőbbrendűséget, és a dühöt, hogy én meg mertem kérdőjelezni a döntésüket.
- Amennyiben hallgattál volna ránk, természetesen mindezt elkerülhettük volna. Találhattál volna magadnak méltó párt a mi fajtánk között. De hogy egy kutyával házasodj és ki tudja milyen utódaitok legyenek, az már egyenesen felháborító.- szónokolt tovább, én pedig egyre idegesebb lettem. Már nem érdekelt ha tiszteletlen leszek velük, csak el akartam mondani amiért ide jöttem, megpróbálni amit kigondoltam, és ha nem sikerül akkor méltósággal meghalni.
- Értem, tehát ez a véleményetek. És nem érdekel titeket, hogy kiket tiportok a porba amíg be nem bizonyítjátok az igazatokat. Rendben van. De nem csak azért jöttem ide, hogy a véleményeteket meghallgassam. – majd válaszra sem várva, már fel is léptem a trónra, egyenesen a döbbent a Marcus elé és megérintettem az arcát. Hallottam mellettem Caius és Aro döbbent nyögését. Marcus megpróbálta volna lerázni magáról a kezemet, de nem hagytam magam. Nemcsak emlékeket mutattam neki, hanem az egész életemet. Mindent egy lapra tettem fel. Most vagy soha alapon. Nem tudtam jobbat kitalálni, csak ebben bíztam, hogy ez esetleg meggyőzheti majd őket. Mert ha az én és Jacob emlékei nem járnak
sikerrel, akkor semmi a világon. Utolsónak azt a képet hagytam amire mind a ketten vágytunk Jacobbal és többször is gondoltam rá. Mi, idősen, szülőkként, a gyerekeinkkel körbevéve. A végére értem. A szívem minden eddiginél gyorsabban és hangosabban ostromolta a bordáimat, hátraléptem, hogy hagyjam Marcust levegőhöz jutni. És vártam a hatást. Még egy darabig csukott szemmel ült előttem. Nem hallgattam a gondolataiba, azt akartam hogy kimondja. Óvatosan felnézett rám. De nem tudtam értelmezni a tekintetét, egyszerre volt még valahogy mindig dühös és megrendült is. Végre megszólalt.
- Mutasd meg nekik is ,aztán beszélünk.- jegyezte meg hűvösen. Én Caius elé sétáltam aki tétován kinyújtotta elém fehér kezeit. Megfogtam és most neki is ugyanazokat a képeket, emlékeket mutattam meg mint előtte Marcusnak. Ő sem árult el többet mint testvére, ő is ugyanolyan titokzatos arckifejezést öltött, és intett, hogy folytassam a dolgot Aroval. Aro már nem vágott olyan szenvelgő arcot mint fivérei, kedvesen rámmosolygott és ő nyúlt az én kezeim után. Nála is mindent megmutattam amit tudtam, majd kinyitottam szemem. Vártam a sorsomra, és a döntésre. De Aro is hasonlóan viselkedett a másik kettőhöz
képest.
- Nos rendben Renesmee. Kérlek fáradj ki, és majd beszólítunk ha ítélkeztünk fölötted.- felelte nyugodtan Aro. Bólintottam és lassan kimentem a teremből, vissza az előtérbe. Még szerencse, hogy voltak kint székek, mert mentem összerogytam volna az izgalomtól. A legközelebbire leültem és a kezemet tördeltem. Giannának tátva maradt a szája mikor meglátott, hallottam a gondolataiban, hogy biztosra vette, hogy azonnal küldenek a vesztőhelyre. Nagyon meglepte, hogy még élve lát. Nem volt kedvem beszélgetni érthető okok miatt, de úgy nézett ki, hogy ő sem erőlteti a dolgot, elbújt a számítógépe monitora mögé.  A percek pedig teltek, egyik a másik után. Gianna feje fölött volt egy óra, azon mértem le a szenvedésem hosszúságát. Vagy nem jutottak dűlőre, vagy pedig direkt csinálják ezt velem még a kivégzésem előtt. Már a harmadik óra telt el minden jel nélkül, mikor végre megjelent egy testőr a kétszárnyű faajtóban és szólított. Izgatottan pattantam fel, egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom a pultban nehogy elessek
a saját lábamban, majd miután megpróbáltam egy csöppnyi nyugalmat erőltetni magamra, követtem a férfit. A testőrök visszatértek, mindannyian uraik körül voltak illetve az ajtóknál. A három vámpír arca továbbra sem árult el semmit, én pedig már ott tartottam, hogyha nem mondják ki végre, hogy mit döntöttek, akkor engem az izgalom fog a sírba vinni.
- Meghoztuk az ítéletet.- szólalt meg csengő hangján Caius.
- A látottak és hallottak alapján úgy döntöttünk, hogy felhagyunk az eddigi próbálkozásainkkal és békében élhettek.- folytatta Marcus, de minden szót úgy kellett kipréselnie az ajkán. A gyomrom és szivem egyszerre kezdett vad táncba a hallottak alapján, a terem forogni kezdett velem, de rákényszerítettem magam, hogy állva maradjak.
- Távozz hát békével, és kérlek borítsunk fátylat a múltra.- mondta kedvesen Aro. Voltak fentartásaim ezzel kapcsolatban, de az most nem sokat számított.
- Akkor egészen biztosan vége?- kérdeztem remegő hangon.- Nem fogtok rám és Jacobra vadászni? Békében élhetünk?- azt akartam, hogy még egyszer kimondják, még mindig túl hihetetlen volt a számom-ra ez az egész.
- Igen. Nem fogunk többet keresni benneteket, amennyiben továbbra is őrzitek a titkot, éljetek nyugalomban a farkassal.- mondta Marcus.
- Köszönöm. Bíztam a helyes ítéletetekben. Akkor hát, viszlát.- majd sután intettem feléjük és kitámolyogtam az előtérbe. Lerogytam ismét ugyanarra a székre. Az agyam vadul zakatolt. Vége van, örökre vége van, megértették és felfogták. Visítani tudtam volna örömömben. Gianna elképedése viszont már kezdett bosszantani. De elképedését szelíd mosoly váltotta fel.
- Nahát, felmentettek . Gratulálok, és sok boldogságot.- kacsintott rám.- Mindjárt szólok egy őrnek aki vissza kísére a feszínre.- én csak bólintottam, még abban is bizonytalan voltam, hogy tudok-e majd normálisan járni.  Az őr a térre vezetett egy lépcsősoron keresztül, biccentett majd eltűnt. Én hirtelen nem láttam a szemembe tűző naptól, de utána egyből elárasztott a megkönnyebülés azonnal vissza akartam indulni
a reptérre. Tudtam, hogy még szólnom kell anyáéknak is és Jacobnak, hogy ne aggódjanak. Normál tempóban haladtam a kocsihoz, de én így is azt éreztem, hogy suhanok.
  Futás közben még mindig azt hittem, hogy egy álomba csöppentem, és hosszú hónap óta nem egy rémálomba. Nem tudtam felfogni, hogy győztem. Én, én győztem meg a Volturit arról, hogy álljanak le, és én bizonyítottam be nekik, hogy nekünk van igazunk és nem nekik. Ezekután már azt hiszem, nem igazán akarnak majd vendégül látni, de bánja a fene. Az izgalomtól alig bírtam menni, de kicsit szédültem is. De a dolgot csak az izgalomnak tudtam be, és a hihetetlen örömnek. Bár mikor már a tűzőnapról beértem abba az utcácskába ahol a kocsit hagytam, erősen kerülgetett a hányinger. Biztosan csak most adja ki a testem a feszültséget, gondoltam. A kocsi még mindig ott állt ahol hagytam, benne a telefonommal. Kapkodva összeraktam, de nem ment könnyen, mert remegett a kezem az izgalomtól. Mikor bekapcsoltam, kiirta a telefon, hogy töröljek a nem fogadott hívásokból és a beérkezett üzenetekből mert megtelt a telefon memóriája. Hol Cullenek hívtak, aztán Jacob, aztán Tanyáék, Cloe, mindannyian megpróbáltak utolérni. Mostmár, hogy kezdtem lenyugodni, sajnáltam őket, hogy mennyire izgulhattak értem. Átvillant egy gondolat az agyamon, mi van ha utánam jöttek? Az is lehet, hogy már Olaszországban vannak. Azonnal tárcsáztam apa számát, és foházkodtam, hogy felvegye. Nem vette fel, a hangposta kapcsolt be. Utána próbáltam anyát, ő sem, aztán Jaket, de ő sem vette fel. Az örömöm amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant. De nem kellett sokat várnom, hogy sikerrel járjak, Carlisle felvette a telefonját.
- Carlilse, hál istennek, apáékkal mi van? Miért nem vette fel egyikük sem a telefont?- hadartam gyorsan.
- Nessie? Nessie tényleg te vagy?- kérdezte Carlisle elcsukló hangon. Sosem hallottam még így beszélni. Elöntött a bűntudat, pontosan azt csináltam, mikor egyedül mentem el a farkasok után nyomozni. Akkor is ennyire megijesztettem.
- Igen Carlisle, ne haragudj.- mondtam szomorúan, de bíztam benne, hogy idővel talán megbocsájtják amit tettem.- Jól vagyok, minden rendben van, az első géppel megyek haza és mindent elmesélek.- de  Carlisle helyett már más válaszolt nekem a telefonban, egy nagyon is ismerős dühtől izzó hang. 
- Van fogalmad róla, hogy mit álltunk ki?- üvöltött apám.- Renesmee Carlie Cullen!!!Nem hittem volna, hogy ilyen ostobaságra ragadtatod magad. Hát nem megmondtuk, hogy mindent elintézünk??? Te csak úgy szó nélkül eltűnsz a házból és egy levelet hagysz, amiben mindenkitől bocsánatot kérsz és közlöd, hogy elmész a Volturihoz??? – én csak csendben hallgattam a szóáradatot és közben mosolyogtam,  mert örültem neki, hogy egyáltalán hallhatom. Apa hirtelen elhallgatott, gondolom meglátta vagyis hallotta, hogy mire gondolok.
- Te megmutattad nekik az emlékeidet?- teljesen le volt döbbenve. Én ha lehet, csak még szélesebben vigyorogtam.
- Ne most apa jó? Elkötöttem egy Aston Martint és szeretnék még azelőtt a New Yorki gépen lenni, mielőtt elkapnak az olasz rendőrök.- mondtam apának bujkáló nevetéssel a hangomban. A háttérben hallottam Alice gyöngyöző kacagását, és csiripelő kis hangját.
- Elkötött egy kocsit?Ráadásul egy Aston Martint? Hiába, az én unokahugom.- majd tovább kacagott. A hangokból ítélve valaki rásózott egy nagyot, de ez sem tudta Alice kedvét szegni. 
- Edward add már ide hadd beszéljek vele!- hallottam meg anya türelmetlen hangját a háttérben. Én közben beindítottam a motort, tényleg nem akartam tovább egyhelyben maradni, mert a végén kiszúrtak volna a rendőrök. 
- Kicsim, Renesmee hallasz?- anyának rekedt volt a hangja az izgalomtól.
- Persze anya. Minden rendben, nyugi. Apának és Carlislenak már elmondtam mi történt, majd
beszámolok róla otthon rendben?
- Oké, de ne csinálj ilyet többet rendben? Nem voltam se élő se holt az aggodalomtól.- én felnevettem, anya pedig bosszúsan fújt a vonal másik végén.
- Jajj tudod, hogy csak képletesen értettem. Szóval gyere azonnal haza, világos?
- De anya, ti még nem Denverben vagytok?- kérdeztem, mivel sejtettem, hogy nem tudtak napsütéses időben se utánam, se máshova elindulni.
- Már nem, nemsokkal az után, hogy Jacob megtalálta a leveledet, szóltak Tanyáék, hogy biztonságos a város, tehát mindannyian visszamentünk és Tanyaáékkal vitattuk meg a lehetőségeinket. Éppen indulni készültünk utánad, mikor telefonáltál. Annyira aggódtam.- ismételte meg elfúló hangon. Én sem vágytam már másra, csak hogy hazaérjek és megöleljem a szüleimet. De valakinek a hangját még hiányoltam. Addig nem akartam letenni a telefont amíg még nem beszéltem vele. Közben pedig már jóval a sebessségkorlátok felett száguldottam Firenzébe a szerpentines utakon.
- Igérem anya sietek. Holnap reggelre már Forksban leszek. Őőő anya, Jacob ott van? Azt mondtad mind visszamentetek.- szólaltam meg tétován. Nem értettem, hogy miért nem ő kapta ki apa kezéből elsőnek a telefont mikor már tudták, hogy én vagyok az. Meglepetésemre anya kuncogott mikor szóbahoztam Jacobot.
- Semmi baja Nessie nyugi, csak nem akar szóba állni veled.- ezen már én is nevettem. Ismertem Jaket, a haragja olyan hamar elmúlik amilyen hamar jött. Mire szemtől szemben találkozunk már megbékül.
- Oké, rendben, de azért mond meg neki, hogy puszilom.- majd letettem a telefont. Úgy éreztem, hogy hatalmasra dagad a szívem a boldogságtól. Az ideúttal ellentétben, a visszafele út már csak egyetlen elmósodott masszának tűnt. Az egyik percben még vidáman dudorásztam a Firenzéből New Yorkba tartó gépen, a következőben pedig már Seattleben vártam a Port Angelesi gépet. Igaz nem volt teljesen zökkenő mentes az utam, mivel mindkét gép felszállásakor távozott a gyomrom tartalma. A segítőkész stewardesek itattak és megnyugtattak, hogy gyakran megesik ez másokkal is akik nem bírják az utazást. Nem akartam mondani nekik, hogy az én esetemben igen is furcsa dolog, mert nekem ez nem jelent problémát. De ha hazaértem majd Carlisle megvizsgál, nyugtattam meg magam. Miután már nem tudott belőlem semmi távozni, sikerült néhány órát aludnom, de az sem hozta a várt enyhülést. Csak még rosszabbul éreztem magam. Nem álmodtam semmi konkrétat, kusza és zavaros képek halmaza volt az egész, csak Jacob és az én arcom bukkant fel benne néha, majd megint egymás után villodzó képek. 
Felébredtem, jobbnak láttam ha nem alszom amíg meg nem érkezek Port Angelesbe. Noha a kimerítő repülő út miatt pocsékul éreztem magam, örömmel konstatáltam, hogy a jókedvemet még ez sem vette el. 
Habár augusztus vége volt és máshol ilyenkor még javában sütött a nap és tikkasztó meleg volt, Forksi leszálláskor kora hajnalban, nem láttam mást, csak az esőfelhőket, amiken keresztül a nap csak egy halvány korongnak látszott. És az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. De én töretlen jókedvvel néztem fel a mindig felhős égre. Hazaérkeztem, megint. Hasonló fogadtatásra számítottam, mint mikor az Európai útról tértem haza, persze a farkasokat leszámítva, hiszen ők valószínűleg gyászoltak. Mikor kiléptem a repülőgépből, megdöbbenésemre nem voltak kint a Cullenek, csak ő. Emmett hatalmas terepjárójának vetette a hátát, és dühös tekintettel meredt rám, de én nem tudtam nem rámosolyogni. A szakadó esőben bőrig áztam mire megtettem azt a néhány lépést felé.
- Jacob! Annyira sajnálom.- igyekeztem most tényleg bűnbánó arcot vágni, noha még mindig lehetetlenül boldog és vidám voltam.
- Azt el is hiszem. Sajnálhatod is! El tudod te képzelni mit éreztem mikor megtaláltam a búcsúleveledet a párnán? Majdnem megőrültem. Emmettnek és Edwardnak kellett visszafognia hogy ne rohanjak azonnal utánad. Azt mondták, hogy majd együtt megoldjuk, de én majd megőrültem a dühtől és félelemtől, hogy elveszíthetlek. Most a nyakadat kéne kitekernem amiért ilyen ostobaságot műveltél.-  Jacobnál sem volt jobb módszer, megvártam míg teljesen kiadja a dühét.
- De azért nem nyírsz ki ugye?- kérdeztem tőle mosolyogva, végre ő is megenyhült és elmosolyodott.
- Dehogy is te kis bolond. Gyere menjünk haza, mert miután mindenki kidühögönte magát epedve várja hogy hallhassa, hogy Renesmee Cullen hogyan győzte meg a Volturit.- oda léptem és megcsókoltam. Ő is hevesen viszonozta, tudtuk hogy mostmár tényleg vége van, semmi nincs ami a boldogságunk útjába állhatna. Mikor eleresztettük egymást, Jacob nyomott még egy puszit a homlokomra.
- A dokinak pedig jó hírei vannak, de csak otthon akarja közölni veled.- kacsintott rám. Még a szivem is elállt a hirtelen izgalomtól. Vajon tényleg csak az izgalomtól? Tehát Carlisle be tudja fejezni a munkát és ember leszek. Ez volt az első ami az eszembe jutott, utána indultam volna hogy beszálljak a terepjáróba, de amint elfordultam Jacobtól, hallottam ahogy a szívem össze vissza ver, minden ritmus nélkül, és én úgyéreztem, mintha valaki elszívta volna előlem a levegőt. Még hallottam Jacob ijedt ordítását, majd minden elsötétült.

Északi fény-30. fejezet A vég és a kezdet

Sziasztok! Köszönöm szépen a kitartó olvasóimnak a kritikákat és véleményeket.
Ehhez is elérkeztünk..itt van az utolsó fejezet. De akik Jacob pártiak, se keseredjenek el..HOLNAP JÖN A MÁSIK befejezés:) Remélem tetszett az írásom:-$
Elkezdtem egy történetet Kathyről és Alice előtörténete is kidolgozás alatt van:-$
Majd azokat is közlöm, remélem számíthatok rátok...de ha van ötletetek egy további folytatásra ennek a történetnek..azt is szívesen várom:)

Még egyszer köszi mindenkinek:D 

 Kapkodva vettem el a nőtől a jegyemet, és minél előbb a gépen akartam lenni. Tudtam, hogy ennyi idő alatt nem tudnak utolérni, de akkor is idegesen lestem a hátam mögé. Végre átverekedtem magam a tömegen és feljutottam a gépre. Megkerestem a helyemet, leültem. Azonnal előkotortam a táskámból a zenelejátszómat, nem akartam senkihez se szólni, de a mellettem ülő idős hölgy gondolataiból kiindulva jól cselekedtem. A gép nem akart indulni. Idegesen doboltam a karfán a kezemmel. Egyre idegesebb lettem mire észrevettem, hogy lassan de biztosan elindult a gép. A zsebemben megrezzent a mobilom. Rá se néztem, hogy ki hív, csak egyszerűen kivettem az aksiját és beledobtam a táskámba. Mostmár úgyis mindegy. Kinéztem az ablakon. Már jócskán szeltük az eget és alattunk az óceán terült el. Aludni nem tudtam, túltengett bennem az adrenalin. Gondosan, akár egy videót játszottam vissza magamban apa emlékeit, hogy hogyan jutott el Volterrába és ott pedig, hogyan lelt rá a Volturira. Nekem nem lesz nehéz a bejutás, töprengtem rajta, nyilván tárt karokkal fognak várni. Rengeteg időm volt még leszállásig, így a gondolataim szabadon pöröghettek akár egy búgócsiga. Hol ide hol hoda, nem volt megállás, talán ki akartam használni még az utolsó pillanatokat amíg még volt időm és energiám szépen mindent végig gondolni. Igazából egy leltárt csináltam. Egy utolsót.
  Szerencsésnek mondhattam magam a családom miatt, tulajdonképpen nem is egy volt belőle hanem az utóbbi időben kettő. Ott voltak a szüleim, és Carlisleék, Rosaliék, Jasperék, úgy nőttem fel köztük, hogy sem anyagiakban és persze lelkiekben sosem szenvedtem hiányt. Mindig teljes szeretet és védelem övezett. És persze Jacob, aki a kezdetektől velem volt, és neki köszönhettem a második családot. Quiléket, akiket annyira közel éreztem magamhoz, mintha már a testvéreim lennének. Végül is, ha azt nem nézzük, hogy nemhogy vámpíroknak, de a magamfajtának se lenne szabad létezni, hálás lehetek ezért a majdnem tizennyolc évért, hogy megadatott. Igaz Jacobbal kevesebbet lehettem együtt, mint szerelme, de ne legyünk telhetetlenek. Amikor eszembe jutott, hirtelen szörnyen elszégyelltem magam, hogy úgy ott hagytam Denverben. De legalább azt a levelet ott hagytam neki, az legalább megmagyaráz valamennyit abból amit tettem, vagyis amit készültem tenni. Tisztában voltam vele, hogy nem volt fair, azzal is ,hogy mindenkit nagyon megbántok vele, de nem volt jobb ötletem, nem tehettem mást. 
 Próbálkoztam az alvással is, hiszen még mindig csak az út felét tettük meg, de nem sikerült. A szemem mindig úgy kipattant, mintha rugó lenne benne. A mellettem ülő idős hölgy gondolatai kezdtek bosszantani, most azt latolgatta, hogy vajon menekülök-e valaki elől, vagy szimplán vagyok ilyen goromba,  esetleg újgazdag csemete vagyok aki meglépett a szülei elől. Halandók, mennyire nem tudnak ők semmit. Nem tudtam nyugton maradni, majd szétvetett az izgalom, legszivesebben felpattantam volna a helyemről és rohangáltam volna körbe körbe mint a szerencsétlen mókusok a mókuskerékben. De még mindig borzalmasan hosszú ideig a székem fogságára voltam ítélve. A lejátszómat teljes hangerőre állítottam és dübörgős rockzenét kezdtem hallgatni, hátha az old valamit a feszültségemen, de nem segített az sem. Éppen másik számot kerestem volna, mikor kellemes hangon bejelentette több nyelven is a pilóta, hogy a vártnál jobb időjárási viszonyok miatt, fél órával előbb érkezünk meg Firenzébe. Már kikapcsoltam az övemet és leszálláskor a stewardes szúrós pillantásával sem foglalkoztam. Honnan tudná, hogy nekem meg se kottyan a légnyomás. 
  A reptéren tétován ácsorogtam a járókelők között. De csak néhány pillanatig. Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek, hiszen mire normális közlekedési eszközökkel eljutnék Volterrába az rengeteg idő pazarlást jelentene, de nekem minél előbb oda kellett érnem. Ugyanazt tettem, amit 19 éve Alice néni is, gyorsan cselekedtem, ez a Cullen örökség is megvolt bennem ,hogy kíválóan értettem az autókhoz. Ahogy végigpásztáztam a parkólót, már meg is találtam a nekem való autót. Egy fekete Aston Martin volt. Pont ez kellett nekem, gondoltam miközben többször körbenéztem, hogy kik láthatnak. A tömeg hatalmas volt, több gép is most érkezett, így nem keltettem feltűnést miközben odamentem a kocsihoz és elbabráltam a zárjával. Amint kinyílt az ajtó, felvisított a riasztó, de egyetlen ökölcsapásommal elhallgattatam. Néhányan érdeklődve néztek felém, de egy csábos mosolyommal sikerült elaltatnom a gyanújúkat. Azt hitték, hogy csak véletlenül elfelejtettem kikapcsolni a riasztót mielőtt kinyitottam a kocsim ajtaját. Príma. Bepattantam, és már 200-al száguldottam kifelé Firenzéből. Szerencsémre még a kocsi tankja is tele volt, így nem kellett azon aggódnom, hogy nem bírja ki az utat Volterráig. Ahogy egyre inkább tudatosult bennem, hogy közeledek a célomhoz valami csoda folytán kezdtem megnyugodni. Az idegesség kezdett alábhagyni, már nem voltam olyan hiperaktív, mint a repülőgépen. Magam előtt láttam a három arcot, azt a hármat akik döntenek a sorsomról, bár nem volt nehéz kitalálnom, hogy mi lesz az. Ha ők az uralkodók ám legyen, döntsenek belátásuk szerint. Engem már csak az éltetett, ha halott leszek a családomnak nem kell több atrocitást kiállnia és mindannyiukat békénhagyják. És Jacob,talán végre ő is megtalálja egyszer a neki megfelelő személyt, mert hogy nem én voltam neki az, azt már láttam. Ennél lehetetlenebb szerelem nem volt még a világegyetemen ,mint a miénk. Bár arról fogalmam sem volt, hogy a quileutoknál lehetséges-e kétszer is a bevésődés, de ha én már nem leszek akkor nem láttam akadályát, hiszen megszűnik a kötelék köztem és Jacob között, próbáltam magam ezzel vigasztalni, de egy részem nagyon is tudta, hogy ha mégsem maradnék életben akkor Jacob képtelen lenne tovább lépni.  Ahogy haladtam a kanyargós utakon a tájat figyeltem. Mennyire csodálatos napfényben Olaszország. Alattam kis városkák terültek el és minden színesben pompázott. Hogyne, hiszen augusztus vége van, a nyár legszebb időszaka. De ha süt a nap akkor az azt jelenti, hogy Caiuséket egészen biztosan lent fogom találni. Egyre jobban tekergett az út és haladt felfelé. Mikor már kezdett kiegyenesedni egy szakasz, megláttam Volterrát. Szebb volt, mint azt az emlékekben láttam. Pici kis város volt, fallal körül véve, úgy nézett, ki mintha a középkori városok egyik élethű mása maradt volna vissza. A város közepén kimagaslott az óratorony. Nagyon szép volt. Összeszorult a gyomrom mikor áthajtottam a városka kapuján. Kerestem egy félreeső helyet és leparkoltam a kocsival. Innen már gyalog mentem, tudtam, hogy merre kell haladnom. A nap egyre magasabbra kúszott az égen, és már elég erősen tűzött. Hosszú hajamat lófarokba összekötöttem, majd a város főtere felé vettem az irányt. Valahol itt kell lennie, valahol itt kell lennie, mondogattam magamban miközben megszaporáztam a lépteimet. Mit sem sejtő hétköznapi emberek haladtak el mellettem az utcán. Mennyire helyet cseréltem volna velük. De már mindjárt vége. Egy hosszú keskeny kis utcán haladtam végig, aminek magas falai a napot is eltakarták előlem, de már láttam, hogy az utca végén ott van a főtér. Onnan már jobban tudni fogom, hogy merre kell indulnom. Még gyorsabb tempóra kapcsoltam, már majdnem futottam mire lihegve megérkeztem a térre. Körbefordultam és próbálkoztam emlékezni. Én pont a toronnyal szemben álltam. Hol állt régen apa? Behunytam a szemem és anya emlékeit pergettem le magam előtt. Láttam a hömpölygő vörös tömeget, a tér közepén lévő szökőkutat, és hogy anya a torony melletti sikátor felé rohan. Tehát az lesz az. Kinyitottam a szemem és rohanni kezdtem. Nekem szerencsém volt, már ha lehet annak nevezni, mivel nem volt ünnepség a városban, és nem volt semmi ami feltartóztathatott volna. Néhányan azért csak utánam fordultak. Tisztában voltam vele, hogy azért mert habár nem keltettem akkora feltűnést mintha  vámpír lennék, de azért én is halványan és áttetszően vertem vissza a fényt, mintha vékony viasz réteg borított volna. De most nem értem rá ezzel foglalkozni. Lélekszakadva rohantam arra amerre a Volturikhoz vezető lejáratot sejtettem. Gondoltam, hogy biztos több módon is le lehet jutni oda, de ez volt az egyetlen egy amit biztosan ismertem. Amikor berontottam, azonnal le is fékeztem. Nem tudom mire számíthatott a Volturi, talán arra hogy a szüleim sereggel mennek ellenük? Mivel a sikátor végén lévő lejáratot őrizte egy testőr. Előrelépett egy nagyot mikor meglátott, nyilván azt hitte, hogy eltévedt Volterrai lakos vagy turista vagyok. Kihúztam magam elé léptem és hangosan megszólaltam.
- Renesmee Cullen vagyok. A Volturikkal akarok beszélni.- a számszélébe haraptam, majd vártam. A nagydarab tagbaszakadt kopasz férfi végig mért. Nyilván észrevette, hogy nincs ember illatom és a szívem is ver tehát nem hazudhatok. Azt már nem tudtam, hogy mennyire vannak a testőrök beavatva a dologba. A férfi előkapott egy adóvevő készüléket, tekergetett valamit, majd elsétált a sikátor végére, oda ahonnan jöttem és halkan beszélt valakivel. Biztosan azt tudakolta, hogy beengedhet-e vagy sem. Eltette a ketyeréjét, majd visszajött hozzám. Kinyitotta a lejáró tetejét és intett, hogy induljak. A testem viszont nem akart reagálni az akaratomra. Nehézkes léptekkel vonszoltam el magam oda, és beleugrottam. Fél pillanat alatt a talpam már keményen csapódott a kövön. A testőr nem követett, fent maradt és bezárta utánam az ajtót. Lent viszont már ketten vártak rám. Nem szóltak hozzám csak megfogtak a karomnál fogva és vezetni kezdtek. A New Yorkihoz hasonlóan ez is ugyanolyan zegzugos volt, talán még tekervényesebb is. Éreztem a vámpírok illatát, egyre erősödött, minél lejjebb értünk. A sima köfalakat egyszeribe egy irodahelyiség váltotta fel padlószőnyeggel és recepciós pulttal. A lány aki ott ült kedvesen rámmosolygott. Én megpróbáltam volna viszonozni de semmi értelmét nem láttam. A két testőr kilépett a kapun ami ebbe a helyiségbe vezetett, majd magamrahagytak a lánnyal. Én tétován ácsorogtam. 
- Szia, Gianna vagyok! Mindjárt bemehetsz.- törte meg a csendet a lány. Ránéztem, neki nem olyan vad vörös színben játszott az írisze, hanem majdnem rózsaszínben. A tekintete sajnálatot tükrözött.  Nem értette, hogy miért jöttem ide önkét, hallgattam a gondolatait. Én az ajtót figyeltem ami a pultja mellett volt. Új lehetett, hatalmas faragott fa ajtó volt. Még a fán is látszódott, hogy  nem viselte meg az idő. Vajon élnek-e még akik ezt az ajtót készítették?Futott át az agyamon. De ekkor bent kinyílt az ajtó. Remegő lábbak elindultam befelé, még távozóban hallottam  Gianna gondolatait, ahogy azért szorít, hogy ne legyen nagyon fájdalmas a halálom. Bíztató volt, mindenesetre nagyokat léptem és nem néztem vissza mikor hatalmas robajjal becsukódott mögöttem az ajtó. Egy trónterembe kerültem. Három szék állt benne, magasabban mint a normál szint. Sejtettem mostmár, hogy honnan vették Janék az ötletet. És a három széken ott ültek mind a hárman. Aro, Marcus és Caius. Leginkább Aro tűnt meglepettnek, Marcus inkább bosszús volt. Amint eléjük léptem Aro hanyagul intett a kezével a testőröknek, hogy elmehetnek. Nekem  kicsit összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy négyesben maradok a Volturival ,de hát végül is ezért jöttem. 
- Minek köszönhetjük látogatásodat Renesmee?- kérdezte udvariasan Caius. Dühös pillantással
meredtem rájuk.
- Mintha ugyan nem tudnátok. Vagy Marcus nem avatott be titeket, hogy Janet a nyakamra küldte és meg akartak ölni?- szólaltam meg mérgesen. Kicsit megrettentem, mert a terem többszörösen visszaverte a hangomat. Marcus továbbra is dühösen méregetett, Caius közömbös volt, míg Aron csak a sajnálkozást vettem észre. 
- Mi igazán nem akartuk, hogy ez legyen..-szabadkozott Aro, nem akartátok, nem a fenét..-
Én nem szerettem volna Carlisle barátomnak és legkevésbé Edwardnak fájdalmat okozni, de
aztán eljött az a lány aki elmondta hogy mire készültök és Aiden is megerősítette a félelmeinket..
Nem tehettünk mást..- Félelmeit? Ez nevetséges. Dühöngtem magamban.
- Nem igaz? Megölitek a Cullenek legfiatalabb tagját csak mert egy farkassal akartam házasodni?
Persze ez a legegyszerűbb megoldás. Hogyan gátoljuk meg a faj keveredést, öljük meg az érintett
feleket.
- Pontosan erről van szó.- dörrent rám Marcus.- A farkasok aljanép. Közönséges kutyák, az embereknél sem jobbak. Te még a vámpíroknál is magasabb rendű vagy, habár a létezédes nem épp normális dolog. De mi elfogadtuk ezt, és abban bíztunk, hogy egyszer talán részünk lehet abban a megtiszteltetésben, hogy a legifjabb és legkülönlegesebb Cullent vendégül láthatjuk egy időre itt nálunk. De te erre rácáfoltál. Igazán sajnáljuk Carlisleékat de bíztunk és bízunk benne, hogy az idő talán begyógyítja a sebeket. És ha mégsem, még mindig teremthetnek maguknak Belláék egy új gyermeket, természetesen felnőttet.- minden szava sugározta a felsőbbrendűséget, és a dühöt, hogy én meg mertem kérdőjelezni a döntésüket.
- Amennyiben hallgattál volna ránk, természetesen mindezt elkerülhettük volna. Találhattál volna magadnak méltó párt a mi fajtánk között. De hogy egy kutyával házasodj és ki tudja milyen utódaitok legyenek, az már egyenesen felháborító.- szónokolt tovább, én pedig egyre idegesebb lettem. Már nem érdekelt ha tiszteletlen leszek velük, csak el akartam mondani amiért ide jöttem, megpróbálni amit kigondoltam, és ha nem sikerül akkor méltósággal meghalni.
- Értem, tehát ez a véleményetek. És nem érdekel titeket, hogy kiket tiportok a porba amíg be nem bizonyítjátok az igazatokat. Rendben van. De nem csak azért jöttem ide, hogy a véleményeteket meghallgassam. – majd válaszra sem várva, már fel is léptem a trónra, egyenesen a döbbent a Marcus elé  és megérintettem az arcát. Hallottam mellettem Caius és Aro döbbent nyögését. Marcus megpróbálta volna lerázni magáról a kezemet, de nem hagytam magam. Nemcsak emlékeket mutattam neki, hanem az egész életemet. Mindent egy lapra tettem fel. Most vagy soha alapon. Nem tudtam jobbat kitalálni, csak ebben bíztam, hogy ez esetleg meggyőzheti majd őket. Mert ha az én és Jacob emlékei nem járnak sikerrel, akkor semmi a világon. Utolsónak azt a képet hagytam amire mind a ketten vágytunk Jacobbal és többször is gondoltam rá. Mi, idősen, szülőkként, a gyerekeinkkel körbevéve. A végére értem. A szívem minden eddiginél gyorsabban és hangosabban ostromolta a bordáimat, hátraléptem, hogy hagyjam Marcust levegőhöz jutni. És vártam a hatást. Még egy darabig csukott szemmel ült előttem. Nem hallgattam a gondolataiba, azt akartam hogy kimondja. Óvatosan felnézett rám. De nem tudtam értelmezni a tekintetét, egyszerre volt még valahogy mindig dühös és megrendült is. Végre megszólalt.
- Mutasd meg nekik is ,aztán beszélünk.- jegyezte meg hűvösen. Én Caius elé sétáltam aki tétován kinyújtotta elém fehér kezeit. Megfogtam és most neki is ugyanazokat a képeket, emlékeket mutattam meg mint előtte Marcusnak. Ő sem árult el többet mint testvére, ő is ugyanolyan titokzatos arckifejezést öltött, és intett, hogy folytassam a dolgot Aroval. Aro már nem vágott olyan szenvelgő arcot mint fivérei, kedvesen rámmosolygott és ő nyúlt az én kezeim után. Nála is mindent megmutattam amit tudtam, majd kinyitottam szemem. Vártam a sorsomra, és a döntésre. De Aro is hasonlóan viselkedett a másik kettőhöz. Komoran néztek mind a hárman, még Aro tekintete is gondterheltnek tűnt. De a legádázabbnak Marcus tűnt..nem akart engedni az igazából. Egy cseppet sem. Türelmesen, bár reszkető végtagokkal álltam előttük, és vártam, hogy mondjanak valamit. Vagy  adott esetben egy pillanat alatt véget vessenek az életemnek. Összerezzentem akkora dörrenéssel szakadt be mögöttem a hatalmas faajtó. Megpördültem és megfagyott bennem a vér. Jacob állt ott dühtől tajtékzóan.
- Renesmee nem hagyhatom, hogy megölesd magad.- kiáltott oda nekem. Meg sem tudtam szólalni. Tudtam milyen képessége van Marcusnak. Oldalra fordultam, hogy lássam a reakciójukat. Tudtam, hogy azonnal felmérik, hogy milyen erős a kötelék köztünk, és ez nyilván nem fogja meggyőzni őket. Mindhárman összenéztek, majd Marcus megrázott egy csengőt amit addig észre se vettem, hogy ott van mellette. Egy oldalajtón azonnal egy csapat testőr viharzott be, megragadták Jacobot és vitték is ki. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de a tekintetünk elég volt. Mikor becsapódott az ajtó. Kint egy hatalmas üvöltést hallottam, az ő üvöltését…és bennem megszakadt valami.


Mikor kinyitottam a szememet, a szobámban voltam. Nem a Cullen ház beliben, hanem a kis erdei házban. Megismertem a fa burkolatot, a natúr bútorokat és az én egyszerű kis ágyamat. Lehetséges, hogy csak álmodtam az egészet? Mindjárt felkelek és kiderül, hogy csak egy rossz álom volt ez az egész…Kathy és Lora épek és egészségesek, Kathy nem vámpír, rám nem vadásztak a farkasok és a Volturi, és suli után várni fog Jacob mint mindig. Gyengének éreztem magam, végtelenül gyengének. A végtagjaim zsibbadtak és a szemhéjamat is nehéznek éreztem, de ébren akartam maradni. Hallgatóztam, de minden olyan csöndes volt kint. Hallottam anya könnyed lépteit, és ahogy apa a hintaszékben ringatja magát, miközben dobol az ujjaival. Csend volt, síri csend, ami nem volt jellemző a szüleimre. Behunytam a szemem és apára koncentráltam, hogy meghallja, felébredtem, mivel kiáltani és kimenni hozzájuk, teljesen képtelen voltam. Alig nyitottam ki ismét a szemem, apa és anya már bent voltak a szobámban. Apa leült mellém az ágyra és jéghideg ujjait az enyém köré fonta. Anya mögötte állt és könnyek nélkül sírt. 

Tehát mégiscsak megtörtént. Meghalt. Nem tudtam sírni csak hol apára, hol anyára néztem. Nem fogtam fel igazán a dolgot, hogy nincs többé. Arra számítottam még mindig, hogy mindjárt mosolyogva besétál az ajtón. De nem történt semmi, csak az utolsó emlékeim képei kúsztak be alattomos kígyó módjára a fejembe…Jacob ahogy betöri az ajtót, a testőrök ahogy elviszik, és a tekintete… Még mindig nem sírtam, nem kaptam pánik rohamot, normálisan vettem a levegőt, de úgy éreztem, hogy a lelkem egy darabja, talán a fele vagy az egész?Ki tudja? Akkor távozott belőlem. Nem akartam tovább élni ha ő sem él már. 
- Hidd el Renesmee, idővel jobb lesz..tudjuk hogy nagyon nehéz most neked. De gondolj ránk, gondolj kérlek a családodra. Nem akarunk téged is elveszteni.- mondta el elcsukló hangon apa. Tudtam, hogy igazuk van…nem akartam, hogy ők is szenvedjenek annyira mint én most. A hátralevő létezésem úgyis egyenlő lesz a halállal és a semmivel. Ebben biztos voltam. Nélküle már nem láttam az értelmét az örök életnek se. 
- Mi itt leszünk veled Renesmee, és segíteni fogunk, remélem tudod.- suttogta anya, de láttam hogy ő is borzalmasan érzi magát. Neki is hiányzik Jacob, de neki ott volt apa, az nem volt ugyanaz. Nekem ő jelentette a világot. Mihez kezdjek ezután? Abban biztos voltam, hogy élnem kell, hiszen annyian számítanak rám, nemcsak a Cullenek, hanem ott van Charlie is. És a quileutok. Bár nem tudtam, hogy miután miattam vesztették el Jacobot és Leaht is akarnak-e egyáltalán látni. De élnem kell, igaz ez már nem lesz ugyanaz, közel sem. Félélet lesz, csak az árnyéka a korábbinak..de miattuk megteszem. Nem érdekelt az sem, hogy nagy valószínűséggel apa végighallgatta mindezt a fejemben, legalább megnyugodhat, hogy semmi felelőtlenséget nem fogok csinálni és nem ölöm meg magam. Apa felállt, hűvös ujjaival végigsimította az arcomat. 
- Mi most kimegyünk Nessie, de bármi kell csak szólj, vagy üzenj.- én csak bólintottam anyának, de továbbra sem volt kedvem beszélni. Hallottam ahogy becsukódik utánuk az ajtó. De a beszélgetésüket nem akartam hallani. Elmerültem az emlékekben, azok annyival kellemesebbek voltak mint a valóság, igaz tudtam, hogy sokkal fájdalmasabb is lesz utána a visszatérés.

És megint nem emlékeztem semmire. Nem azért mert elvesztettem volna az emlékezetemet, csak monoton lettem, és tudat nélkül működtem. Fogalmam sem volt, hogy tudtam kirekeszteni a fejemből nemcsak a saját, hanem mások gondolatait is, de sikerült. Csak vadásztam, aludtam, és voltam. Nem volt rá jobb szó, arra amit műveltem. Mások beszélgetései foszlányokként jutottak csak el hozzám.
Volt egyszer a házban Kathy is meglátogatni, ködös emlékeim voltak róla, hogy félrevonta anyát a konyhába, majd anya arcán egy pici mosoly tűnt fel…de nem értettem miért. Nem is érdekelt. 
Aztán megint a köd, a nagy semmi…a következő kép ami felbukkant a fejemben, az az hogy anya
és apa ülnek velem szemben és La Pushról és a temetésről beszélgetnek. De hogy mikor és hogy
megyek oda arról fogalmam sem volt. Meg, hogy birok-e egyáltalán odamenni.

A tükör előtt álltam. A hajam lófarokban, üveges tekintettel néztem végig a fekete ruhán amit
valahogy felvettem.

La Pushban kiszálltunk az autóból. A temető valami gyönyörű helyen volt. Nem messze a szikláktól, másik oldalán pedig az erdő állt. Rengeteg ember állt ott. Csak néhány arcra emlékeztem közülük, Paul, Rachel, Rebecca és a többiek, Seth, Lora, Quil,Claire, Embry, Kim, Emily, Sam, Charlie Tudtam, hogy csak képletes temetés az egész, hiszen nem maradt belőle semmi amit el lehetett volna temetni, de akkor is megviselt a dolog. Nem emlékeztem rá, hogy mit mondott a pap, hogy a hozzátartózók mit mondtak. Csak álltam bénultan, és figyeltem ahogy leeresztik a koporsót. Egyik oldalról apa tartott, a másikról Emmett, mert nem bírtam a saját lábamon állni. A szertartás a végéhez ért, a közeli hozzá tartozók mind a sír elé járultak és egy marék földet dobtak a koporsóra. Én lenéztem a kezem lévő gyűrűre, összeszorítottam a számat, kiléptem Emmették közül és én is követtem a példájukat. A La Pushiak mind meglepődve bámultak rám. Én csak Sam arcát kerestem és habár nem szólaltam meg, bíztam benne, hogy a tekintetem elárulja, hogy mennyire sajnálom, hogy miattam vesztették el a testvérüket és én is ugyanúgy hanem rosszabbul érzem magam. 

Visszamentem apáékhoz, a tömeg lassan kezdett oszlani. Mi is indultunk volna vissza a kocsihoz, amikor egy tűzforró kéz érintette meg a vállamat. Megfordultam és Sam meggyötört arca nézett
rám. Most látszódott rajta, hogy tényleg negyven éves, és nem ez a húszas éveiben járó fiatal quileut fiú.
- Nézd Nessie, mi nem hibáztatunk téged semmiért. Tudjuk, hogy nem te tehetsz róla. És..- nagy
levegőt vett mielőtt folytatta volna.- Továbbra is szivesen látunk La Pushban.
- Köszönöm Sam. Sokat jelent nekem…- majd biccentettem és apa támogatásával visszamentünk
a kocsihoz. A hazaúton csöndben sírtam, mostmár végre utolért a veszteségem, és teljes súlyával
rám telepedett . Nem tudtam mihez kezdjek, csak bele akartam süppedni a semmibe. És elmerülni benne. Nem akartam érezni, látni, élni…semmit sem.. Egész úton tudtam, hogy a szüleim engem figyelnek, de nem tudtam volna őket úgysem becsapni. Fölösleges volt.

Otthon azonban olyan valaki várt, akinek a látogatása méginkább beletaszított a fájdalomba, de
valahogy a semmiből ki is rántott. Benyitottunk a házba, a kandallóban égett a tűz, és valaki ott
ült a hintaszékben. Aiden volt az. Fekete öltöny volt rajta. Nem emlékeztem, hogy láttam volna
a temetésen. Ahogy felémfordult és rámnézett aranybarna szemeivel, melegség járta át a testem. Jacobra emlékeztetett, az utolsó hármasban töltött napokra, hogy a végén milyen jól összebarátkoztak és már úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. És végre kitört belőlem, amit addig igyekeztem elnyomni. Aiden tett felém egy tétova lépést, én pedig hangos zokogás közepette megöleltem.
- Meghalt, megölték Aiden.- zokogtam megállíthatatlanul
- Tudom, Carlisle szólt. Nem mentem el a temetésre, nem voltam biztos benne, hogy akarsz-e
látni. Tsss Nessie, el fog múlni..- majd gyengéden simogatta a vállamat, de a zokogás továbbra
sem csillapodott. Addig sírtam amíg a kimerültség le nem terített. Mikor megint magamnál vol-
tam, ismét a szobámban feküdtem, Aiden ült az ágyam mellett.
- Mi történt már megint?- kérdeztem bágyadtan
- Belláék áthívták Carlislet és ő adott neked egy adag nyugtató inyekciót. Két napja alszol.
Jobban vagy már?- hajolt fölém aggódva.
- Nem, és nem is leszek. – feleltem dacosan. Aztán jöttem rá, hogy félreértelmeztem a kérdését.
- Fizikailag igen, egy picit erősebbnek érzem magam.- motyogtam halkan. Akkor vettem észre az ágyam mellett álló infiúziós állványt amin több zacskó vér lógótt és az egyik tartalma éppen csöpögött.
- Ahh, értem.- mondtam magamnak, mert így már értettem, hogy több napi vegetálás után miért érezhetem magam jobban. Megint Aidenre néztem…és bekövetkezett ami hetek óta nem. Az elmúlt napok sokkja miatt nem akartam használni az erőmet, nem is foglalkoztam vele, éppen ezért egy idő után már egyáltalán nem működött. De most mintha valami hangzavar lett volna a fejemben.
- Istenem, remélem mostmár jobban lesz Nessie, annyira aggódom érte…de mi van ha Aiden itt léte nem javít a dolgon hanem ront?- hallottam meg anya gondolatait. 
- Mégis mennyit kell szenvedni ennek a szegény lánynak..?- apa gondolatai
- Borzalmasan néz ki…csak ne csináljon semmi hülyeséget magával mert azt nem élem túl.- Aiden gondolatai hallattán meglepődtem. Nem gondoltam, hogy ő még mindig..hogy így érez. Jól esett hallani, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat. De rögtön utána elképesztő lelkiismeretfurdalásom támadt, még csak a puszta érzéstől is, hogy jól esett Aiden közelsége….hiszen én Jacobé voltam, és az is maradok. Ugyan Nessie, ne áltasd magad, hiszen Jacob meghalt. Megráztam a fejem, nem az egyáltalán nem számít, makacskodtam magamban. Ha eddig hűséges voltál hozzá ezután is az maradsz, mondtam mérgesen magamnak. Behunytam a szemem, mert megfájdult a fejem. Óvatosan megdörzsöltem a halántékomat. 
- Nessie minden rendben van?Jól vagy?- Aiden rettentően aggódott.
- Persze..csak egyedül hagynál?- a hangom túl nyers volt, féltem, hogy megbántom. Ő csak bólintott és kiment..én pedig megint elaludtam…



A szikla tetején álltam. Alattam a tenger már dühösen csapkodta a sziklákat. Én néztem az egyre vadabb természetet. Októberben pedig nem is szoktak lenni ekkora viharok Forksban. Az ég és a tenger egyforma színt öltött…normál ember nyilván nem látta, hogy hol kezdődik az egyik és hol a másik. Mindkettő mélykék volt, de az ég színébe vegyült még egy kis vörös is, ami még félelmetesebbé tette a közelgő vihart. Mögöttem az erdő csendes volt, minden állat fedezéket keresett magának. Én megbűvölve figyeltem ahogy egyre erősödik a szél, majd ahogy az első távoli dörgés elhal. 

Már egy év telt el a halála óta, de még mindig üresnek éreztem magam…nem is ez a jó szó rá. Talán nincs is rá kifejezés. Nem éreztem magam sehogy. Sikerült elérnem a várva várt állapotot,
érzéketlen lettem. Nem mindenre, gyakran jutottak eszembe Jacobbal kapcsolatos emlékek, és az olyankor borzalmasan fájt. Olyankor tényleg meg akartam halni. De láttam a szüleimen és a családom minden tagján az aggódást, és a félelmet, hogy elveszíthetnek. Nem veszítettek el.Megtettem mindent ami ahhoz kellett, hogy életben tartson. Újkeletű szokásom lett, hogy időm nagy részét a temetőben töltöttem, persze csak iskola után. Egyik ilyen alkalommal volt, késő estig maradtam…mikor eszembe jutott, hogy most igazi vámpírként viselkedek.Egy sötét kacaj hagyta el a torkomat, de úgy meg is ijedtem ettől a hangtól, hogy azonnal elhalt. Anyáék tudták hol vagyok, nem akartak beleszólni. Így lett a napi programom az iskola, a temető, majd pedig az alvás ami soha nem volt pihentető. Viszont minden alkalommal addig voltam Jacob sírjánál amíg össze nem estem a fáradtságtól, mert különben nem tudtam volna elaludni. Általában csendben aludtam, csak néha volt, mikor síkitva ébredtem.Ilyenkor rendszerint ugyanazt álmodtam. A hátralevő éveket, de nem is volt semmi hátra hiszen halhatatlan voltam. Ekkor kezdtem zuhanni a nagy fekete semmibe…a jövőmbe…És ilyenkor ébredtem a saját velőtrázó sikolyomra. Kirázott a hideg. A figyelmemet megint a vihar felé irányítottam. Úgy nézett ki sokáig elmerülhettem a gondolataimban, mert a vihar már egészen közel volt La Pushhoz.

Lenéztem, tőlem jobbra terült el a tengerpart, alattam viszont már csak a tenger örvénylett sötéten.Hányszor jártam ki ide Jacobbal szép időben…volt, hogy kettesben voltunk kint, és olyan is, hogy jöttek a többiek. Ilyenkor nevetve néztük ahogy a fiúk a szikláról a tengerbe ugrálnak, persze ő engem nem engedett sosem…túl veszélyes volt.Szerinte. A könnyeim lassan csorogtak le az arcomon.
Túl veszélyes…persze. Megint lenéztem az alattam elterülő víztömegre. Hirtelen egy gondolat suhant át az agyamon. Mi lenne ha…A pár pillanat hezitálás mentett meg. Még nem voltam rá teljesen kész, hogy ugorjak, és utána a természet erőire bízzam magam, de aztán csak rászántam magam. Éppen el akartam volna rugaszkodni a szikla pereméről, mikor egy dühös ordítást hallottam a hátam  mögött.
- Renesmee Cullen! Elment az eszed????Te tényleg meg akarsz halni?- Aiden volt az. Mint első találkozásunkkor, most is talpig feketében volt. Fekete bőrdzseki, fekete garbó és fekete nadrág…minden fekete volt rajta, még most a szeme is. Kopp, kopp…az eső megérkezett, hatalmas cseppekben kavarta fel köztünk a port. Éppen válaszolni akartam Aidennek, mikor a hangom bele veszett az eget földet rázó mennydörgésbe.
- És ha igen?- kiáltottam vissza dacosan, és még mindig nem voltam hajlandó egy tappodtat sem
beljebb menni.
- Ne csináld ezt!
- Mert? Igen, gondoltam a családomra Aiden, nem is hiszed mennyire. De életben maradnom minden nap, míg ő nincs, felér egy kínszenvedéssel!- a könnyeim belevegyültek az egyre sűrűsödő eső csep -pekbe, de nem érdekelt. Továbbra is dühösen meredtünk egymásra Aidennel. 
- Akkor gondolj rám.- szólt csendesen. Ugrott egyet a szivem és a gyomrom is. Nem, ez egyáltalán nem helyes, mondtam magamnak. Megint ránéztem, a szeméből sugárzott a féltés, és ….a szerelem.
- Aiden én…- kezdtem elcsukló hangon. Közben kénytelen voltam közelebb menni hozzá, mert
már annyira dörgött és villámlott, hogy még ígyse értette, volna hogy mit mondok.
- Nekem még…nem, nem megy. Helytelen, én még őt szeretem.- motyogtam az orrom alatt és gyáva módon nem mertem ránézni. Hűvös kezeivel megfogta az arcomat és maga felé fordított.
- Nessie, én nem akarom Jacob helyét betölteni. Soha. Érted? Köztetek valami elképzelhetetlen és fantasztikus kötelék volt, amit mindig is tiszteletben fogok tartani. De szeretlek! És tudom, hogy óriási közhely, de az élet megy tovább, hidd el! Nem kérem, hogy viszonozd az érzéseimet, csak azt hogy hadd lehessek melletted, és hadd próbáljak enyhíteni a fájdalmadon.- befejezte. Nagy levegőt vett, kezei ernyedten lógtak a teste mellett. Az ég már egyre dühösebben tombolt, de egyikünk sem vett tudomást róla. Én lábammal az átázott földet és kavicsokat rugdostam, míg emésztettem a szavait. 
Sejtettem, hogy egyszer be fog következni ez a beszélgetés, ha találkozom Aidennel. Éppen ezért kerültem az elmúlt időkben. Ha keresett sosem hívtam vissza, ha Kathy látta, hogy eljön Forksba, akkor én azonnal eltűntem a városból. Ő sosem adta fel, hogy lásson,így már jó néhány hónapja tartott köztünk ez a bizarr fogócska. Eddig legalábbis. Most szembe kellett néznem vele. Tényleg olyan rossz lenne, ha beengédném az életembe Aident? Hiszen régen barátok voltunk, és ő most sem akar mást. Nem akarja magát rámelőrtetni, nem vár tőlem semmit…tudja, hogy nincs mit. Esetleg talán egyszer.. ismertem be magamnak, de az a talán még több száz évre volt tőlem. Azt is tudtam, hogyha tényleg életben akarom tartani magam a családom kedvéért legalább, akkor erről a holtpontról ki kell mozdulnom, hiszen az előbb is csak a szerencse akadályozott meg attól, hogy ne tegyek egy hatalmas őrültséget, talán életem utolsó őrültségét. Ezért hálás voltam Aidennek, mert tudtam, hogy óriási fájdalmat okoznék a szüleimnek a halálommal. 
- Rendben.- suttogtam csöndesen, és csak reméltem, hogy meghallotta amit mondtam. De egy erős márványkemény kar fonódott körém, és elindultam Aidennel az oldalamon Forks felé. Nem tudhattam mi jön ezután, de egy éve először úgy éreztem, hogy megint élek.

Északi fény-29. fejezet Itt a vége, fuss el véle..

Rohantunk a folyosón..a végén egy kis lengőajtó volt, azon át az utcára jutottunk, és egy sikátorba. Ez egy másik sikátor volt, nem az ahol mi lejutottunk, és a múzeum sem volt a közelben sem. Viszont kint parkolt egy annál nagyobb fekete autó. Gyorsan beugrottunk, és már teljes gázzal kifelé tartottunk a városból. Én még mindig elképedve bámultam megmentőmre. Nem értettem,hogy hogyan tudta ezt véghez vinni és ki segített ebben neki. Még az sem jutott el teljesen az agyamig, hogy néhány pillanat alatt a haláltól menekültem meg. Továbbra is csak dermedten néztem a sofőrömet és megmentőmet.
- Te..hogy..és én azt hittem..de hát egy hónap…- nem bírtam ép kézláb mondatot sem kinyögni
mellette. Ő pedig csak halkan kuncogott.
- Igen élek. És bocsáss meg, hogy nem mutatkoztam..de dolgunk volt.- még mindig ugyanolyan
döbbent arcot vághattam, mert ő mostmár hangosan kacagott, legalább a szám már csukva volt.
- Dolgotok????- visítottam- Jacob Black!Én azt hittem meghaltál!Van fogalmad róla hogy
éreztem magam?- kezdtem magamhoztérni.
- Nessie, idefigyelj…hosszú sztori. Röviden annyit, hogy tényleg nagyon ramatyul voltam.
Miután Emelinék bevittek a házba, én Janek után mentem..éreztem a szagukat. Aiden velük volt, már alig volt magánál, akkor készültek végezni vele. Rájuk támadtam és kihoztam onnan, de közben tényleg súlyosan megsérültem, annyira hogy még visszaváltozni is képtelen voltam. Aiden vitt el a Navaho indiánokhoz..ott ápoltak. Ő visszament követni a Volturit. Jó pár hétbe bele telt mire megint ember lettem, de te addigra már eltűntél Denverből és fogalmam nem volt hol keressellek.Én nem vagyok nyomkövető vérszívó. Így csatalkoztam Aidenhez aki követte a Volturit, és tudott minden lépésükről. Ő szólt arról is, hogy elfogtak. Engem nem ismert a Volturi így lemehettem közéjük, persze sokat voltam előtte Aidennel és az ő ruháit hordtam, valamint a gyógyulásom óta nem voltam farkas, így könnyebben el tudtam vegyülni köztük. – ezzel már meg is adta a választ a kérdéseimre, hogy hogyan volt képes észrevétlenül besurrani annyi vámpír közé.- Meg te nem tudtad amit, mi. Annyira felvillanyozott minden vérszívót a te elfogásod és kivégzésed gondolata, hogy nem igazán foglalkoztak vele, hogy ki van a közelükben.
- De azt csak megérezték nem, hogy nem teljesen hideg a tested?- kiváncsiskodtam.
- Igen, de Aiden azt mondta, hogy egy alapos nomád vadászat után egy néhány óráig lehet ilyen
hőmérsékletű egy vámpír bőre is, így nem..- úgy ittam minden szavát, mint a gyerekek mikor egy
nagyon érdekes mesét mondanak nekik.
- És akkor ma bejöttél és egyszerűen kivittél? De honnan tudtad, hogy mi lesz velem, mármint, nem
lehettél biztos benne, hogy pont téged fognak kérni rá, hogy vigyél a vesztőhelyre.- Jacob megint
csak kuncogott.
- Mi van?- csattantam fel türelmetlenül, alig vártam, hogy beavasson minden részletbe.
- Semmi különös, csak a tervünk módosult egy kicsit..Aiden is szeretett volna látni..- megint eltátottam a számat amikor leesett, hogy mire célzott. Két testőrt hívtak be, és az elsőt azért küldték el, mert durván
belém rúgott, és nem bírtam lábraállni sem. Így biztos volt, hogy a másiknak szólnak hogy vigyen ki.
- Aiden ezúton is sűrűn kéri a bocsánatodat, de nem tudtunk mit tenni.- mosolygott rám Jake.
- De hol van? Ugye nem maradt ott? Ugye..?- de Jacob mosolyától valamelyest megnyugodtam.
- Dehogy maradt ott. Nézz a visszapillantóba.- felkaptam a fejem és a visszapillantóban egy ugyanolyan
fekete kocsit láttam, amiben mi voltunk, minket követett.
- Honna szedtétek ti ezeket a kocsikat?Nem hiszem hogy kölcsönzőből.- ráncoltam össze a homlokomat.
- Elképesztő vagy Renesmee, percekkel ezelőtt meg akartak ölni, és lehet hogy már a New Yorki vámpí-
rok fele a nyomunkban van, és te azon aggódsz, hogy honnan szereztük a kocsinkat?- kacagott önfeledten.- Nem, nem kölcsönzőből.
- Loptátok???Jake ugye nem..rosszabb vagy mint a nagybátyáim.- zsörtölődtem, persze egyáltalán nem
komolyan. Vámpírok, jutott eszembe, és ijedten a homlokomra csaptam.
- Mi az?- fordult felém Jacob.

- Anyáék!Ők nem tudnak semmiről. Ők még azt hiszik, hogy lent vagyok, és ki akarnak szabadítani. Szólnom kell nekik, hogy kint vagyok. De vissza már nem fordulhatunk, az veszélyes.- törtem a fejem

-De mikor elfogtak a telefonomat is elvették, hogyan szólhatnék így nekik?- sopánkodtam. - Nessie, a jó ég áldjon meg, hallodd mások gondolatait! Használd már az erődet!- mondta Jacob. Én gyorsan elszégyelltem magam, hogy a legkézenfekvőbb megoldás nem jutott eszembe. Miközben továbbra is észvesztő sebességgel haladtunk. Én hanyatt dőltem az ülésben és behunytam a szemem.- Apa,Kathy, hallottok? Válaszoljatok…- vártam, vártam…már kezdtem volna aggódni, mire..

- Mindketten itt vagyunk..Nessie mi történt?És hogyhogy tudsz velünk kommunikálni?- kérdezte Cloe.
- Gyertek el azonnal New Yorkból, Jacob és Aiden kihoztak..- hirtelen egy visítást hallottam és apa morgását.
- Auu Cloe..
- Bocsánat, bocsánat..hová mentek?- Jacobra néztem, majd már mondtam is a választ.
- Denverben laknak ismerőseink, és oda..csak egy vámpírcsalád él ott, őket keressétek. Oda megyünk.
- Rendben, szólunk a többieknek.- felelte apa, majd a telepatikus beszélgetésnek vége lett.
Mosolyogva néztem Jacobra.
- Nem is tudtam, hogy ennyire megkedvelted a nomádokat?- vigyorogtam rá. Ő csak fújt egyet dühösen.
- Én ugyan nem, Aiden ötlete volt, de hát meg kell hagyni, neked is gondodat viselték, annyira szörnyűek csak nem lehetnek. Szükség törvényt bont na.- csapott indulatosan a kormányra, de én még mindig csak bámulattal meredtem rá, annyira felfoghatatlan és csodás volt, hogy mégiscsak él. Mivel New Yorktól  Denverig még igencsak hosszú út várt ránk, nem is csodálkoztam azon, hogy elszenderedtem. Persze onnantól, hogy megtudtam, hogy megmenekültem és Jacob hozott ki onnan, nagyon ügyeltem a gondolataimra. Biztos voltam benne, hogyha megtudná, hogy mit akarok tenni, azonnal intézkedne róla, hogy egy lépést se tegyek nélküle. De most még élvezni akartam, hogy megint egymás közelében vagyunk. Nem kérdeztem meg, de sejtettem, hogy nem tervezünk megállót az út alatt, kivéve persze amíg tankolunk. Mélyen aludtam, de ennyi élmény után nem is volt csoda, és be kellett ismernem, hogy Jacobék jó kocsit kötöttek el, mert nagyon kényelmes volt. Már dél volt mikor felébredtem, de még mindig úton voltunk. A nap éppen a szemembe tűzött, így csak hunyorogva néztem körbe, de ismét fejet kellett hajtanom Aiden kocsi választása előtt, mivel sejtettem, hogy ezt neki köszönhetjük, az összes ablak sötétítve volt. 
- Jó reggelt, nemsokára megérkezünk Denverbe!- köszöntött mosolyogva a szerelmem. Én is visszamosolyogtam volna rá, de a gyomrom hangosan mordult egyet. És a jól ismert szárazságon már meg sem lepődtem.
- Ó mekkora hülye vagyok, ne haragudj, gondolhattam volna.- szólt hirtelen Jake, majd előrántott a kesztyűtartóból egy mobilt.
- Igen, szomjas.Meg kéne állnunk. Igen én is tudom, hogy már csak fél óra, de szörnyen néz ki.- majd bocsánatkérőn rám pillantott.
- Nem, én nem…rád bízom. Igen, nem bolondultam meg,de valakinek a kocsikkal is maradni kell.
Oké, értem.- majd lecsapta a telefont. Tehát Aidennel megyek vadászni. Nem is mentünk már tényleg  sokat, néhány perc után lekanyarodtunk az egyik főútról egy földútra ami befelé vitt az erdőbe. Jacob fél kézzel kiemelt a kocsiból, mi tagadás szükség is volt rá, mivel még mindig elég gyenge voltam. Majd a másik fekete kocsi leállt mögöttünk. Aiden ruganyosan pattant ki a kocsiból, fekete talárját úgy néz ki lecserélte, kényelmesebb szerelésre, mivel most csak farmer és póló volt rajta. Fekete haja most is tüskékbe zselézve meredeztek. Az ő szeme is fekete volt, tehát rá is ráfért már egy kis vadászat.Nem hiszem hogy annyira rosszul néztem volna, ki mint amilyen ijedt arcot ő vágott, de igyekeztem tartani magam. 
- Nessie, ne haragudj! Nem volt jobb öltetünk.- kért bocsánatot Aiden megint a föld alatt történtekért.
- Ugyan hagyd már, hiszen itt vagyok és élek nem? Mit számít az a néhány rúgás.- kacsintottam rá, de megköszörültem a torkomat, mert már kezdett a szomjúságom egyre jobban zavarni. Aiden mellém lépett és hűvös kezeibe vette az én apró tenyereimet. 
- Mehetünk?- kérdezte gyengéden és fekete szemeivel úgy nézett rám, hogy kétség sem fért, hozzá,amit hónapokkal ezelőtt bevallott nekem, még mindig nem múlt el. Zavartan elkaptam róla a tekintetemet, és Jacobra néztem, aki bólintott. Még a fák közül visszanéztem rá egyszer, mintha attól féltem volna, hogy mire végzünk ő már eltűnik. A vadászat már nem úgy mint általában. Aiden hátrahagyott egy fánál,aminek lekuporodtam a tövébe…az első áldozatot ő hozta nekem, mert most futni is képtelen voltam. Nemsokára vissza is tért két rókával..Bocsánatkérőn nézett rám.
- Nem volt jobb, ezek voltak közel..bocsi.- de nem foglalkoztam vele. Még meleg volt a vérük,és mohón ittam. Mikor már a második állatot szárítottam ki, elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy Aidennel folytassam a további vadászatot. Úgy tűnt a régi összhang köztünk nem múlt el, megint úgy mozogtunk, mintha olvastunk volna a másik gondolataiban. Vagyis ő olvasott is az enyémekben. Mostmár mind a ketten gyorsak voltunk, egymás után ejtettük el a prédáinkat. Én már nem is számoltam, hogy hol tartok, Aiden érintése húzott vissza. 
- Nessie mennünk kell, Jacob már aggódik.- kapkodva letöröltem a vért a számról, és felvettem Aiden tempóját. Jóleső érzés töltött el ismét, megint erősnek éreztem magam, és a vérszomjal együtt az emberi éhségem is csillapodott. Úgy nézett ki, a kettő valami összefüggésben áll egymással. A kocsik megvoltak csak Jacob toporgott idegesen mellettük.
- Végre itt vagytok! Az előbb telefonált Carlisle, hogy nemsokára leszáll a gépük Denverben, jó lenne sietni. Nem hiszem, hogy a vérszívók örülnének, ha minden előjel nélkül a nyakukba pottyan egy ekkora kolónia.- dohogott hangosan. Én csak mosolyogtam, mivel hallottam a gondolatait amik elárulták, hogy nem a Kennedyk meglepődése miatt aggódik, hanem féltékeny volt Aidenre. A kocsiban megszorítottam a kezét, hogy érezze, tőle semmi és senki nem választhat el. 
Egy fél óra autóút után már bent jártunk a nyüzsgő Denver utcáin, de mi éppen kifelé igyekeztünk belőle.
Vagyis a város másik végébe, ahol Emelinék hatalmas háza állt. Izgatottan fészkelődtem a helyemen,már szerettem volna ismét látni az első és gyanítottam, hogy utolsó kedves nomád ismerőseimet. Elvből elítéltem ezt az életmódot,de ők még a nomádoktól is különböztek, hiszen maga Emelin mesélte el nekem, miután ébredésem után itattak, hogy jó kapcsolataik révén áldozatok nélkül képesek az embervér élvezetének hódolni, mivel rendszeresen szereznek be donor vért.Kedveltem őket, a maguk módján ők jó emberek voltak, és a gondomat viselték mikor olyan szörnyű állapotban voltam. Ezért rettentő hálás voltam nekik. A két fekete autó zajtalanul leállt a ház előtt, aminek a tornácán már kint várt minket mind
a két lány. Mosolyogva szaladtak elém, és egy kettőre el is tűntem hideg karjaik között.
- Annyira örülünk, hogy jól vagy!
- Minden rendben van?- tudakolták egymás szavába vágva.
- Igen persze, de ne haragudjatok, igénybe szeretnénk venni egy rövid időre a házatokat. El kellett jönnünk New Yorkból a Volturi miatt és a családom, valamint néhány távoli rokonunk ide jön.- szabadkoztam, mivel perceken belül várható volt még 13 vámpír érkezése.
- Hogyne. Szivesen látunk mindenkit akit te szeretsz.- felelte Norah, közben hátra vetette szőke tincseit.
- Greg hol van?- közben már tekintetemmel a bejárati ajtót lestem.
- Nemsokára ő is hazatér..elment a vérbankba, hogy feltöltse a készleteinket.- magyarázta Emelin. Én  szégyellősen lehajtottam a fejemet, mert eszembe jutott, mikor alaposan megcsapoltam a lányok tartalékait. Mindannyian bementünk a házba. Aiden érdeklődve nézelődött, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy Norahnak igencsak felkeltette a fekete hajú idegen az érdeklődését. Jacob pedig egy mártír arcával járt kelt velem és Emelinnel a házban, de közben éreztem, hogy nagyon lassan veszi a levegőt. Bántotta az orrát az idegen illat. Én fél füllel folyton kifelé hallgatóztam, hogy vajon mikor hallom már meg a  kisebb csapat hangját odakint, de egyelőre még várattak magukra. Éppen a nappaliban ültünk le beszélgetni, amikor újabb autók fékezését hallottuk meg odakint. Én szélsebesen az ajtóhoz rohantam, feltéptem és már ugrottam is a szüleim karjaiba. Mind a hárman csak némán álltunk és magunkhoz szorítottuk a másikat. Mikor elengedtem őket, Carlisle már éppen Emelinékkel beszélgetett, vagyis ismerkedett, ők pedig a családunkkal. Most, hogy jobban körbenéztem, feltűnt, hogy csak a Cullenek vannak itt. Még mielőtt megszólalhattam volna, apa már felelt is a kérdésemre.
- Tanyáék Forksba mentek. Körbe néznek mielőtt mi is visszavinnénk téged, hogy minden rendben van-e és elég biztonságos-e a város, hogy visszatérhessünk. Carlislenak szólnak.- én még mindig köztük álltam és élveztem a pillanatot, hogy megint a szüleimmel vagyok. Anya izgatottan nézelődött körbe.
- Hol van Jacob?
- Bent van Aidennel, de menjünk be és akkor beszélhetsz vele. Semmi baja.- tettem hozzá, mivel láttam,hogy anya még mindig aggódik. Bent már egészen zsúfolt lett a nappali, mindenki jött, ment beszélgetett. De úgy tűnt, hogy Tanyáék hívására még jócskán várni kell. 
- Nessie menj és aludj.- unszolt anya már az éjszaka folyamán sokadjára, de nem akartam menni. Annyira örültem neki, hogy mindenki jól van. 
- Ott van a vendégszobánk, menj és aludj!- erősködött Norah, de már nem tuddtam ellenkezni. Éreztem ahogy elnehezülnek a szemhéjaim. Norah megfogta a kezemet, majd másik oldalon egy meleg kéz érintését éreztem. Jacob volt.
- Én is mennék ha nem gond, tudod én is szoktam aludni.- fordult oda Norához. Norah arcán egy sejtelmes mosoly suhant át, majd bujkáló nevetéssel a hangjában válaszolt.
- Persze, te is menj nyugodtan.- majd az első emeletre érve kinyitotta az egyik szobát és magunkra hagyott minket. Én csak magamban bosszankodtam, amiért Norah képes volt ilyeneket gondolni. Méghogy azért akartunk félre vonulni. Nemrég mentettek meg a haláltól, és nemcsak engem hanem valószínűleg az egész családomat. Éppenhogy nem jártak máshol a gondolataim. Minden vágyam csak az volt, hogy elterüljek Jacob mellett az ágyban és kialudjam magam. 
- Mi a baj Nessie?- kérdezte Jacob, nyilván meglátszott az arcomon, hogy mire gondolok.
- Semmi, csak..- idegesen lóbáltam a karjaimat.- Áááh..Norah az előbb azt gondolta, hogy te meg én, szóval, hogy nemcsak aludni fogunk.- feleltem halkan, és félénken Jacobra pislogtam. Ő csak hangosan felkacagott. 
- Szóval ez az?Azt hittem sokkal komolyabb. – mondta kellemes mély hangján, el is felejtettem mennyire szerettem hallgatni ahogy beszél. Mire észre vettem már előttem állt és gyengéden a kezei közé fogta az arcomat.- Ne foglalkozz vele.
- Ooookéé.- hebegtem, de ahogy rámnézett, félrevert a szivem.
- Hiányoztál Nessie.- duruzsolta, majd közelebb húzta az arcomat az arcához. Mostmár határozottan éreztem, hogy a szivem ki fog ugrani a helyéből.
- Te is Jake..-suttogtam neki, de már nem láttam mást csak a fekete szemeit, majd lehunytam a szemem és hagytam, hogy megcsókoljon. Minden porcikám bizsergett, mintha áram ütött volna meg. Már nem is emlékeztem rá, hogy mennyire jó a közelében lenni. Az első csók után Jacob mohóbban kezdett csókolni, szorosan magához ölelt. Én pedig őt szorítottam még jobban magamhoz, éreztem a pólóján keresztül  kemény mellkasán minden egyes kis kockát. Jacob felmordult, de ez nem olyan farkasos morgás volt, számomra annál jóval lágyabb és kedvesebb. Mindketten hiányoltuk már a másik közelségét. Annyi ideig voltunk távol a másiktól. Gyengéden felkapott és letett az ágyra..pár pillanat múlva Norah gondolatai beteljesedtek, amit mi sem bizonyított jobban, mint a sok kis kupac ruha szétszórtan a padlón. Nem mindegyik maradt használható állapotban. 
 Tökéletes éjszaka volt, a legfantasztikusabb utolsó éjszaka. Néhány órával később én már felébredtem. Az adrenalin volt az oka. Mivel már korábban, még mielőtt Alice vagy akár Kathy is láthatta volna, hogy mit tervezek, készen voltam a tervemmel így most nem fogják meglátni, hogy hová készülök. Még egyszer ránéztem az alvó Jacobra, óvatosan megcsókoltam, majd kibújtam mellőle. Lábujjhegyen szedtem össze a ruháimat, majd magamrakaptam. Még egy fél pillanatig tétován megálltam a szobában, hogy tényleg ezt akarom tenni, de aztán Jacob látványa megerősített benne. Ha azt akarom, hogy ő is  és mindenki biztonságban legyen, ezt kell tennem. Kinéztem az ablakon. Elmosolyodtam, pedig semmi  okom nem volt rá. Csak az időjárás segített nekem, hogy végrehajthassam az öngyilkos tervemet. Kiléptem az ajtón és hallgatóztam. Emelinék Carlisleal és apával beszélgettek a konyhában, anya Esmevel, Aidennel és Jasperékkal elment vadászni hallottam meg Rosalie gondolataiból, aki Emmett mellett ült aki éppen elvolt merülve a baseballmeccsben. Tudtam, hogy nem az év legokosabb ötlete egy vámpírokkal teli házból kiszökni, de bíztam benne, hogy menni fog. Lesuhantam a lépcsőn, és már kint is voltam a teraszon. De nem állhattam meg, hogy meghallgassam észrevettek-e. Biztos, hogy észrevettek. Feltéptem annak a fekete kocsinak az ajtaját amivel tegnap jöttünk. Gázt adtam és már egy kettőre a reggeli forgalomban találtam magam. Örültem neki, hogy kisütött a nap, igy egyikük sem jöhet utánam.
Azzal elárulnák a titkot. Jacob pedig nem fog jönni, vagyis legalábbis mertem remélni, hogy nem jön utánam. Mivel hagytam egy levelet neki a párnámon, amiben bocsánatot kértem és elmondtam neki mindent, hogy mire készülök, és hogy semmi értelme nem lesz ha utánam jön és megpróbál megakadályozni. Akkor értelmetlen lesz a halálom, erre a gondolatra gombóc nőtt a torkomba. Aiden és Jacob az életük kockáztatásával mentettek ki Janektől és erre én vissza megyek meghalni. Szép hála mondhatom. De csak így lesz vége. –szólalt meg a makacs kis hang a fejemben, majd nyeltem egyet, és igyekeztem minnél gyorsabban menni. A reptérnél kipattantam a kocsiból, majd igyekeztem emberi tempóban berohanni az előtérbe. Sikerült, még elértem egy New Yorki járatot. A gépen végig idegesen doboltam az ujjaimmal, szerettem volna már túllenni ezen. Délben szállt le a gép a nemzetközi reptérre. Egyből a másik pulthoz rohantam. Egy kedves idő nő ült ott, kicsit megrettent a sietségemtől, de igyekezett nyugodt maradni. Rámmosolygott.
- Miben segíthetek?
- Egy jegyet kérek, a 13:00-as Firenzei járatra.

Északi fény-28. fejezet Vesztőhely

Igazából nem tartott sokáig az egész, vagyis úgy éreztem. Miután az egyetlen lehetséges menekülési útvonal is bezárult a fejem felett, nekem támadtak mindannyian. Most igazán jól jött, hogy egészen képzett harcos voltam. Mindegyiknél volt egy egy jókora kés, ami beillett volna akár egy kisebb kardnak is..gondolom arra a célre, hogy ellenséges vámpírokat könnyebben szét lehessen darabolni velük. Nem akartam megtudni, hogy mennyire hatékonyan használják. Harc közben többnyire azt fordítottam az előnyömre, hogy ezekhez a férfiakhoz képest én kicsi és fürge voltma, így az ütékeseket, nem kivédtem, hanem kitértem előlük…Körülbelül tízen lehettek, de mivel mindannyian nagyon jól képzett harcosok voltak, ezért a duplájának éreztem. Viszont feltűnt, hogy sem a késüket, sem a fogukat nem akarják használni..mintha arra játszottak volna, hogy kifárasszanak. Egy karcolás sem volt rajtam, pedig a sokadik ütés illetve rúgás útjából tértem ki. Közelebb akartam kerülni a folyosó másik végéhez, mivel úgy sejtettem, hogy a tégla, amire rácsapott a testőrök vezetője, az lehet a nyitja a fenti ajtónak. De mindegyik beszorított a csatorna végébe, és lehetetlenségnek tűnt, hogy átverekedjem magam rajta. Folyamatosan támadtak, de egy olyan igazán aggresszív megmozdulása egyiküknek sem volt. Mikor egy újabb testőr próbált volna elkapni, kibújtam a karja alatt, majd már csak egy ember választott el tőle, hogy futhassak, így én mostam be neki egy hatalmasat, amitől a gorilla méretű vámpír, hatalmas puffanással hanyatt vágódott. Én átugrottam rajta és futni kezdtem..már a szemem előtt lebegett a cél..igaz, azt nem tudtam, ha kinyitom hogyan jutok ki a résen, de bíztam benne, hogy a többiek még ott vannak. Futottam, futottam, egy ugrással átugrottam a vastag vas ajtót, ami Alicék celláját takarta, és akkor megéreztem ahogy a hideg fém teljes erőből neki vágódik a tarkómnak..elájultam.
Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de a fájdalom térített magamhoz, amit a csontjaimban éreztem. Valaki teljes erőből belém rúgott, de csodák csodájára nem tört el egy csontom sem.A földön feküdtem, éreztem a hideg követ magam alatt. De csak két vámpír volt mellettem. Vajon hol lehetek? Halkan felnyögtem, de rögtön el is hallgattam, mert az újabb rugás amit a lábamba kaptam, figyelmeztetésnek tűnt, hogy jobb ha befogom a számat. Felültem és hunyorogva körbepislogtam. Azt a két marcona testőrt láttam magam előtt akik rám támadtak, én pedig egy pici és ablaktalan cellában voltam. Egészen pontosan abban a cellában, ahonnan kiszabadítottuk apát és Alicet. – Milyen ironikus,-gondoltam- nem, nem is ironikus, inkább röhejes, hogy eddig azért küzdöttünk, hogy kimentsük őket innen, most meg nyilván megkettőzött védelem mellett, próbálhatnak majd engem kiszabadítani innen. Mert noha nem tetszett, a felől semmi kétségem nem volt, hogy majd próbálkoznak. A helyiségben található egyetlen kis pricsre feltornáztam magam és fájós bordáimat tapogattam. A két vámpír még mindig engem nézett. Majd sarkon fordultak és magamra hagytak.
Akkor így is, úgyis de mostmár vége..Nem tudtam szabadulni a halál gondolatától. Nem örültem neki, de mostmár nem is féltem tőle. Igaz egyáltalán nem így képzeltem el, hanem úgy, hogy Jacobbal mindketten már hajlott hátú idős emberek leszünk, és több évtized boldog házasság után fog bekövetkezni. De úgy néz ki nekem nem ilyen lapokat osztottak. Ilyen jövőre csak a normális embereknek van lehetősége, nem Renesmee Cullen félvámpírnak. Mostmár csak abban bíztam, hogy pont olyan gyors lesz, mint Irina halála, amit apa emlékeiben láttam. Egy sikoly és már tűzben volt. A két vámpír hozzám se szólt, csak kimentek és visszarakták a helyére a vasajtót. Hallottam, hogy azért még ott maradnak őrt állni,engem is ilyen veszélyesnek tartanak tehát. A cellában égő fáklyát figyeltem, a lángok mozgását követtem a szememmel. Közben pedig, fényévnyire távolinak tűnő történelmi tanulmányaimon gondokoztam, sorra vettem azokat akikről tanultuk, hogy kivégezték. Boleyn Annánál ragadtam le végül, akit vérszomjas és hatalommániákus férje fejeztetett le, valószínűleg koholt vádakalapján. Itt is hasonló a helyzet, jutott eszembe, de itt még egy ál tárgyalást sem rendeztek, morfondíroztam rajta. Aztán Boleyn Anna képét egy számomra sokkal kellemesebb váltotta fel. Jacob arca.Felidéztem az összes közös emlékünket, egészen kiskoromtól. Vajon mikor halhatott meg? Talán mégiscsak vámpír harapás végzett vele, miután Emelinék kihoztak engem? Valószínű. Már egy hónap is eltelt azóta a harc óta, és egyszerűen nem találtam rá más magyarázatot, hogy miért nincs velem. Ha életben maradt volna, akkor még fél lábon, farkasként, mindenhogy a nyomomba szegődött volna. Tudtam, mivel nekem minden nap pokoli gyötrelemként telt el, hogy nem láthattam, és csak az önfegyelmem és az akaratom segített benne, hogy ne veszítsem el a józan eszemet. Mert ha engedem, hogy tudatosuljon bennem, hogy nincs velem, akkor annak egészen biztosan a téboly lett volna a vége. Tehát nincs más magyarázat Jacob távollétére, csak ez az egyetlen egy, a halál. Akkor jó..talán már csak órák kérdése és viszont láthatom. A fáklya továbbra is égett a cellámban, hallottam, hogy kint cserélődnek a vámpírok, de nem jött értem senki. Magzatpózba összehúztam magam a priccsen és most a mennyezetről lehulló vízcseppeket figyeltem, majd ezt követték a penészfoltok a falakon…végül nem maradt semmi amit jobban megfigyelhettem volna. És az idő csak telt. Azt hittem, hogy minél előbb végezni akarnak velem, és nem akarnak olyan dolgokkal foglalkozni mint fogva tartás. Őszintén szólva én is jobban örültem volna neki, ha egyből kivégeznek és nem kell előtte még ennyit várakoznom..Jobb híján most emlékeket kutattam a fejemben, nem a magamét, hanem másokét akik hajlandóak voltak velem megosztani, és rájuk gondoltam. Az órák pedig egymás után teltek és semmi de semmi nem történt. Valamennyit tudtam aludni, de a gyomrom korgása és a szájszárazság ébresztett fel. Éhes voltam…Mindkét értelemben. Természetesen fogvatartóimat egy csöppet sem érdekelte, hogy mi lehet velem így továbbra is a priccsemen ücsörögtem és néztem az ajtó alatt lévő apró réseken betévedő bogarakat. És ez így ment, nem is tudom meddig, az időérzékem teljesen elveszett. Már olyan szinten gyötört az éhség, hogy állni is alig tudtam. Naphosszat feküdtem és bámultam a plafont, vagy még azt sem…a semmit..Néztem, de már nem láttam semmit. Gondolatban kalapot emeltem Jane előtt, ha szadizmust díjaznák, hát ő biztos első helyezett lenne. Egyik nap telt a másik után…észre vettem, hogy a gyengeség és az alultápláltság már kezd az erőmre is kihatni, eddig hallottam a testőrök gondolatait, igaz nem volt nekik sok..De mostmár az sem ment, és szinte már semmire nem tudtam figyelni. Az utóbbi időben pedig keserédes látomások gyötörtek. Rendszerint feküdtem és lepergett a szemem előtt az életem. Pontosabban az az életem, ami lehetett volna, ha nincs a Volturi és Leah, ha Carlislenak sikerül befejeznie a kutatásait és én is ember lettem volna. Időm az volt bőven, így a gyomrom rendszeres összerándulását figyelmen kívül hagyva, lépésről lépésre alkottam meg a soha meg nem valósult jövőmet. Előszört azt, ahogy szépen lassan elvesznek a képességeim és életemben először nem érzek vérszomjat. Majd pedig az esküvőt. Fájdalmas lassúsággal terveztem meg itt is mindent. Hogy hol tartottuk volna, ki milyen ruhát viselt volna, a menyasszonyi ruhám, hogy nézett volna ki, apa miként vezetett volna az oltár elé és magam előtt láttam, hogy Jacob milyen sugárzó tekintettel vette volna át a kezemet apától. Az esküvő után pedig az ünnepség, ahogy minden barátunk és rokunk minket ünnepelt volna, farkasok és vámpírok békességben együtt. Az ünnepség után pedig persze a nászéjszaka…Majd ezután jöttek volna az egyetemi éveim, ahol minden szünetben Jacobhoz és nagyapához utazhattam volna haza Forksba, vagy épp Jacobbal mentünk volna anyáékhoz. Egyetem után pedig Forksban folytatódott volna a házasságunk, rengeteg gyerekkel. Jacobnak sem kellett volna tovább farkasnak lennie, és én is el kezdtem volna öregedni. Együtt neveltük volna a gyerekeinket. Az álmodozásból a szomjúság zökkentett ki. Az emberi éhségnél is erősebben kezdte marni a belsőmet. Próbáltam további emlékezéssel, és légvárak építésével terelni a gondolataimat, de nem igazán sikerült. Olyan érzés volt, mintha mérget ittam volna, ami nem megölni akar, hanem kínozni. És nem változott a helyzet, őrség cserén kívül semmi nem történt, úgy nézett ki, hogy Heidiék örömüket lelik benne, ha még a kivégzésem előtt alaposan megkínoznak. Hiszen tudniuk kell, hogy a vámpírokhoz hasonlóan engem sem öl meg ha nem eszek..De a fájdalom, az valami kegyetlen volt, és napról napra erősödött. Lassan kezdtem elveszíteni az emberi részemet. Az erőteljes szomjúság miatt már csak olyan képeket láttam magam előtt, hogy hogyan tépnék szét darabokra embereket, és hogyan ölném meg egyiket a másik után. Az emberi részem hevesen tiltakozott ez ellen, de a tudatos lény bennem már alig élt, átvette helyét a szörny, a vérszívó. Ami csak ölni, zabálni akart és nem érdekelte, hogy a kielégülése hány ártatlan ember életébe kerülhet. Undorodtam magamtól, de nem tudtam ez ellen mit tenni. Ezek a képek úgy kúsztak be a fejembe mintha valami alattomos lidércnyomás. Sem álmomban sem ébren nem tudtam szabadulni tőlük. Nem tudom, hogy ez volt-e a célja Janeéknek, de én már az őrület szélén álltam. Egy ugyanilyen fájdalmas napon hallottam meg először az első hangot a fejemben ami elterelte a szomjúságomról és a rémképekről a figyelmemet. A bátortalan hang, vagyis inkább gondolat nagyon
messziről jött, távoli volt és alig hallható.
- Nessie!Ott vagy valahol? Hallasz?- hirtelen felpattantam, de neki kellett támaszkodnom a falnak, mert a gyors mozdulattól megszédültem. Nem válaszoltam rögtön, vártam, hogy hátha újra hallom ezt a hangot. Lehetetlennek tűnt, hogy kintről valaki kapcsolatba tudjon velem lépni, méterekkel a föld alatt lehettem és több száz vámpírral körülöttem kész csoda volt, hogy apa meghallotta a gondolataimat. Néma csönd volt, már kezdtem azt hinni, hogy az őrület újabb jelei mutatkoznak csak meg rajtam, mikor ismét meghallottam apát a fejemben.
-Nessie kicsim, ha hallassz kérlek válaszolj!
-Hallak apa! Ugyanott vagyok ahol ti voltatok- feleltem neki azonnal. Szomjaztam minden egyes szavát. Talán van remény?Mégis ki tudnak hozni?
- Hála Istennek. Tudtuk, hogy nem haltál meg, de rengetegen vannak a városban vámpírok és
bármennyire is koncentráltam nem tudtam meghatározni hogy merre lehetsz.
- Kihoztok? Ugye kihoztok?- kérdeztem kétségbeesetten.
- Azon vagyunk kislányom. Tarts ki..Nem mondhatok most többet, mert mindjárt mennem kell, azt hiszem, testőrök vannak idefent és kiszúrtak. De még néhány nap és kiviszünk onnan ígérem.
- Rendben,kibírom. Vigyázzatok magatokra!
- Te is Nessie, tényleg mennem kell.- és ennyi volt. Már nem hallottam apát. De ha tényleg igaz amit mondott, és miért ne lenne igaz, akkor már csak néhány nap és kihoznak innen. Érdekelt volna, hogy hogyan tervezik, de mindenesetre nekem most a végkimenetel is elég lett volna. Csüggedten rogytam vissza a pricsre. Nem tudtam, hogy jó volt-e hallani apát vagy sem. Abból a szempontból igen, hogy néhány percig nem a szomjúság és a beteges gondolatok voltak a fejemben. Viszont az elmúlt néhány napban már viszonylag beletörődtem a sorsomba, hogy ki fognak végezni..de most megint felcsillant a remény, hogy életben maradhatok és a családommal lehetek. Bár ekkor egy másik jövőkép furakodott be a fejembe. Egy élet Jacob nélkül. Az az élet amiről a kezdetek kezdetén beszéltünk, és nem akartam. Akkor inkább már a kivégzés, mint a félvámpírként a rám váró örökké valóság. A gondolattól kirázott a hideg is. Aztán apa hangja után újabb váratlan dolog történt. Váratlan és olyan dolog ami eldöntötte a dolgok kimenetelét. Legalább apáék nem fogják megint kockára tenni az életüket. Mert biztos voltam benne, hogy amint halott leszek, első dolguk lesz szólni a Culleneknek.
Feltárult az ajtó, és most másik két tagbaszakadt testőrrel találtam szembe magam. Ők sem szóltak hozzám, csak a karomnál fogva kirántottak a cellából és vezetni kezdtek.Nem volt nehéz engem vezetni, tekintve, hogy már csak csontváz voltam, koszos ruháim csak rongyként lötyögtek rajtam. A könyökömnél és a térdemnél hegyesen meredtek előre a csontok, és éreztem, hogy régen ovális arcom már beesetté és halálfej szerűvé vált. A két testőr vasmarka erősen tartott, mivel nem sok erő volt már bennem. Így vezettek folyosóról folyosóra és szerintem egyre inkább a föld mélye felé. A csatorna elkanyarodott jobbra, majd pedig egy lépcsősor következett. Minden nyirkos volt és hűvös és csak fáklyák világítottak. Próbáltam volna megjegyezni az útvonalat, hogy hogyan haladunk, de képtelenség volt. Ez az egész rendszer olyan volt, mint egy labirintus. A folyosók folyton kanyarogtak, és rengeteg mellékág mellett is elhaladtunk. Úgy saccoltam, hogy már jóval a föld alatt lehetünk, de meglepetésemre világosodni kezdett. Az újabb folyosó végén láttam meg, hogy miért. Hatalmas kovácsolt vas kapu volt, aminek egyik szárnya nyitva volt. Bevezettek rajta. Amit itt láttam, már korántsem volt olyan mint egy csatorna. Sokkal inkább egy trónterem és egy múzeum keverékére emlékeztetett. Ovális helyiségbe értünk, amit mindenhol neoncsövek világítottak meg. A benne lévő rengeteg vámpír pedig még csak fokozta a hatást..A falakat mindenhol világossárga márvány borította, míg a padlót fehér. A falak mentén pedig hatalmas festmények voltak. Az ovális terem közepén pedig székek álltak, valamivel magasabban, mint a talajszint.Nem sok szék volt,..és nem is pontosan voltak elhelyezve. De azt azért kihangsúlyozták, hogy akik itt ülnek, azok a többiek felett állnak. Gúnyos mosolyra húzódott a szám, tehát Janek New Yorkban a kiskirályok és ki is mutatják. Megértettem, hogy miért voltak olyan nagyra magukkal. A székekben nem ült senki..De mikor meghallották a lépteinket, minden fej felénk, felém fordult. Rengeteg dühösen villanó vörös szempár meredt rám. Majd pedig megjelentek, szintén testőrök kiséretében. Jane és Heidi. Dimitrijt is kerestem, de most csak a két grácia volt jelen. Díszes ruhában és felemelt fővel vonultak végig. Éreztem a jelenlévőkön a félelmet, mindegyik vámpír kutya módjára meghunyászkodott, és összehúzta magát, amint megjelentek. Mind a ketten oda vonultak egy egy székhez majd leültek. Heidi intett a fejével a testőröknek, akik szinte a lábaik elé dobtak. Ez most jóval erősebb volt, mint mikor a cellába tettek be, és mire feltérdeltem, éreztem a sós vér ízét a számban.Annyi erőm már nem volt, hogy a saját lábamon álljak. Így kénytelen voltam térdelve szembe nézni velük, ami cseppett sem tetszett, de nem tudtam mit tenni. A vér közben továbbra is erőteljesen szivárgott a számból. Nem kellett hátrafordulnom, így is éreztem a nyugtalan mocorgást a hátam mögött. Biztos voltak néhányan akik szomjasak voltak. Az ideges fészkelődés nem hagyott alább, csak mikor Jane kiáltott rájuk.
- Elég legyen. Kihallgatáson vagyunk, nem kivégzésen…egyelőre.Aki szomjas az azonnal hagyja el a termet, vagy pedig maradjon nyugton.- hangját még sokáig lehetett hallani, ahogy a vízhang megismételte. Majd vörös szemeit rám emelte, de nem éreztem fájdalmat. Nem alkalmazta az erejét, nyilván későbbre tartogatja, gondoltam. Heidi úgy meredt rám, ibolya szín szemeivel, mintha valami undorító féreg lennék.
- Tehát- kezdett bele Jane mosolyogva.- Azért vagyunk itt, mert sikerült kézre kerítenünk egy fajárulót. Hangos éljenzésre, vagy legalábbis zúgolódásra számítottam,mint a filmekben..de itt síri csend volt.
- Ez a félvér, itt előttem…nem tisztelte a törvényeinket, házasságra, és korcsok létrehozására készült egy kutyával,ezzel is veszélyeztetve fajunkat, valamint féltve őrzött titkunkat. Majd pedig figyelmeztetéseink ellenére is kitartott mellette. Ezenkívül, továbbá azzal is vádoljuk, hogy körmönfont módszereivel az egyik igen hűséges tagunkat ellenünk fordította. – diadalittasan nézett körbe a termen. Mostmár én is óvatosan hátrapillantottam, a vámpírok helyeslően bólogattak. Akkor ők az esküdtszék.
- Van esetleg valami mondani valód?- fordult felém nyájasan Jane. Akkor persze nem volt ilyen mikor Los Angelesben kapott el.
- Igen van.- szólaltam meg hangosan.- Először is, mi nem készültünk semmilyen titkot elárulni,
másodszor, nem tudhatja senki, hogy milyen utódaim lettek volna így nem lehet azt sem kijelenteni, hogy veszélyesek lettek volna. Aztán pedig én semmi törvénytelent, vagy trükköt nem követtem el, mikor Aidennel összebarátkoztam, önszántából fordult ellenetek. És még valami..mennyire szabályos tárgyalás ez? Nem kéne Aronak, Caiusnak és Marcusnak is itt lennie és nekik vezetni ezt?- tisztában voltam vele, hogy mostmár minden amit mondok, teljesen hiábavaló, de nem akartam úgy meghalni, hogy nem mondtam el az igazságot. Jane hosszú vörös köpenye zsebéből csak elővett egy összetekert pergament és az orrom alá dugta. Felhatalmazás volt, mind a három Volturi vezető aláírásával. Nem volt több ellenvetésem.De még eszembe jutott valami amit feltétlen meg kellett tudnom.
- Na és mi lett Leahval? Megkapta busás jutalmát a kutya amiért árulkodott?- még mindig nem értettem, hogy hogy nem ölték meg őt az első pillanatban, miért adtak hitelt a szavainak, és miért a Denali klánra kenték a dolgot? Jane bosszúsan rámmeredt, pengevékonyra préselődtek az ajkai, de hallottam a gondolatait a fejében, hogy ennyit még megtesz értem. Kielégíti a kiváncsiságomat, majd pedig elküld meghalni.
- Arra a szukára gondolsz? Nos, érdekesnek találtuk amit mondott és nem láttuk, hogy mi oka lenne rá, hogy hazudjon. Ezért beszéltünk vele. Hogy miért kevertük bele a Denalikat? Puszta előrelátásból.- dühösen felmordultam, méghogy előre látás.
- Elég nagy munka volt azt is kideríteni, hogy tényleg jól informált volt-e a nő, nem hiányzott még, hogy egy vámpír vérfarkas háború után is menjünk takarítani. Ismerjük Carlislet, tudtuk, hogy végezni semmi képp se végezne a Denalikkal, ahhoz túlságosan jó lelkű, inkább velünk foglalkozna. Így ezért döntöttünk mellettük. Kevesebb munka..Ennyi az egész.- mosolyodott el gonoszan. Kedvem lett volna szemen köpni, de csak elfordítottam róla a tekintetemet.
- Aztán mikor már nálunk volt Edward és Alice, tudtuk, hogy idejössz. Nem volt többé szükség a nőre, amúgy is kissé zavarodott volt. Elhívtuk ide, majd pedig végeztünk vele.- nem tudtam megállni, megint ránéztem.
- Megöltétek?- Jane csak kurtán bólintott. Egyszerre éreztem szánalmat és örömöt Leah miatt, furcsa egyveleg volt. Janet most Heidi váltotta fel. Felállt és csillogó szemekkel nézett a vámpírokra.
- Mindent elmondtunk. Szavazzatok hát…ki mondja azt, hogy bűnös?- meg sem kellett volna fordulnom, úgyis tudtam, hogy mi lesz az eredmény. Kivétel nélkül minden kéz a magasba lendült. Heidi elégedetten mosolygott.
- Akkor ezt is elintéztük. Vigye a vesztőhelyre- intett az egyik testőrnek Heidi. A fekete csuklyába burkolózó alak mellém lépett, és durván belémrúgott, de mivel nem tudtam felállni megismételte. Ez már sok volt a legyengült testemnek, a kemény rúgások miatt majdnem elvesztettem az eszméletemet.Heidi idegesen felszisszent.
- Idióta. Magánál kell lennie mikor kivégezzük! Takarodj.Te, te vidd oda…de kapd fel, nem tud menni.- szólt Heidi a másik testőrnek. Én már nem voltam teljesen a tudatomnál, minden zajt és hangot távolról hallottam. Még a másik testőr döngő lépteit is. A két kéz felemelt, de meglepően gyengéden ért hozzám. De mihelyst kikerültünk a vámpírok gyűrűjéből, éreztem, hogy itt valami nincs rendjén. Aki a karjában vitt, kesztyűt viselt, és noha vámpír illata volt a teste meglepően kellemes meleget árasztott, nem olyan erősen mint a farkasokét, olyan hőmérséklete volt mint egy halandónak. Csak nem egy ember? De nincs is olyan ember ismerősöm aki eljönne a Volturihoz, hogy kimentsen innen. Futott át az agyamon hirtelen. Lassan kinyitottam a szememet, minden homályos volt. Egy pici szűk folyosón haladtunk amin már ablakok is voltak itt voltak itt ott. Majd az egyik kanyarban lehullott a testőr fejéről a fekete köpeny csukjálya és én meglepetésemben felsikítottam volna, de befogta a számat.