Északi fény-30. fejezet A vég és a kezdet

Sziasztok! Köszönöm szépen a kitartó olvasóimnak a kritikákat és véleményeket.
Ehhez is elérkeztünk..itt van az utolsó fejezet. De akik Jacob pártiak, se keseredjenek el..HOLNAP JÖN A MÁSIK befejezés:) Remélem tetszett az írásom:-$
Elkezdtem egy történetet Kathyről és Alice előtörténete is kidolgozás alatt van:-$
Majd azokat is közlöm, remélem számíthatok rátok...de ha van ötletetek egy további folytatásra ennek a történetnek..azt is szívesen várom:)

Még egyszer köszi mindenkinek:D 

 Kapkodva vettem el a nőtől a jegyemet, és minél előbb a gépen akartam lenni. Tudtam, hogy ennyi idő alatt nem tudnak utolérni, de akkor is idegesen lestem a hátam mögé. Végre átverekedtem magam a tömegen és feljutottam a gépre. Megkerestem a helyemet, leültem. Azonnal előkotortam a táskámból a zenelejátszómat, nem akartam senkihez se szólni, de a mellettem ülő idős hölgy gondolataiból kiindulva jól cselekedtem. A gép nem akart indulni. Idegesen doboltam a karfán a kezemmel. Egyre idegesebb lettem mire észrevettem, hogy lassan de biztosan elindult a gép. A zsebemben megrezzent a mobilom. Rá se néztem, hogy ki hív, csak egyszerűen kivettem az aksiját és beledobtam a táskámba. Mostmár úgyis mindegy. Kinéztem az ablakon. Már jócskán szeltük az eget és alattunk az óceán terült el. Aludni nem tudtam, túltengett bennem az adrenalin. Gondosan, akár egy videót játszottam vissza magamban apa emlékeit, hogy hogyan jutott el Volterrába és ott pedig, hogyan lelt rá a Volturira. Nekem nem lesz nehéz a bejutás, töprengtem rajta, nyilván tárt karokkal fognak várni. Rengeteg időm volt még leszállásig, így a gondolataim szabadon pöröghettek akár egy búgócsiga. Hol ide hol hoda, nem volt megállás, talán ki akartam használni még az utolsó pillanatokat amíg még volt időm és energiám szépen mindent végig gondolni. Igazából egy leltárt csináltam. Egy utolsót.
  Szerencsésnek mondhattam magam a családom miatt, tulajdonképpen nem is egy volt belőle hanem az utóbbi időben kettő. Ott voltak a szüleim, és Carlisleék, Rosaliék, Jasperék, úgy nőttem fel köztük, hogy sem anyagiakban és persze lelkiekben sosem szenvedtem hiányt. Mindig teljes szeretet és védelem övezett. És persze Jacob, aki a kezdetektől velem volt, és neki köszönhettem a második családot. Quiléket, akiket annyira közel éreztem magamhoz, mintha már a testvéreim lennének. Végül is, ha azt nem nézzük, hogy nemhogy vámpíroknak, de a magamfajtának se lenne szabad létezni, hálás lehetek ezért a majdnem tizennyolc évért, hogy megadatott. Igaz Jacobbal kevesebbet lehettem együtt, mint szerelme, de ne legyünk telhetetlenek. Amikor eszembe jutott, hirtelen szörnyen elszégyelltem magam, hogy úgy ott hagytam Denverben. De legalább azt a levelet ott hagytam neki, az legalább megmagyaráz valamennyit abból amit tettem, vagyis amit készültem tenni. Tisztában voltam vele, hogy nem volt fair, azzal is ,hogy mindenkit nagyon megbántok vele, de nem volt jobb ötletem, nem tehettem mást. 
 Próbálkoztam az alvással is, hiszen még mindig csak az út felét tettük meg, de nem sikerült. A szemem mindig úgy kipattant, mintha rugó lenne benne. A mellettem ülő idős hölgy gondolatai kezdtek bosszantani, most azt latolgatta, hogy vajon menekülök-e valaki elől, vagy szimplán vagyok ilyen goromba,  esetleg újgazdag csemete vagyok aki meglépett a szülei elől. Halandók, mennyire nem tudnak ők semmit. Nem tudtam nyugton maradni, majd szétvetett az izgalom, legszivesebben felpattantam volna a helyemről és rohangáltam volna körbe körbe mint a szerencsétlen mókusok a mókuskerékben. De még mindig borzalmasan hosszú ideig a székem fogságára voltam ítélve. A lejátszómat teljes hangerőre állítottam és dübörgős rockzenét kezdtem hallgatni, hátha az old valamit a feszültségemen, de nem segített az sem. Éppen másik számot kerestem volna, mikor kellemes hangon bejelentette több nyelven is a pilóta, hogy a vártnál jobb időjárási viszonyok miatt, fél órával előbb érkezünk meg Firenzébe. Már kikapcsoltam az övemet és leszálláskor a stewardes szúrós pillantásával sem foglalkoztam. Honnan tudná, hogy nekem meg se kottyan a légnyomás. 
  A reptéren tétován ácsorogtam a járókelők között. De csak néhány pillanatig. Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek, hiszen mire normális közlekedési eszközökkel eljutnék Volterrába az rengeteg idő pazarlást jelentene, de nekem minél előbb oda kellett érnem. Ugyanazt tettem, amit 19 éve Alice néni is, gyorsan cselekedtem, ez a Cullen örökség is megvolt bennem ,hogy kíválóan értettem az autókhoz. Ahogy végigpásztáztam a parkólót, már meg is találtam a nekem való autót. Egy fekete Aston Martin volt. Pont ez kellett nekem, gondoltam miközben többször körbenéztem, hogy kik láthatnak. A tömeg hatalmas volt, több gép is most érkezett, így nem keltettem feltűnést miközben odamentem a kocsihoz és elbabráltam a zárjával. Amint kinyílt az ajtó, felvisított a riasztó, de egyetlen ökölcsapásommal elhallgattatam. Néhányan érdeklődve néztek felém, de egy csábos mosolyommal sikerült elaltatnom a gyanújúkat. Azt hitték, hogy csak véletlenül elfelejtettem kikapcsolni a riasztót mielőtt kinyitottam a kocsim ajtaját. Príma. Bepattantam, és már 200-al száguldottam kifelé Firenzéből. Szerencsémre még a kocsi tankja is tele volt, így nem kellett azon aggódnom, hogy nem bírja ki az utat Volterráig. Ahogy egyre inkább tudatosult bennem, hogy közeledek a célomhoz valami csoda folytán kezdtem megnyugodni. Az idegesség kezdett alábhagyni, már nem voltam olyan hiperaktív, mint a repülőgépen. Magam előtt láttam a három arcot, azt a hármat akik döntenek a sorsomról, bár nem volt nehéz kitalálnom, hogy mi lesz az. Ha ők az uralkodók ám legyen, döntsenek belátásuk szerint. Engem már csak az éltetett, ha halott leszek a családomnak nem kell több atrocitást kiállnia és mindannyiukat békénhagyják. És Jacob,talán végre ő is megtalálja egyszer a neki megfelelő személyt, mert hogy nem én voltam neki az, azt már láttam. Ennél lehetetlenebb szerelem nem volt még a világegyetemen ,mint a miénk. Bár arról fogalmam sem volt, hogy a quileutoknál lehetséges-e kétszer is a bevésődés, de ha én már nem leszek akkor nem láttam akadályát, hiszen megszűnik a kötelék köztem és Jacob között, próbáltam magam ezzel vigasztalni, de egy részem nagyon is tudta, hogy ha mégsem maradnék életben akkor Jacob képtelen lenne tovább lépni.  Ahogy haladtam a kanyargós utakon a tájat figyeltem. Mennyire csodálatos napfényben Olaszország. Alattam kis városkák terültek el és minden színesben pompázott. Hogyne, hiszen augusztus vége van, a nyár legszebb időszaka. De ha süt a nap akkor az azt jelenti, hogy Caiuséket egészen biztosan lent fogom találni. Egyre jobban tekergett az út és haladt felfelé. Mikor már kezdett kiegyenesedni egy szakasz, megláttam Volterrát. Szebb volt, mint azt az emlékekben láttam. Pici kis város volt, fallal körül véve, úgy nézett, ki mintha a középkori városok egyik élethű mása maradt volna vissza. A város közepén kimagaslott az óratorony. Nagyon szép volt. Összeszorult a gyomrom mikor áthajtottam a városka kapuján. Kerestem egy félreeső helyet és leparkoltam a kocsival. Innen már gyalog mentem, tudtam, hogy merre kell haladnom. A nap egyre magasabbra kúszott az égen, és már elég erősen tűzött. Hosszú hajamat lófarokba összekötöttem, majd a város főtere felé vettem az irányt. Valahol itt kell lennie, valahol itt kell lennie, mondogattam magamban miközben megszaporáztam a lépteimet. Mit sem sejtő hétköznapi emberek haladtak el mellettem az utcán. Mennyire helyet cseréltem volna velük. De már mindjárt vége. Egy hosszú keskeny kis utcán haladtam végig, aminek magas falai a napot is eltakarták előlem, de már láttam, hogy az utca végén ott van a főtér. Onnan már jobban tudni fogom, hogy merre kell indulnom. Még gyorsabb tempóra kapcsoltam, már majdnem futottam mire lihegve megérkeztem a térre. Körbefordultam és próbálkoztam emlékezni. Én pont a toronnyal szemben álltam. Hol állt régen apa? Behunytam a szemem és anya emlékeit pergettem le magam előtt. Láttam a hömpölygő vörös tömeget, a tér közepén lévő szökőkutat, és hogy anya a torony melletti sikátor felé rohan. Tehát az lesz az. Kinyitottam a szemem és rohanni kezdtem. Nekem szerencsém volt, már ha lehet annak nevezni, mivel nem volt ünnepség a városban, és nem volt semmi ami feltartóztathatott volna. Néhányan azért csak utánam fordultak. Tisztában voltam vele, hogy azért mert habár nem keltettem akkora feltűnést mintha  vámpír lennék, de azért én is halványan és áttetszően vertem vissza a fényt, mintha vékony viasz réteg borított volna. De most nem értem rá ezzel foglalkozni. Lélekszakadva rohantam arra amerre a Volturikhoz vezető lejáratot sejtettem. Gondoltam, hogy biztos több módon is le lehet jutni oda, de ez volt az egyetlen egy amit biztosan ismertem. Amikor berontottam, azonnal le is fékeztem. Nem tudom mire számíthatott a Volturi, talán arra hogy a szüleim sereggel mennek ellenük? Mivel a sikátor végén lévő lejáratot őrizte egy testőr. Előrelépett egy nagyot mikor meglátott, nyilván azt hitte, hogy eltévedt Volterrai lakos vagy turista vagyok. Kihúztam magam elé léptem és hangosan megszólaltam.
- Renesmee Cullen vagyok. A Volturikkal akarok beszélni.- a számszélébe haraptam, majd vártam. A nagydarab tagbaszakadt kopasz férfi végig mért. Nyilván észrevette, hogy nincs ember illatom és a szívem is ver tehát nem hazudhatok. Azt már nem tudtam, hogy mennyire vannak a testőrök beavatva a dologba. A férfi előkapott egy adóvevő készüléket, tekergetett valamit, majd elsétált a sikátor végére, oda ahonnan jöttem és halkan beszélt valakivel. Biztosan azt tudakolta, hogy beengedhet-e vagy sem. Eltette a ketyeréjét, majd visszajött hozzám. Kinyitotta a lejáró tetejét és intett, hogy induljak. A testem viszont nem akart reagálni az akaratomra. Nehézkes léptekkel vonszoltam el magam oda, és beleugrottam. Fél pillanat alatt a talpam már keményen csapódott a kövön. A testőr nem követett, fent maradt és bezárta utánam az ajtót. Lent viszont már ketten vártak rám. Nem szóltak hozzám csak megfogtak a karomnál fogva és vezetni kezdtek. A New Yorkihoz hasonlóan ez is ugyanolyan zegzugos volt, talán még tekervényesebb is. Éreztem a vámpírok illatát, egyre erősödött, minél lejjebb értünk. A sima köfalakat egyszeribe egy irodahelyiség váltotta fel padlószőnyeggel és recepciós pulttal. A lány aki ott ült kedvesen rámmosolygott. Én megpróbáltam volna viszonozni de semmi értelmét nem láttam. A két testőr kilépett a kapun ami ebbe a helyiségbe vezetett, majd magamrahagytak a lánnyal. Én tétován ácsorogtam. 
- Szia, Gianna vagyok! Mindjárt bemehetsz.- törte meg a csendet a lány. Ránéztem, neki nem olyan vad vörös színben játszott az írisze, hanem majdnem rózsaszínben. A tekintete sajnálatot tükrözött.  Nem értette, hogy miért jöttem ide önkét, hallgattam a gondolatait. Én az ajtót figyeltem ami a pultja mellett volt. Új lehetett, hatalmas faragott fa ajtó volt. Még a fán is látszódott, hogy  nem viselte meg az idő. Vajon élnek-e még akik ezt az ajtót készítették?Futott át az agyamon. De ekkor bent kinyílt az ajtó. Remegő lábbak elindultam befelé, még távozóban hallottam  Gianna gondolatait, ahogy azért szorít, hogy ne legyen nagyon fájdalmas a halálom. Bíztató volt, mindenesetre nagyokat léptem és nem néztem vissza mikor hatalmas robajjal becsukódott mögöttem az ajtó. Egy trónterembe kerültem. Három szék állt benne, magasabban mint a normál szint. Sejtettem mostmár, hogy honnan vették Janék az ötletet. És a három széken ott ültek mind a hárman. Aro, Marcus és Caius. Leginkább Aro tűnt meglepettnek, Marcus inkább bosszús volt. Amint eléjük léptem Aro hanyagul intett a kezével a testőröknek, hogy elmehetnek. Nekem  kicsit összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy négyesben maradok a Volturival ,de hát végül is ezért jöttem. 
- Minek köszönhetjük látogatásodat Renesmee?- kérdezte udvariasan Caius. Dühös pillantással
meredtem rájuk.
- Mintha ugyan nem tudnátok. Vagy Marcus nem avatott be titeket, hogy Janet a nyakamra küldte és meg akartak ölni?- szólaltam meg mérgesen. Kicsit megrettentem, mert a terem többszörösen visszaverte a hangomat. Marcus továbbra is dühösen méregetett, Caius közömbös volt, míg Aron csak a sajnálkozást vettem észre. 
- Mi igazán nem akartuk, hogy ez legyen..-szabadkozott Aro, nem akartátok, nem a fenét..-
Én nem szerettem volna Carlisle barátomnak és legkevésbé Edwardnak fájdalmat okozni, de
aztán eljött az a lány aki elmondta hogy mire készültök és Aiden is megerősítette a félelmeinket..
Nem tehettünk mást..- Félelmeit? Ez nevetséges. Dühöngtem magamban.
- Nem igaz? Megölitek a Cullenek legfiatalabb tagját csak mert egy farkassal akartam házasodni?
Persze ez a legegyszerűbb megoldás. Hogyan gátoljuk meg a faj keveredést, öljük meg az érintett
feleket.
- Pontosan erről van szó.- dörrent rám Marcus.- A farkasok aljanép. Közönséges kutyák, az embereknél sem jobbak. Te még a vámpíroknál is magasabb rendű vagy, habár a létezédes nem épp normális dolog. De mi elfogadtuk ezt, és abban bíztunk, hogy egyszer talán részünk lehet abban a megtiszteltetésben, hogy a legifjabb és legkülönlegesebb Cullent vendégül láthatjuk egy időre itt nálunk. De te erre rácáfoltál. Igazán sajnáljuk Carlisleékat de bíztunk és bízunk benne, hogy az idő talán begyógyítja a sebeket. És ha mégsem, még mindig teremthetnek maguknak Belláék egy új gyermeket, természetesen felnőttet.- minden szava sugározta a felsőbbrendűséget, és a dühöt, hogy én meg mertem kérdőjelezni a döntésüket.
- Amennyiben hallgattál volna ránk, természetesen mindezt elkerülhettük volna. Találhattál volna magadnak méltó párt a mi fajtánk között. De hogy egy kutyával házasodj és ki tudja milyen utódaitok legyenek, az már egyenesen felháborító.- szónokolt tovább, én pedig egyre idegesebb lettem. Már nem érdekelt ha tiszteletlen leszek velük, csak el akartam mondani amiért ide jöttem, megpróbálni amit kigondoltam, és ha nem sikerül akkor méltósággal meghalni.
- Értem, tehát ez a véleményetek. És nem érdekel titeket, hogy kiket tiportok a porba amíg be nem bizonyítjátok az igazatokat. Rendben van. De nem csak azért jöttem ide, hogy a véleményeteket meghallgassam. – majd válaszra sem várva, már fel is léptem a trónra, egyenesen a döbbent a Marcus elé  és megérintettem az arcát. Hallottam mellettem Caius és Aro döbbent nyögését. Marcus megpróbálta volna lerázni magáról a kezemet, de nem hagytam magam. Nemcsak emlékeket mutattam neki, hanem az egész életemet. Mindent egy lapra tettem fel. Most vagy soha alapon. Nem tudtam jobbat kitalálni, csak ebben bíztam, hogy ez esetleg meggyőzheti majd őket. Mert ha az én és Jacob emlékei nem járnak sikerrel, akkor semmi a világon. Utolsónak azt a képet hagytam amire mind a ketten vágytunk Jacobbal és többször is gondoltam rá. Mi, idősen, szülőkként, a gyerekeinkkel körbevéve. A végére értem. A szívem minden eddiginél gyorsabban és hangosabban ostromolta a bordáimat, hátraléptem, hogy hagyjam Marcust levegőhöz jutni. És vártam a hatást. Még egy darabig csukott szemmel ült előttem. Nem hallgattam a gondolataiba, azt akartam hogy kimondja. Óvatosan felnézett rám. De nem tudtam értelmezni a tekintetét, egyszerre volt még valahogy mindig dühös és megrendült is. Végre megszólalt.
- Mutasd meg nekik is ,aztán beszélünk.- jegyezte meg hűvösen. Én Caius elé sétáltam aki tétován kinyújtotta elém fehér kezeit. Megfogtam és most neki is ugyanazokat a képeket, emlékeket mutattam meg mint előtte Marcusnak. Ő sem árult el többet mint testvére, ő is ugyanolyan titokzatos arckifejezést öltött, és intett, hogy folytassam a dolgot Aroval. Aro már nem vágott olyan szenvelgő arcot mint fivérei, kedvesen rámmosolygott és ő nyúlt az én kezeim után. Nála is mindent megmutattam amit tudtam, majd kinyitottam szemem. Vártam a sorsomra, és a döntésre. De Aro is hasonlóan viselkedett a másik kettőhöz. Komoran néztek mind a hárman, még Aro tekintete is gondterheltnek tűnt. De a legádázabbnak Marcus tűnt..nem akart engedni az igazából. Egy cseppet sem. Türelmesen, bár reszkető végtagokkal álltam előttük, és vártam, hogy mondjanak valamit. Vagy  adott esetben egy pillanat alatt véget vessenek az életemnek. Összerezzentem akkora dörrenéssel szakadt be mögöttem a hatalmas faajtó. Megpördültem és megfagyott bennem a vér. Jacob állt ott dühtől tajtékzóan.
- Renesmee nem hagyhatom, hogy megölesd magad.- kiáltott oda nekem. Meg sem tudtam szólalni. Tudtam milyen képessége van Marcusnak. Oldalra fordultam, hogy lássam a reakciójukat. Tudtam, hogy azonnal felmérik, hogy milyen erős a kötelék köztünk, és ez nyilván nem fogja meggyőzni őket. Mindhárman összenéztek, majd Marcus megrázott egy csengőt amit addig észre se vettem, hogy ott van mellette. Egy oldalajtón azonnal egy csapat testőr viharzott be, megragadták Jacobot és vitték is ki. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de a tekintetünk elég volt. Mikor becsapódott az ajtó. Kint egy hatalmas üvöltést hallottam, az ő üvöltését…és bennem megszakadt valami.


Mikor kinyitottam a szememet, a szobámban voltam. Nem a Cullen ház beliben, hanem a kis erdei házban. Megismertem a fa burkolatot, a natúr bútorokat és az én egyszerű kis ágyamat. Lehetséges, hogy csak álmodtam az egészet? Mindjárt felkelek és kiderül, hogy csak egy rossz álom volt ez az egész…Kathy és Lora épek és egészségesek, Kathy nem vámpír, rám nem vadásztak a farkasok és a Volturi, és suli után várni fog Jacob mint mindig. Gyengének éreztem magam, végtelenül gyengének. A végtagjaim zsibbadtak és a szemhéjamat is nehéznek éreztem, de ébren akartam maradni. Hallgatóztam, de minden olyan csöndes volt kint. Hallottam anya könnyed lépteit, és ahogy apa a hintaszékben ringatja magát, miközben dobol az ujjaival. Csend volt, síri csend, ami nem volt jellemző a szüleimre. Behunytam a szemem és apára koncentráltam, hogy meghallja, felébredtem, mivel kiáltani és kimenni hozzájuk, teljesen képtelen voltam. Alig nyitottam ki ismét a szemem, apa és anya már bent voltak a szobámban. Apa leült mellém az ágyra és jéghideg ujjait az enyém köré fonta. Anya mögötte állt és könnyek nélkül sírt. 

Tehát mégiscsak megtörtént. Meghalt. Nem tudtam sírni csak hol apára, hol anyára néztem. Nem fogtam fel igazán a dolgot, hogy nincs többé. Arra számítottam még mindig, hogy mindjárt mosolyogva besétál az ajtón. De nem történt semmi, csak az utolsó emlékeim képei kúsztak be alattomos kígyó módjára a fejembe…Jacob ahogy betöri az ajtót, a testőrök ahogy elviszik, és a tekintete… Még mindig nem sírtam, nem kaptam pánik rohamot, normálisan vettem a levegőt, de úgy éreztem, hogy a lelkem egy darabja, talán a fele vagy az egész?Ki tudja? Akkor távozott belőlem. Nem akartam tovább élni ha ő sem él már. 
- Hidd el Renesmee, idővel jobb lesz..tudjuk hogy nagyon nehéz most neked. De gondolj ránk, gondolj kérlek a családodra. Nem akarunk téged is elveszteni.- mondta el elcsukló hangon apa. Tudtam, hogy igazuk van…nem akartam, hogy ők is szenvedjenek annyira mint én most. A hátralevő létezésem úgyis egyenlő lesz a halállal és a semmivel. Ebben biztos voltam. Nélküle már nem láttam az értelmét az örök életnek se. 
- Mi itt leszünk veled Renesmee, és segíteni fogunk, remélem tudod.- suttogta anya, de láttam hogy ő is borzalmasan érzi magát. Neki is hiányzik Jacob, de neki ott volt apa, az nem volt ugyanaz. Nekem ő jelentette a világot. Mihez kezdjek ezután? Abban biztos voltam, hogy élnem kell, hiszen annyian számítanak rám, nemcsak a Cullenek, hanem ott van Charlie is. És a quileutok. Bár nem tudtam, hogy miután miattam vesztették el Jacobot és Leaht is akarnak-e egyáltalán látni. De élnem kell, igaz ez már nem lesz ugyanaz, közel sem. Félélet lesz, csak az árnyéka a korábbinak..de miattuk megteszem. Nem érdekelt az sem, hogy nagy valószínűséggel apa végighallgatta mindezt a fejemben, legalább megnyugodhat, hogy semmi felelőtlenséget nem fogok csinálni és nem ölöm meg magam. Apa felállt, hűvös ujjaival végigsimította az arcomat. 
- Mi most kimegyünk Nessie, de bármi kell csak szólj, vagy üzenj.- én csak bólintottam anyának, de továbbra sem volt kedvem beszélni. Hallottam ahogy becsukódik utánuk az ajtó. De a beszélgetésüket nem akartam hallani. Elmerültem az emlékekben, azok annyival kellemesebbek voltak mint a valóság, igaz tudtam, hogy sokkal fájdalmasabb is lesz utána a visszatérés.

És megint nem emlékeztem semmire. Nem azért mert elvesztettem volna az emlékezetemet, csak monoton lettem, és tudat nélkül működtem. Fogalmam sem volt, hogy tudtam kirekeszteni a fejemből nemcsak a saját, hanem mások gondolatait is, de sikerült. Csak vadásztam, aludtam, és voltam. Nem volt rá jobb szó, arra amit műveltem. Mások beszélgetései foszlányokként jutottak csak el hozzám.
Volt egyszer a házban Kathy is meglátogatni, ködös emlékeim voltak róla, hogy félrevonta anyát a konyhába, majd anya arcán egy pici mosoly tűnt fel…de nem értettem miért. Nem is érdekelt. 
Aztán megint a köd, a nagy semmi…a következő kép ami felbukkant a fejemben, az az hogy anya
és apa ülnek velem szemben és La Pushról és a temetésről beszélgetnek. De hogy mikor és hogy
megyek oda arról fogalmam sem volt. Meg, hogy birok-e egyáltalán odamenni.

A tükör előtt álltam. A hajam lófarokban, üveges tekintettel néztem végig a fekete ruhán amit
valahogy felvettem.

La Pushban kiszálltunk az autóból. A temető valami gyönyörű helyen volt. Nem messze a szikláktól, másik oldalán pedig az erdő állt. Rengeteg ember állt ott. Csak néhány arcra emlékeztem közülük, Paul, Rachel, Rebecca és a többiek, Seth, Lora, Quil,Claire, Embry, Kim, Emily, Sam, Charlie Tudtam, hogy csak képletes temetés az egész, hiszen nem maradt belőle semmi amit el lehetett volna temetni, de akkor is megviselt a dolog. Nem emlékeztem rá, hogy mit mondott a pap, hogy a hozzátartózók mit mondtak. Csak álltam bénultan, és figyeltem ahogy leeresztik a koporsót. Egyik oldalról apa tartott, a másikról Emmett, mert nem bírtam a saját lábamon állni. A szertartás a végéhez ért, a közeli hozzá tartozók mind a sír elé járultak és egy marék földet dobtak a koporsóra. Én lenéztem a kezem lévő gyűrűre, összeszorítottam a számat, kiléptem Emmették közül és én is követtem a példájukat. A La Pushiak mind meglepődve bámultak rám. Én csak Sam arcát kerestem és habár nem szólaltam meg, bíztam benne, hogy a tekintetem elárulja, hogy mennyire sajnálom, hogy miattam vesztették el a testvérüket és én is ugyanúgy hanem rosszabbul érzem magam. 

Visszamentem apáékhoz, a tömeg lassan kezdett oszlani. Mi is indultunk volna vissza a kocsihoz, amikor egy tűzforró kéz érintette meg a vállamat. Megfordultam és Sam meggyötört arca nézett
rám. Most látszódott rajta, hogy tényleg negyven éves, és nem ez a húszas éveiben járó fiatal quileut fiú.
- Nézd Nessie, mi nem hibáztatunk téged semmiért. Tudjuk, hogy nem te tehetsz róla. És..- nagy
levegőt vett mielőtt folytatta volna.- Továbbra is szivesen látunk La Pushban.
- Köszönöm Sam. Sokat jelent nekem…- majd biccentettem és apa támogatásával visszamentünk
a kocsihoz. A hazaúton csöndben sírtam, mostmár végre utolért a veszteségem, és teljes súlyával
rám telepedett . Nem tudtam mihez kezdjek, csak bele akartam süppedni a semmibe. És elmerülni benne. Nem akartam érezni, látni, élni…semmit sem.. Egész úton tudtam, hogy a szüleim engem figyelnek, de nem tudtam volna őket úgysem becsapni. Fölösleges volt.

Otthon azonban olyan valaki várt, akinek a látogatása méginkább beletaszított a fájdalomba, de
valahogy a semmiből ki is rántott. Benyitottunk a házba, a kandallóban égett a tűz, és valaki ott
ült a hintaszékben. Aiden volt az. Fekete öltöny volt rajta. Nem emlékeztem, hogy láttam volna
a temetésen. Ahogy felémfordult és rámnézett aranybarna szemeivel, melegség járta át a testem. Jacobra emlékeztetett, az utolsó hármasban töltött napokra, hogy a végén milyen jól összebarátkoztak és már úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. És végre kitört belőlem, amit addig igyekeztem elnyomni. Aiden tett felém egy tétova lépést, én pedig hangos zokogás közepette megöleltem.
- Meghalt, megölték Aiden.- zokogtam megállíthatatlanul
- Tudom, Carlisle szólt. Nem mentem el a temetésre, nem voltam biztos benne, hogy akarsz-e
látni. Tsss Nessie, el fog múlni..- majd gyengéden simogatta a vállamat, de a zokogás továbbra
sem csillapodott. Addig sírtam amíg a kimerültség le nem terített. Mikor megint magamnál vol-
tam, ismét a szobámban feküdtem, Aiden ült az ágyam mellett.
- Mi történt már megint?- kérdeztem bágyadtan
- Belláék áthívták Carlislet és ő adott neked egy adag nyugtató inyekciót. Két napja alszol.
Jobban vagy már?- hajolt fölém aggódva.
- Nem, és nem is leszek. – feleltem dacosan. Aztán jöttem rá, hogy félreértelmeztem a kérdését.
- Fizikailag igen, egy picit erősebbnek érzem magam.- motyogtam halkan. Akkor vettem észre az ágyam mellett álló infiúziós állványt amin több zacskó vér lógótt és az egyik tartalma éppen csöpögött.
- Ahh, értem.- mondtam magamnak, mert így már értettem, hogy több napi vegetálás után miért érezhetem magam jobban. Megint Aidenre néztem…és bekövetkezett ami hetek óta nem. Az elmúlt napok sokkja miatt nem akartam használni az erőmet, nem is foglalkoztam vele, éppen ezért egy idő után már egyáltalán nem működött. De most mintha valami hangzavar lett volna a fejemben.
- Istenem, remélem mostmár jobban lesz Nessie, annyira aggódom érte…de mi van ha Aiden itt léte nem javít a dolgon hanem ront?- hallottam meg anya gondolatait. 
- Mégis mennyit kell szenvedni ennek a szegény lánynak..?- apa gondolatai
- Borzalmasan néz ki…csak ne csináljon semmi hülyeséget magával mert azt nem élem túl.- Aiden gondolatai hallattán meglepődtem. Nem gondoltam, hogy ő még mindig..hogy így érez. Jól esett hallani, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat. De rögtön utána elképesztő lelkiismeretfurdalásom támadt, még csak a puszta érzéstől is, hogy jól esett Aiden közelsége….hiszen én Jacobé voltam, és az is maradok. Ugyan Nessie, ne áltasd magad, hiszen Jacob meghalt. Megráztam a fejem, nem az egyáltalán nem számít, makacskodtam magamban. Ha eddig hűséges voltál hozzá ezután is az maradsz, mondtam mérgesen magamnak. Behunytam a szemem, mert megfájdult a fejem. Óvatosan megdörzsöltem a halántékomat. 
- Nessie minden rendben van?Jól vagy?- Aiden rettentően aggódott.
- Persze..csak egyedül hagynál?- a hangom túl nyers volt, féltem, hogy megbántom. Ő csak bólintott és kiment..én pedig megint elaludtam…



A szikla tetején álltam. Alattam a tenger már dühösen csapkodta a sziklákat. Én néztem az egyre vadabb természetet. Októberben pedig nem is szoktak lenni ekkora viharok Forksban. Az ég és a tenger egyforma színt öltött…normál ember nyilván nem látta, hogy hol kezdődik az egyik és hol a másik. Mindkettő mélykék volt, de az ég színébe vegyült még egy kis vörös is, ami még félelmetesebbé tette a közelgő vihart. Mögöttem az erdő csendes volt, minden állat fedezéket keresett magának. Én megbűvölve figyeltem ahogy egyre erősödik a szél, majd ahogy az első távoli dörgés elhal. 

Már egy év telt el a halála óta, de még mindig üresnek éreztem magam…nem is ez a jó szó rá. Talán nincs is rá kifejezés. Nem éreztem magam sehogy. Sikerült elérnem a várva várt állapotot,
érzéketlen lettem. Nem mindenre, gyakran jutottak eszembe Jacobbal kapcsolatos emlékek, és az olyankor borzalmasan fájt. Olyankor tényleg meg akartam halni. De láttam a szüleimen és a családom minden tagján az aggódást, és a félelmet, hogy elveszíthetnek. Nem veszítettek el.Megtettem mindent ami ahhoz kellett, hogy életben tartson. Újkeletű szokásom lett, hogy időm nagy részét a temetőben töltöttem, persze csak iskola után. Egyik ilyen alkalommal volt, késő estig maradtam…mikor eszembe jutott, hogy most igazi vámpírként viselkedek.Egy sötét kacaj hagyta el a torkomat, de úgy meg is ijedtem ettől a hangtól, hogy azonnal elhalt. Anyáék tudták hol vagyok, nem akartak beleszólni. Így lett a napi programom az iskola, a temető, majd pedig az alvás ami soha nem volt pihentető. Viszont minden alkalommal addig voltam Jacob sírjánál amíg össze nem estem a fáradtságtól, mert különben nem tudtam volna elaludni. Általában csendben aludtam, csak néha volt, mikor síkitva ébredtem.Ilyenkor rendszerint ugyanazt álmodtam. A hátralevő éveket, de nem is volt semmi hátra hiszen halhatatlan voltam. Ekkor kezdtem zuhanni a nagy fekete semmibe…a jövőmbe…És ilyenkor ébredtem a saját velőtrázó sikolyomra. Kirázott a hideg. A figyelmemet megint a vihar felé irányítottam. Úgy nézett ki sokáig elmerülhettem a gondolataimban, mert a vihar már egészen közel volt La Pushhoz.

Lenéztem, tőlem jobbra terült el a tengerpart, alattam viszont már csak a tenger örvénylett sötéten.Hányszor jártam ki ide Jacobbal szép időben…volt, hogy kettesben voltunk kint, és olyan is, hogy jöttek a többiek. Ilyenkor nevetve néztük ahogy a fiúk a szikláról a tengerbe ugrálnak, persze ő engem nem engedett sosem…túl veszélyes volt.Szerinte. A könnyeim lassan csorogtak le az arcomon.
Túl veszélyes…persze. Megint lenéztem az alattam elterülő víztömegre. Hirtelen egy gondolat suhant át az agyamon. Mi lenne ha…A pár pillanat hezitálás mentett meg. Még nem voltam rá teljesen kész, hogy ugorjak, és utána a természet erőire bízzam magam, de aztán csak rászántam magam. Éppen el akartam volna rugaszkodni a szikla pereméről, mikor egy dühös ordítást hallottam a hátam  mögött.
- Renesmee Cullen! Elment az eszed????Te tényleg meg akarsz halni?- Aiden volt az. Mint első találkozásunkkor, most is talpig feketében volt. Fekete bőrdzseki, fekete garbó és fekete nadrág…minden fekete volt rajta, még most a szeme is. Kopp, kopp…az eső megérkezett, hatalmas cseppekben kavarta fel köztünk a port. Éppen válaszolni akartam Aidennek, mikor a hangom bele veszett az eget földet rázó mennydörgésbe.
- És ha igen?- kiáltottam vissza dacosan, és még mindig nem voltam hajlandó egy tappodtat sem
beljebb menni.
- Ne csináld ezt!
- Mert? Igen, gondoltam a családomra Aiden, nem is hiszed mennyire. De életben maradnom minden nap, míg ő nincs, felér egy kínszenvedéssel!- a könnyeim belevegyültek az egyre sűrűsödő eső csep -pekbe, de nem érdekelt. Továbbra is dühösen meredtünk egymásra Aidennel. 
- Akkor gondolj rám.- szólt csendesen. Ugrott egyet a szivem és a gyomrom is. Nem, ez egyáltalán nem helyes, mondtam magamnak. Megint ránéztem, a szeméből sugárzott a féltés, és ….a szerelem.
- Aiden én…- kezdtem elcsukló hangon. Közben kénytelen voltam közelebb menni hozzá, mert
már annyira dörgött és villámlott, hogy még ígyse értette, volna hogy mit mondok.
- Nekem még…nem, nem megy. Helytelen, én még őt szeretem.- motyogtam az orrom alatt és gyáva módon nem mertem ránézni. Hűvös kezeivel megfogta az arcomat és maga felé fordított.
- Nessie, én nem akarom Jacob helyét betölteni. Soha. Érted? Köztetek valami elképzelhetetlen és fantasztikus kötelék volt, amit mindig is tiszteletben fogok tartani. De szeretlek! És tudom, hogy óriási közhely, de az élet megy tovább, hidd el! Nem kérem, hogy viszonozd az érzéseimet, csak azt hogy hadd lehessek melletted, és hadd próbáljak enyhíteni a fájdalmadon.- befejezte. Nagy levegőt vett, kezei ernyedten lógtak a teste mellett. Az ég már egyre dühösebben tombolt, de egyikünk sem vett tudomást róla. Én lábammal az átázott földet és kavicsokat rugdostam, míg emésztettem a szavait. 
Sejtettem, hogy egyszer be fog következni ez a beszélgetés, ha találkozom Aidennel. Éppen ezért kerültem az elmúlt időkben. Ha keresett sosem hívtam vissza, ha Kathy látta, hogy eljön Forksba, akkor én azonnal eltűntem a városból. Ő sosem adta fel, hogy lásson,így már jó néhány hónapja tartott köztünk ez a bizarr fogócska. Eddig legalábbis. Most szembe kellett néznem vele. Tényleg olyan rossz lenne, ha beengédném az életembe Aident? Hiszen régen barátok voltunk, és ő most sem akar mást. Nem akarja magát rámelőrtetni, nem vár tőlem semmit…tudja, hogy nincs mit. Esetleg talán egyszer.. ismertem be magamnak, de az a talán még több száz évre volt tőlem. Azt is tudtam, hogyha tényleg életben akarom tartani magam a családom kedvéért legalább, akkor erről a holtpontról ki kell mozdulnom, hiszen az előbb is csak a szerencse akadályozott meg attól, hogy ne tegyek egy hatalmas őrültséget, talán életem utolsó őrültségét. Ezért hálás voltam Aidennek, mert tudtam, hogy óriási fájdalmat okoznék a szüleimnek a halálommal. 
- Rendben.- suttogtam csöndesen, és csak reméltem, hogy meghallotta amit mondtam. De egy erős márványkemény kar fonódott körém, és elindultam Aidennel az oldalamon Forks felé. Nem tudhattam mi jön ezután, de egy éve először úgy éreztem, hogy megint élek.