Északi fény-30.fejezet Újra Volterrában

El is felejtkeztem, hogy a Jacob pártiaknak jó hírrél szolgálhatok, van még egy fejezet..remélem az is tetszeni fog:)



Kapkodva vettem el a nőtől a jegyemet, és minél előbb a gépen akartam lenni. Tudtam, hogy ennyi idő alatt nem tudnak utolérni, de akkor is idegesen lestem a hátam mögé. Végre átverekedtem magam a tömegen és feljutottam a gépre. Megkerestem a helyemet, leültem. Azonnal előkotortam a táskámból a zenelejátszómat, nem akartam senkihez se szólni, de a mellettem ülő idős hölgy gondolataiból kiindulva jól cselekedtem. A gép nem akart indulni. Idegesen doboltam a karfán a kezemmel. Egyre idegesebb lettem mire észrevettem, hogy lassan de biztosan elindult a gép. A zsebemben megrezzent a mobilom. Rá se néztem, hogy ki hív, csak egyszerűen kivettem az aksiját és beledobtam a táskámba. Mostmár úgyis mindegy. Kinéztem az ablakon. Már jócskán szeltük az eget és alattunk az óceán terült el. Aludni nem tudtam, túltengett bennem az adrenalin. Gondosan, akár egy videót játszottam vissza magamban apa emlékeit, hogy hogyan jutott el Volterrába és ott pedig, hogyan lelt rá a Volturira. Nekem nem lesz nehéz a bejutás, töprengtem rajta, nyilván tárt karokkal fognak várni. Rengeteg időm volt még leszállásig, így a gondolataim szabadon pöröghettek akár egy búgócsiga. Hol ide hol hoda, nem volt megállás, talán ki akartam használni még az utolsó pillanatokat amíg még
volt időm és energiám szépen mindent végig gondolni. Igazából egy leltárt csináltam. Egy utolsót.
  Szerencsésnek mondhattam magam a családom miatt, tulajdonképpen nem is egy volt belőle hanem az utóbbi időben kettő. Ott voltak a szüleim, és Carlisleék, Rosaliék, Jasperék, úgy nőttem fel köztük, hogy sem anyagiakban és persze lelkiekben sosem szenvedtem hiányt. Mindig teljes szeretet és védelem övezett. És persze Jacob, aki a kezdetektől velem volt, és neki köszönhettem a második családot. Quiléket, akiket annyira közel éreztem magamhoz, mintha már a testvéreim lennének. Végül is, ha azt nem nézzük, hogy nemhogy vámpíroknak, de a magamfajtának se lenne szabad létezni, hálás lehetek ezért a majdnem tizennyolc évért, hogy megadatott. Igaz Jacobbal kevesebbet lehettem együtt, mint szerelme, de ne legyünk telhetetlenek. Amikor eszembe jutott, hirtelen szörnyen elszégyelltem
magam, hogy úgy ott hagytam Denverben. De legalább azt a levelet ott hagytam neki, az legalább megmagyaráz valamennyit abból amit tettem, vagyis amit készültem tenni. Tisztában voltam vele, hogy nem volt fair, azzal is ,hogy mindenkit nagyon megbántok vele, de nem volt jobb ötletem, nem tehettem mást.  Próbálkoztam az alvással is, hiszen még mindig csak az út felét tettük meg, de nem sikerült. A szemem mindig úgy kipattant, mintha rugó lenne benne. A mellettem ülő idős hölgy gondolatai kezdtek bosszantani, most azt latolgatta, hogy vajon menekülök-e valaki elől, vagy szimplán vagyok ilyen goromba,  esetleg újgazdag csemete vagyok aki meglépett a szülei elől. Halandók, mennyire nem tudnak ők semmit.
Nem tudtam nyugton maradni, majd szétvetett az izgalom, legszivesebben felpattantam volna a helyemről és rohangáltam volna körbe körbe mint a szerencsétlen mókusok a mókuskerékben. De még mindig borzalmasan hosszú ideig a székem fogságára voltam ítélve. A lejátszómat teljes hangerőre állítottam és dübörgős rockzenét kezdtem hallgatni, hátha az old valamit a feszültségemen, de nem segített az sem. Éppen másik számot kerestem volna, mikor kellemes hangon bejelentette több nyelven is a pilóta, hogy a vártnál jobb időjárási viszonyok miatt, fél órával előbb érkezünk meg Firenzébe. Már kikapcsoltam az övemet és leszálláskor a stewardes szúrós pillantásával sem foglalkoztam. Honnan tudná, hogy nekem meg se kottyan a légnyomás. 
  A reptéren tétován ácsorogtam a járókelők között. De csak néhány pillanatig. Nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek, hiszen mire normális közlekedési eszközökkel eljutnék Volterrába az rengeteg idő pazarlást jelentene, de nekem minél előbb oda kellett érnem. Ugyanazt tettem, amit 19 éve Alice néni is, gyorsan cselekedtem, ez a Cullen örökség is megvolt bennem ,hogy kíválóan értettem az autókhoz. Ahogy végigpásztáztam a parkólót, már meg is találtam a nekem való autót. Egy fekete Aston Martin volt. Pont ez kellett nekem, gondoltam miközben többször körbenéztem, hogy kik láthatnak. A tömeg hatalmas volt, több gép is most érkezett, így nem keltettem feltűnést miközben odamentem a kocsihoz és elbabráltam a zárjával. Amint kinyílt az ajtó, felvisított a riasztó, de egyetlen ökölcsapásommal elhallgattatam. Néhányan érdeklődve néztek felém, de egy csábos mosolyommal sikerült elaltatnom a gyanújúkat. Azt hitték, hogy csak véletlenül elfelejtettem kikapcsolni a riasztót mielőtt kinyitottam a kocsim
ajtaját. Príma. Bepattantam, és már 200-al száguldottam kifelé Firenzéből. Szerencsémre még a kocsi tankja is tele volt, így nem kellett azon aggódnom, hogy nem bírja ki az utat Volterráig. Ahogy egyre inkább tudatosult bennem, hogy közeledek a célomhoz valami csoda folytán kezdtem megnyugodni. Az idegesség kezdett alábhagyni, már nem voltam olyan hiperaktív, mint a repülőgépen. Magam előtt láttam a három arcot, azt a hármat akik döntenek a sorsomról, bár nem volt nehéz kitalálnom, hogy mi lesz az. Ha ők az uralkodók ám legyen, döntsenek belátásuk szerint. Engem már csak az éltetett, ha halott leszek a családomnak nem kell több atrocitást kiállnia és mindannyiukat békénhagyják. És Jacob,talán végre ő is megtalálja egyszer a neki megfelelő személyt, mert hogy nem én voltam neki az, azt már láttam. Ennél lehetetlenebb szerelem nem volt még a világegyetemen ,mint a miénk. Bár arról fogalmam sem volt, hogy a quileutoknál lehetséges-e kétszer is a bevésődés, de ha én már nem leszek akkor nem láttam akadályát, hiszen megszűnik a kötelék köztem és Jacob között, próbáltam magam ezzel vigasztalni, de egy részem nagyon is tudta, hogy ha mégsem maradnék életben akkor Jacob képtelen lenne tovább lépni. 
Ahogy haladtam a kanyargós utakon a tájat figyeltem. Mennyire csodálatos napfényben
Olaszország. Alattam kis városkák terültek el és minden színesben pompázott. Hogyne, hiszen augusztus vége van, a nyár legszebb időszaka. De ha süt a nap akkor az azt jelenti, hogy Caiuséket egészen biztosan lent fogom találni. Egyre jobban tekergett az út és haladt felfelé. Mikor már kezdett kiegyenesedni egy szakasz, megláttam Volterrát. Szebb volt, mint azt az emlékekben láttam. Pici kis város volt, fallal körül véve, úgy nézett, ki mintha a középkori városok egyik élethű mása maradt volna vissza. A város közepén kimagaslott az óratorony. Nagyon szép volt. Összeszorult a gyomrom mikor áthajtottam a városka kapuján. Kerestem egy félreeső helyet és leparkoltam a kocsival. Innen már gyalog mentem, tudtam, hogy merre kell haladnom. A nap egyre magasabbra kúszott az égen, és már elég erősen tűzött. Hosszú hajamat lófarokba összekötöttem, majd a város főtere felé vettem az irányt. Valahol itt kell lennie, valahol itt kell lennie, mondogattam magamban miközben megszaporáztam a lépteimet. Mit sem sejtő hétköznapi emberek haladtak el mellettem az utcán. Mennyire helyet cseréltem volna velük. De már mindjárt vége. Egy hosszú keskeny kis utcán haladtam végig, aminek magas falai a napot is eltakarták előlem, de már láttam, hogy az utca végén ott van a főtér. Onnan már jobban tudni fogom, hogy merre kell indulnom. Még gyorsabb tempóra kapcsoltam, már majdnem futottam mire lihegve megérkeztem a térre. Körbefordultam és próbálkoztam emlékezni. Én pont a toronnyal szemben álltam. Hol állt régen apa? Behunytam a szemem és anya emlékeit pergettem le magam előtt. Láttam a hömpölygő vörös tömeget, a tér közepén lévő szökőkutat, és hogy anya a torony melletti sikátor felé rohan. Tehát az lesz az. Kinyitottam a szemem és rohanni kezdtem. Nekem szerencsém volt, már ha lehet annak nevezni, mivel nem volt ünnepség a városban, és nem volt semmi ami feltartóztathatott volna. Néhányan azért csak utánam fordultak. Tisztában voltam vele, hogy azért mert habár nem keltettem akkora feltűnést mintha  vámpír lennék, de azért én is halványan és áttetszően vertem vissza a fényt, mintha vékony viasz réteg borított volna. De most nem értem rá ezzel foglalkozni. Lélekszakadva rohantam arra amerre a Volturikhoz vezető lejáratot sejtettem. Gondoltam, hogy biztos több módon is le lehet jutni oda, de ez volt az egyetlen egy amit biztosan ismertem. Amikor berontottam, azonnal le is fékeztem. Nem tudom mire számíthatott a Volturi, talán arra hogy a szüleim sereggel mennek ellenük? Mivel a sikátor végén lévő lejáratot őrizte egy testőr. Előrelépett egy nagyot mikor meglátott, nyilván azt hitte, hogy eltévedt Volterrai la-
kos vagy turista vagyok. Kihúztam magam elé léptem és hangosan megszólaltam.
- Renesmee Cullen vagyok. A Volturikkal akarok beszélni.- a számszélébe haraptam, majd vártam. A nagydarab tagbaszakadt kopasz férfi végig mért. Nyilván észrevette, hogy nincs ember illatom és a szívem is ver tehát nem hazudhatok. Azt már nem tudtam, hogy mennyire vannak a testőrök beavatva a dologba. A férfi előkapott egy adóvevő készüléket, tekergetett valamit, majd elsétált a sikátor végére, oda ahonnan jöttem és halkan beszélt valakivel. Biztosan azt tudakolta, hogy beengedhet-e vagy sem. Eltette a ketyeréjét, majd visszajött hozzám. Kinyitotta a lejáró tetejét és intett, hogy induljak. A testem viszont nem akart reagálni az akaratomra. Nehézkes léptekkel vonszoltam el magam oda, és beleugrottam. Fél pillanat alatt a talpam már keményen csapódott a kövön. A testőr nem követett, fent maradt és bezárta utánam az ajtót. Lent viszont már ketten vártak rám. Nem szóltak hozzám csak meg-
fogtak a karomnál fogva és vezetni kezdtek. A New Yorkihoz hasonlóan ez is ugyanolyan zegzugos volt, talán még tekervényesebb is. Éreztem a vámpírok illatát, egyre erősödött, minél lejjebb értünk. A sima köfalakat egyszeribe egy irodahelyiség váltotta fel padlószőnyeggel és recepciós pulttal. A lány aki ott ült kedvesen rámmosolygott. Én megpróbáltam volna viszonozni de semmi értelmét nem láttam. A két testőr kilépett a kapun ami ebbe a helyiségbe vezetett, majd magamrahagytak a lánnyal. Én tétován ácsorogtam. 
- Szia, Gianna vagyok! Mindjárt bemehetsz.- törte meg a csendet a lány. Ránéztem, neki nem olyan vad vörös színben játszott az írisze, hanem majdnem rózsaszínben. A tekintete sajnálatot tükrözött.  Nem értette, hogy miért jöttem ide önkét, hallgattam a gondolatait. Én az ajtót figyeltem ami a pultja mellett volt. Új lehetett, hatalmas faragott fa ajtó volt. Még a fán is látszódott, hogy  nem viselte meg az idő. Vajon élnek-e még akik ezt az ajtót készítették?Futott át az agyamon. De ekkor bent kinyílt az ajtó. Remegő lábbak elindultam befelé, még távozóban hallottam Gianna gondolatait, ahogy azért szorít, hogy ne legyen nagyon fájdalmas a halálom. Bíztató volt, mindenesetre nagyokat léptem és nem néztem vissza mikor hatalmas robajjal becsukódott mögöttem az ajtó. Egy trónterembe kerültem. Három szék állt benne, magasabban mint a normál szint. Sejtettem mostmár, hogy honnan vették Janék az ötletet. És a három széken ott ültek mind a hárman. Aro, Marcus és Caius. Leginkább Aro tűnt meglepettnek, Marcus inkább bosszús volt. Amint eléjük léptem Aro hanyagul intett a kezével a testőröknek, hogy elmehetnek. Nekem  kicsit összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy négyesben maradok a Volturival ,de hát végül is ezért jöttem. 
- Minek köszönhetjük látogatásodat Renesmee?- kérdezte udvariasan Caius. Dühös pillantással
meredtem rájuk.
- Mintha ugyan nem tudnátok. Vagy Marcus nem avatott be titeket, hogy Janet a nyakamra küldte és meg akartak ölni?- szólaltam meg mérgesen. Kicsit megrettentem, mert a terem többszörösen visszaverte a hangomat. Marcus továbbra is dühösen méregetett, Caius közömbös volt, míg Aron csak a sajnálkozást vettem észre. 
- Mi igazán nem akartuk, hogy ez legyen..-szabadkozott Aro, nem akartátok, nem a fenét..-
Én nem szerettem volna Carlisle barátomnak és legkevésbé Edwardnak fájdalmat okozni, de
aztán eljött az a lány aki elmondta hogy mire készültök és Aiden is megerősítette a félelmeinket..
Nem tehettünk mást..- Félelmeit? Ez nevetséges. Dühöngtem magamban.
- Nem igaz? Megölitek a Cullenek legfiatalabb tagját csak mert egy farkassal akartam házasodni?
Persze ez a legegyszerűbb megoldás. Hogyan gátoljuk meg a faj keveredést, öljük meg az érintett
feleket.
- Pontosan erről van szó.- dörrent rám Marcus.- A farkasok aljanép. Közönséges kutyák, az embereknél sem jobbak. Te még a vámpíroknál is magasabb rendű vagy, habár a létezédes nem épp normális dolog. De mi elfogadtuk ezt, és abban bíztunk, hogy egyszer talán részünk lehet abban a megtiszteltetésben, hogy a legifjabb és legkülönlegesebb Cullent vendégül láthatjuk egy időre itt nálunk. De te erre rácáfoltál. Igazán sajnáljuk Carlisleékat de bíztunk és bízunk benne, hogy az idő talán begyógyítja a sebeket.  És ha mégsem, még mindig teremthetnek maguknak Belláék egy új gyermeket, természetesen felnőttet.- minden szava sugározta a felsőbbrendűséget, és a dühöt, hogy én meg mertem kérdőjelezni a döntésüket.
- Amennyiben hallgattál volna ránk, természetesen mindezt elkerülhettük volna. Találhattál volna magadnak méltó párt a mi fajtánk között. De hogy egy kutyával házasodj és ki tudja milyen utódaitok legyenek, az már egyenesen felháborító.- szónokolt tovább, én pedig egyre idegesebb lettem. Már nem érdekelt ha tiszteletlen leszek velük, csak el akartam mondani amiért ide jöttem, megpróbálni amit kigondoltam, és ha nem sikerül akkor méltósággal meghalni.
- Értem, tehát ez a véleményetek. És nem érdekel titeket, hogy kiket tiportok a porba amíg be nem bizonyítjátok az igazatokat. Rendben van. De nem csak azért jöttem ide, hogy a véleményeteket meghallgassam. – majd válaszra sem várva, már fel is léptem a trónra, egyenesen a döbbent a Marcus elé és megérintettem az arcát. Hallottam mellettem Caius és Aro döbbent nyögését. Marcus megpróbálta volna lerázni magáról a kezemet, de nem hagytam magam. Nemcsak emlékeket mutattam neki, hanem az egész életemet. Mindent egy lapra tettem fel. Most vagy soha alapon. Nem tudtam jobbat kitalálni, csak ebben bíztam, hogy ez esetleg meggyőzheti majd őket. Mert ha az én és Jacob emlékei nem járnak
sikerrel, akkor semmi a világon. Utolsónak azt a képet hagytam amire mind a ketten vágytunk Jacobbal és többször is gondoltam rá. Mi, idősen, szülőkként, a gyerekeinkkel körbevéve. A végére értem. A szívem minden eddiginél gyorsabban és hangosabban ostromolta a bordáimat, hátraléptem, hogy hagyjam Marcust levegőhöz jutni. És vártam a hatást. Még egy darabig csukott szemmel ült előttem. Nem hallgattam a gondolataiba, azt akartam hogy kimondja. Óvatosan felnézett rám. De nem tudtam értelmezni a tekintetét, egyszerre volt még valahogy mindig dühös és megrendült is. Végre megszólalt.
- Mutasd meg nekik is ,aztán beszélünk.- jegyezte meg hűvösen. Én Caius elé sétáltam aki tétován kinyújtotta elém fehér kezeit. Megfogtam és most neki is ugyanazokat a képeket, emlékeket mutattam meg mint előtte Marcusnak. Ő sem árult el többet mint testvére, ő is ugyanolyan titokzatos arckifejezést öltött, és intett, hogy folytassam a dolgot Aroval. Aro már nem vágott olyan szenvelgő arcot mint fivérei, kedvesen rámmosolygott és ő nyúlt az én kezeim után. Nála is mindent megmutattam amit tudtam, majd kinyitottam szemem. Vártam a sorsomra, és a döntésre. De Aro is hasonlóan viselkedett a másik kettőhöz
képest.
- Nos rendben Renesmee. Kérlek fáradj ki, és majd beszólítunk ha ítélkeztünk fölötted.- felelte nyugodtan Aro. Bólintottam és lassan kimentem a teremből, vissza az előtérbe. Még szerencse, hogy voltak kint székek, mert mentem összerogytam volna az izgalomtól. A legközelebbire leültem és a kezemet tördeltem. Giannának tátva maradt a szája mikor meglátott, hallottam a gondolataiban, hogy biztosra vette, hogy azonnal küldenek a vesztőhelyre. Nagyon meglepte, hogy még élve lát. Nem volt kedvem beszélgetni érthető okok miatt, de úgy nézett ki, hogy ő sem erőlteti a dolgot, elbújt a számítógépe monitora mögé.  A percek pedig teltek, egyik a másik után. Gianna feje fölött volt egy óra, azon mértem le a szenvedésem hosszúságát. Vagy nem jutottak dűlőre, vagy pedig direkt csinálják ezt velem még a kivégzésem előtt. Már a harmadik óra telt el minden jel nélkül, mikor végre megjelent egy testőr a kétszárnyű faajtóban és szólított. Izgatottan pattantam fel, egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom a pultban nehogy elessek
a saját lábamban, majd miután megpróbáltam egy csöppnyi nyugalmat erőltetni magamra, követtem a férfit. A testőrök visszatértek, mindannyian uraik körül voltak illetve az ajtóknál. A három vámpír arca továbbra sem árult el semmit, én pedig már ott tartottam, hogyha nem mondják ki végre, hogy mit döntöttek, akkor engem az izgalom fog a sírba vinni.
- Meghoztuk az ítéletet.- szólalt meg csengő hangján Caius.
- A látottak és hallottak alapján úgy döntöttünk, hogy felhagyunk az eddigi próbálkozásainkkal és békében élhettek.- folytatta Marcus, de minden szót úgy kellett kipréselnie az ajkán. A gyomrom és szivem egyszerre kezdett vad táncba a hallottak alapján, a terem forogni kezdett velem, de rákényszerítettem magam, hogy állva maradjak.
- Távozz hát békével, és kérlek borítsunk fátylat a múltra.- mondta kedvesen Aro. Voltak fentartásaim ezzel kapcsolatban, de az most nem sokat számított.
- Akkor egészen biztosan vége?- kérdeztem remegő hangon.- Nem fogtok rám és Jacobra vadászni? Békében élhetünk?- azt akartam, hogy még egyszer kimondják, még mindig túl hihetetlen volt a számom-ra ez az egész.
- Igen. Nem fogunk többet keresni benneteket, amennyiben továbbra is őrzitek a titkot, éljetek nyugalomban a farkassal.- mondta Marcus.
- Köszönöm. Bíztam a helyes ítéletetekben. Akkor hát, viszlát.- majd sután intettem feléjük és kitámolyogtam az előtérbe. Lerogytam ismét ugyanarra a székre. Az agyam vadul zakatolt. Vége van, örökre vége van, megértették és felfogták. Visítani tudtam volna örömömben. Gianna elképedése viszont már kezdett bosszantani. De elképedését szelíd mosoly váltotta fel.
- Nahát, felmentettek . Gratulálok, és sok boldogságot.- kacsintott rám.- Mindjárt szólok egy őrnek aki vissza kísére a feszínre.- én csak bólintottam, még abban is bizonytalan voltam, hogy tudok-e majd normálisan járni.  Az őr a térre vezetett egy lépcsősoron keresztül, biccentett majd eltűnt. Én hirtelen nem láttam a szemembe tűző naptól, de utána egyből elárasztott a megkönnyebülés azonnal vissza akartam indulni
a reptérre. Tudtam, hogy még szólnom kell anyáéknak is és Jacobnak, hogy ne aggódjanak. Normál tempóban haladtam a kocsihoz, de én így is azt éreztem, hogy suhanok.
  Futás közben még mindig azt hittem, hogy egy álomba csöppentem, és hosszú hónap óta nem egy rémálomba. Nem tudtam felfogni, hogy győztem. Én, én győztem meg a Volturit arról, hogy álljanak le, és én bizonyítottam be nekik, hogy nekünk van igazunk és nem nekik. Ezekután már azt hiszem, nem igazán akarnak majd vendégül látni, de bánja a fene. Az izgalomtól alig bírtam menni, de kicsit szédültem is. De a dolgot csak az izgalomnak tudtam be, és a hihetetlen örömnek. Bár mikor már a tűzőnapról beértem abba az utcácskába ahol a kocsit hagytam, erősen kerülgetett a hányinger. Biztosan csak most adja ki a testem a feszültséget, gondoltam. A kocsi még mindig ott állt ahol hagytam, benne a telefonommal. Kapkodva összeraktam, de nem ment könnyen, mert remegett a kezem az izgalomtól. Mikor bekapcsoltam, kiirta a telefon, hogy töröljek a nem fogadott hívásokból és a beérkezett üzenetekből mert megtelt a telefon memóriája. Hol Cullenek hívtak, aztán Jacob, aztán Tanyáék, Cloe, mindannyian megpróbáltak utolérni. Mostmár, hogy kezdtem lenyugodni, sajnáltam őket, hogy mennyire izgulhattak értem. Átvillant egy gondolat az agyamon, mi van ha utánam jöttek? Az is lehet, hogy már Olaszországban vannak. Azonnal tárcsáztam apa számát, és foházkodtam, hogy felvegye. Nem vette fel, a hangposta kapcsolt be. Utána próbáltam anyát, ő sem, aztán Jaket, de ő sem vette fel. Az örömöm amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant. De nem kellett sokat várnom, hogy sikerrel járjak, Carlisle felvette a telefonját.
- Carlilse, hál istennek, apáékkal mi van? Miért nem vette fel egyikük sem a telefont?- hadartam gyorsan.
- Nessie? Nessie tényleg te vagy?- kérdezte Carlisle elcsukló hangon. Sosem hallottam még így beszélni. Elöntött a bűntudat, pontosan azt csináltam, mikor egyedül mentem el a farkasok után nyomozni. Akkor is ennyire megijesztettem.
- Igen Carlisle, ne haragudj.- mondtam szomorúan, de bíztam benne, hogy idővel talán megbocsájtják amit tettem.- Jól vagyok, minden rendben van, az első géppel megyek haza és mindent elmesélek.- de  Carlisle helyett már más válaszolt nekem a telefonban, egy nagyon is ismerős dühtől izzó hang. 
- Van fogalmad róla, hogy mit álltunk ki?- üvöltött apám.- Renesmee Carlie Cullen!!!Nem hittem volna, hogy ilyen ostobaságra ragadtatod magad. Hát nem megmondtuk, hogy mindent elintézünk??? Te csak úgy szó nélkül eltűnsz a házból és egy levelet hagysz, amiben mindenkitől bocsánatot kérsz és közlöd, hogy elmész a Volturihoz??? – én csak csendben hallgattam a szóáradatot és közben mosolyogtam,  mert örültem neki, hogy egyáltalán hallhatom. Apa hirtelen elhallgatott, gondolom meglátta vagyis hallotta, hogy mire gondolok.
- Te megmutattad nekik az emlékeidet?- teljesen le volt döbbenve. Én ha lehet, csak még szélesebben vigyorogtam.
- Ne most apa jó? Elkötöttem egy Aston Martint és szeretnék még azelőtt a New Yorki gépen lenni, mielőtt elkapnak az olasz rendőrök.- mondtam apának bujkáló nevetéssel a hangomban. A háttérben hallottam Alice gyöngyöző kacagását, és csiripelő kis hangját.
- Elkötött egy kocsit?Ráadásul egy Aston Martint? Hiába, az én unokahugom.- majd tovább kacagott. A hangokból ítélve valaki rásózott egy nagyot, de ez sem tudta Alice kedvét szegni. 
- Edward add már ide hadd beszéljek vele!- hallottam meg anya türelmetlen hangját a háttérben. Én közben beindítottam a motort, tényleg nem akartam tovább egyhelyben maradni, mert a végén kiszúrtak volna a rendőrök. 
- Kicsim, Renesmee hallasz?- anyának rekedt volt a hangja az izgalomtól.
- Persze anya. Minden rendben, nyugi. Apának és Carlislenak már elmondtam mi történt, majd
beszámolok róla otthon rendben?
- Oké, de ne csinálj ilyet többet rendben? Nem voltam se élő se holt az aggodalomtól.- én felnevettem, anya pedig bosszúsan fújt a vonal másik végén.
- Jajj tudod, hogy csak képletesen értettem. Szóval gyere azonnal haza, világos?
- De anya, ti még nem Denverben vagytok?- kérdeztem, mivel sejtettem, hogy nem tudtak napsütéses időben se utánam, se máshova elindulni.
- Már nem, nemsokkal az után, hogy Jacob megtalálta a leveledet, szóltak Tanyáék, hogy biztonságos a város, tehát mindannyian visszamentünk és Tanyaáékkal vitattuk meg a lehetőségeinket. Éppen indulni készültünk utánad, mikor telefonáltál. Annyira aggódtam.- ismételte meg elfúló hangon. Én sem vágytam már másra, csak hogy hazaérjek és megöleljem a szüleimet. De valakinek a hangját még hiányoltam. Addig nem akartam letenni a telefont amíg még nem beszéltem vele. Közben pedig már jóval a sebessségkorlátok felett száguldottam Firenzébe a szerpentines utakon.
- Igérem anya sietek. Holnap reggelre már Forksban leszek. Őőő anya, Jacob ott van? Azt mondtad mind visszamentetek.- szólaltam meg tétován. Nem értettem, hogy miért nem ő kapta ki apa kezéből elsőnek a telefont mikor már tudták, hogy én vagyok az. Meglepetésemre anya kuncogott mikor szóbahoztam Jacobot.
- Semmi baja Nessie nyugi, csak nem akar szóba állni veled.- ezen már én is nevettem. Ismertem Jaket, a haragja olyan hamar elmúlik amilyen hamar jött. Mire szemtől szemben találkozunk már megbékül.
- Oké, rendben, de azért mond meg neki, hogy puszilom.- majd letettem a telefont. Úgy éreztem, hogy hatalmasra dagad a szívem a boldogságtól. Az ideúttal ellentétben, a visszafele út már csak egyetlen elmósodott masszának tűnt. Az egyik percben még vidáman dudorásztam a Firenzéből New Yorkba tartó gépen, a következőben pedig már Seattleben vártam a Port Angelesi gépet. Igaz nem volt teljesen zökkenő mentes az utam, mivel mindkét gép felszállásakor távozott a gyomrom tartalma. A segítőkész stewardesek itattak és megnyugtattak, hogy gyakran megesik ez másokkal is akik nem bírják az utazást. Nem akartam mondani nekik, hogy az én esetemben igen is furcsa dolog, mert nekem ez nem jelent problémát. De ha hazaértem majd Carlisle megvizsgál, nyugtattam meg magam. Miután már nem tudott belőlem semmi távozni, sikerült néhány órát aludnom, de az sem hozta a várt enyhülést. Csak még rosszabbul éreztem magam. Nem álmodtam semmi konkrétat, kusza és zavaros képek halmaza volt az egész, csak Jacob és az én arcom bukkant fel benne néha, majd megint egymás után villodzó képek. 
Felébredtem, jobbnak láttam ha nem alszom amíg meg nem érkezek Port Angelesbe. Noha a kimerítő repülő út miatt pocsékul éreztem magam, örömmel konstatáltam, hogy a jókedvemet még ez sem vette el. 
Habár augusztus vége volt és máshol ilyenkor még javában sütött a nap és tikkasztó meleg volt, Forksi leszálláskor kora hajnalban, nem láttam mást, csak az esőfelhőket, amiken keresztül a nap csak egy halvány korongnak látszott. És az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. De én töretlen jókedvvel néztem fel a mindig felhős égre. Hazaérkeztem, megint. Hasonló fogadtatásra számítottam, mint mikor az Európai útról tértem haza, persze a farkasokat leszámítva, hiszen ők valószínűleg gyászoltak. Mikor kiléptem a repülőgépből, megdöbbenésemre nem voltak kint a Cullenek, csak ő. Emmett hatalmas terepjárójának vetette a hátát, és dühös tekintettel meredt rám, de én nem tudtam nem rámosolyogni. A szakadó esőben bőrig áztam mire megtettem azt a néhány lépést felé.
- Jacob! Annyira sajnálom.- igyekeztem most tényleg bűnbánó arcot vágni, noha még mindig lehetetlenül boldog és vidám voltam.
- Azt el is hiszem. Sajnálhatod is! El tudod te képzelni mit éreztem mikor megtaláltam a búcsúleveledet a párnán? Majdnem megőrültem. Emmettnek és Edwardnak kellett visszafognia hogy ne rohanjak azonnal utánad. Azt mondták, hogy majd együtt megoldjuk, de én majd megőrültem a dühtől és félelemtől, hogy elveszíthetlek. Most a nyakadat kéne kitekernem amiért ilyen ostobaságot műveltél.-  Jacobnál sem volt jobb módszer, megvártam míg teljesen kiadja a dühét.
- De azért nem nyírsz ki ugye?- kérdeztem tőle mosolyogva, végre ő is megenyhült és elmosolyodott.
- Dehogy is te kis bolond. Gyere menjünk haza, mert miután mindenki kidühögönte magát epedve várja hogy hallhassa, hogy Renesmee Cullen hogyan győzte meg a Volturit.- oda léptem és megcsókoltam. Ő is hevesen viszonozta, tudtuk hogy mostmár tényleg vége van, semmi nincs ami a boldogságunk útjába állhatna. Mikor eleresztettük egymást, Jacob nyomott még egy puszit a homlokomra.
- A dokinak pedig jó hírei vannak, de csak otthon akarja közölni veled.- kacsintott rám. Még a szivem is elállt a hirtelen izgalomtól. Vajon tényleg csak az izgalomtól? Tehát Carlisle be tudja fejezni a munkát és ember leszek. Ez volt az első ami az eszembe jutott, utána indultam volna hogy beszálljak a terepjáróba, de amint elfordultam Jacobtól, hallottam ahogy a szívem össze vissza ver, minden ritmus nélkül, és én úgyéreztem, mintha valaki elszívta volna előlem a levegőt. Még hallottam Jacob ijedt ordítását, majd minden elsötétült.