Északi fény-28. fejezet Vesztőhely

Igazából nem tartott sokáig az egész, vagyis úgy éreztem. Miután az egyetlen lehetséges menekülési útvonal is bezárult a fejem felett, nekem támadtak mindannyian. Most igazán jól jött, hogy egészen képzett harcos voltam. Mindegyiknél volt egy egy jókora kés, ami beillett volna akár egy kisebb kardnak is..gondolom arra a célre, hogy ellenséges vámpírokat könnyebben szét lehessen darabolni velük. Nem akartam megtudni, hogy mennyire hatékonyan használják. Harc közben többnyire azt fordítottam az előnyömre, hogy ezekhez a férfiakhoz képest én kicsi és fürge voltma, így az ütékeseket, nem kivédtem, hanem kitértem előlük…Körülbelül tízen lehettek, de mivel mindannyian nagyon jól képzett harcosok voltak, ezért a duplájának éreztem. Viszont feltűnt, hogy sem a késüket, sem a fogukat nem akarják használni..mintha arra játszottak volna, hogy kifárasszanak. Egy karcolás sem volt rajtam, pedig a sokadik ütés illetve rúgás útjából tértem ki. Közelebb akartam kerülni a folyosó másik végéhez, mivel úgy sejtettem, hogy a tégla, amire rácsapott a testőrök vezetője, az lehet a nyitja a fenti ajtónak. De mindegyik beszorított a csatorna végébe, és lehetetlenségnek tűnt, hogy átverekedjem magam rajta. Folyamatosan támadtak, de egy olyan igazán aggresszív megmozdulása egyiküknek sem volt. Mikor egy újabb testőr próbált volna elkapni, kibújtam a karja alatt, majd már csak egy ember választott el tőle, hogy futhassak, így én mostam be neki egy hatalmasat, amitől a gorilla méretű vámpír, hatalmas puffanással hanyatt vágódott. Én átugrottam rajta és futni kezdtem..már a szemem előtt lebegett a cél..igaz, azt nem tudtam, ha kinyitom hogyan jutok ki a résen, de bíztam benne, hogy a többiek még ott vannak. Futottam, futottam, egy ugrással átugrottam a vastag vas ajtót, ami Alicék celláját takarta, és akkor megéreztem ahogy a hideg fém teljes erőből neki vágódik a tarkómnak..elájultam.
Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de a fájdalom térített magamhoz, amit a csontjaimban éreztem. Valaki teljes erőből belém rúgott, de csodák csodájára nem tört el egy csontom sem.A földön feküdtem, éreztem a hideg követ magam alatt. De csak két vámpír volt mellettem. Vajon hol lehetek? Halkan felnyögtem, de rögtön el is hallgattam, mert az újabb rugás amit a lábamba kaptam, figyelmeztetésnek tűnt, hogy jobb ha befogom a számat. Felültem és hunyorogva körbepislogtam. Azt a két marcona testőrt láttam magam előtt akik rám támadtak, én pedig egy pici és ablaktalan cellában voltam. Egészen pontosan abban a cellában, ahonnan kiszabadítottuk apát és Alicet. – Milyen ironikus,-gondoltam- nem, nem is ironikus, inkább röhejes, hogy eddig azért küzdöttünk, hogy kimentsük őket innen, most meg nyilván megkettőzött védelem mellett, próbálhatnak majd engem kiszabadítani innen. Mert noha nem tetszett, a felől semmi kétségem nem volt, hogy majd próbálkoznak. A helyiségben található egyetlen kis pricsre feltornáztam magam és fájós bordáimat tapogattam. A két vámpír még mindig engem nézett. Majd sarkon fordultak és magamra hagytak.
Akkor így is, úgyis de mostmár vége..Nem tudtam szabadulni a halál gondolatától. Nem örültem neki, de mostmár nem is féltem tőle. Igaz egyáltalán nem így képzeltem el, hanem úgy, hogy Jacobbal mindketten már hajlott hátú idős emberek leszünk, és több évtized boldog házasság után fog bekövetkezni. De úgy néz ki nekem nem ilyen lapokat osztottak. Ilyen jövőre csak a normális embereknek van lehetősége, nem Renesmee Cullen félvámpírnak. Mostmár csak abban bíztam, hogy pont olyan gyors lesz, mint Irina halála, amit apa emlékeiben láttam. Egy sikoly és már tűzben volt. A két vámpír hozzám se szólt, csak kimentek és visszarakták a helyére a vasajtót. Hallottam, hogy azért még ott maradnak őrt állni,engem is ilyen veszélyesnek tartanak tehát. A cellában égő fáklyát figyeltem, a lángok mozgását követtem a szememmel. Közben pedig, fényévnyire távolinak tűnő történelmi tanulmányaimon gondokoztam, sorra vettem azokat akikről tanultuk, hogy kivégezték. Boleyn Annánál ragadtam le végül, akit vérszomjas és hatalommániákus férje fejeztetett le, valószínűleg koholt vádakalapján. Itt is hasonló a helyzet, jutott eszembe, de itt még egy ál tárgyalást sem rendeztek, morfondíroztam rajta. Aztán Boleyn Anna képét egy számomra sokkal kellemesebb váltotta fel. Jacob arca.Felidéztem az összes közös emlékünket, egészen kiskoromtól. Vajon mikor halhatott meg? Talán mégiscsak vámpír harapás végzett vele, miután Emelinék kihoztak engem? Valószínű. Már egy hónap is eltelt azóta a harc óta, és egyszerűen nem találtam rá más magyarázatot, hogy miért nincs velem. Ha életben maradt volna, akkor még fél lábon, farkasként, mindenhogy a nyomomba szegődött volna. Tudtam, mivel nekem minden nap pokoli gyötrelemként telt el, hogy nem láthattam, és csak az önfegyelmem és az akaratom segített benne, hogy ne veszítsem el a józan eszemet. Mert ha engedem, hogy tudatosuljon bennem, hogy nincs velem, akkor annak egészen biztosan a téboly lett volna a vége. Tehát nincs más magyarázat Jacob távollétére, csak ez az egyetlen egy, a halál. Akkor jó..talán már csak órák kérdése és viszont láthatom. A fáklya továbbra is égett a cellámban, hallottam, hogy kint cserélődnek a vámpírok, de nem jött értem senki. Magzatpózba összehúztam magam a priccsen és most a mennyezetről lehulló vízcseppeket figyeltem, majd ezt követték a penészfoltok a falakon…végül nem maradt semmi amit jobban megfigyelhettem volna. És az idő csak telt. Azt hittem, hogy minél előbb végezni akarnak velem, és nem akarnak olyan dolgokkal foglalkozni mint fogva tartás. Őszintén szólva én is jobban örültem volna neki, ha egyből kivégeznek és nem kell előtte még ennyit várakoznom..Jobb híján most emlékeket kutattam a fejemben, nem a magamét, hanem másokét akik hajlandóak voltak velem megosztani, és rájuk gondoltam. Az órák pedig egymás után teltek és semmi de semmi nem történt. Valamennyit tudtam aludni, de a gyomrom korgása és a szájszárazság ébresztett fel. Éhes voltam…Mindkét értelemben. Természetesen fogvatartóimat egy csöppet sem érdekelte, hogy mi lehet velem így továbbra is a priccsemen ücsörögtem és néztem az ajtó alatt lévő apró réseken betévedő bogarakat. És ez így ment, nem is tudom meddig, az időérzékem teljesen elveszett. Már olyan szinten gyötört az éhség, hogy állni is alig tudtam. Naphosszat feküdtem és bámultam a plafont, vagy még azt sem…a semmit..Néztem, de már nem láttam semmit. Gondolatban kalapot emeltem Jane előtt, ha szadizmust díjaznák, hát ő biztos első helyezett lenne. Egyik nap telt a másik után…észre vettem, hogy a gyengeség és az alultápláltság már kezd az erőmre is kihatni, eddig hallottam a testőrök gondolatait, igaz nem volt nekik sok..De mostmár az sem ment, és szinte már semmire nem tudtam figyelni. Az utóbbi időben pedig keserédes látomások gyötörtek. Rendszerint feküdtem és lepergett a szemem előtt az életem. Pontosabban az az életem, ami lehetett volna, ha nincs a Volturi és Leah, ha Carlislenak sikerül befejeznie a kutatásait és én is ember lettem volna. Időm az volt bőven, így a gyomrom rendszeres összerándulását figyelmen kívül hagyva, lépésről lépésre alkottam meg a soha meg nem valósult jövőmet. Előszört azt, ahogy szépen lassan elvesznek a képességeim és életemben először nem érzek vérszomjat. Majd pedig az esküvőt. Fájdalmas lassúsággal terveztem meg itt is mindent. Hogy hol tartottuk volna, ki milyen ruhát viselt volna, a menyasszonyi ruhám, hogy nézett volna ki, apa miként vezetett volna az oltár elé és magam előtt láttam, hogy Jacob milyen sugárzó tekintettel vette volna át a kezemet apától. Az esküvő után pedig az ünnepség, ahogy minden barátunk és rokunk minket ünnepelt volna, farkasok és vámpírok békességben együtt. Az ünnepség után pedig persze a nászéjszaka…Majd ezután jöttek volna az egyetemi éveim, ahol minden szünetben Jacobhoz és nagyapához utazhattam volna haza Forksba, vagy épp Jacobbal mentünk volna anyáékhoz. Egyetem után pedig Forksban folytatódott volna a házasságunk, rengeteg gyerekkel. Jacobnak sem kellett volna tovább farkasnak lennie, és én is el kezdtem volna öregedni. Együtt neveltük volna a gyerekeinket. Az álmodozásból a szomjúság zökkentett ki. Az emberi éhségnél is erősebben kezdte marni a belsőmet. Próbáltam további emlékezéssel, és légvárak építésével terelni a gondolataimat, de nem igazán sikerült. Olyan érzés volt, mintha mérget ittam volna, ami nem megölni akar, hanem kínozni. És nem változott a helyzet, őrség cserén kívül semmi nem történt, úgy nézett ki, hogy Heidiék örömüket lelik benne, ha még a kivégzésem előtt alaposan megkínoznak. Hiszen tudniuk kell, hogy a vámpírokhoz hasonlóan engem sem öl meg ha nem eszek..De a fájdalom, az valami kegyetlen volt, és napról napra erősödött. Lassan kezdtem elveszíteni az emberi részemet. Az erőteljes szomjúság miatt már csak olyan képeket láttam magam előtt, hogy hogyan tépnék szét darabokra embereket, és hogyan ölném meg egyiket a másik után. Az emberi részem hevesen tiltakozott ez ellen, de a tudatos lény bennem már alig élt, átvette helyét a szörny, a vérszívó. Ami csak ölni, zabálni akart és nem érdekelte, hogy a kielégülése hány ártatlan ember életébe kerülhet. Undorodtam magamtól, de nem tudtam ez ellen mit tenni. Ezek a képek úgy kúsztak be a fejembe mintha valami alattomos lidércnyomás. Sem álmomban sem ébren nem tudtam szabadulni tőlük. Nem tudom, hogy ez volt-e a célja Janeéknek, de én már az őrület szélén álltam. Egy ugyanilyen fájdalmas napon hallottam meg először az első hangot a fejemben ami elterelte a szomjúságomról és a rémképekről a figyelmemet. A bátortalan hang, vagyis inkább gondolat nagyon
messziről jött, távoli volt és alig hallható.
- Nessie!Ott vagy valahol? Hallasz?- hirtelen felpattantam, de neki kellett támaszkodnom a falnak, mert a gyors mozdulattól megszédültem. Nem válaszoltam rögtön, vártam, hogy hátha újra hallom ezt a hangot. Lehetetlennek tűnt, hogy kintről valaki kapcsolatba tudjon velem lépni, méterekkel a föld alatt lehettem és több száz vámpírral körülöttem kész csoda volt, hogy apa meghallotta a gondolataimat. Néma csönd volt, már kezdtem azt hinni, hogy az őrület újabb jelei mutatkoznak csak meg rajtam, mikor ismét meghallottam apát a fejemben.
-Nessie kicsim, ha hallassz kérlek válaszolj!
-Hallak apa! Ugyanott vagyok ahol ti voltatok- feleltem neki azonnal. Szomjaztam minden egyes szavát. Talán van remény?Mégis ki tudnak hozni?
- Hála Istennek. Tudtuk, hogy nem haltál meg, de rengetegen vannak a városban vámpírok és
bármennyire is koncentráltam nem tudtam meghatározni hogy merre lehetsz.
- Kihoztok? Ugye kihoztok?- kérdeztem kétségbeesetten.
- Azon vagyunk kislányom. Tarts ki..Nem mondhatok most többet, mert mindjárt mennem kell, azt hiszem, testőrök vannak idefent és kiszúrtak. De még néhány nap és kiviszünk onnan ígérem.
- Rendben,kibírom. Vigyázzatok magatokra!
- Te is Nessie, tényleg mennem kell.- és ennyi volt. Már nem hallottam apát. De ha tényleg igaz amit mondott, és miért ne lenne igaz, akkor már csak néhány nap és kihoznak innen. Érdekelt volna, hogy hogyan tervezik, de mindenesetre nekem most a végkimenetel is elég lett volna. Csüggedten rogytam vissza a pricsre. Nem tudtam, hogy jó volt-e hallani apát vagy sem. Abból a szempontból igen, hogy néhány percig nem a szomjúság és a beteges gondolatok voltak a fejemben. Viszont az elmúlt néhány napban már viszonylag beletörődtem a sorsomba, hogy ki fognak végezni..de most megint felcsillant a remény, hogy életben maradhatok és a családommal lehetek. Bár ekkor egy másik jövőkép furakodott be a fejembe. Egy élet Jacob nélkül. Az az élet amiről a kezdetek kezdetén beszéltünk, és nem akartam. Akkor inkább már a kivégzés, mint a félvámpírként a rám váró örökké valóság. A gondolattól kirázott a hideg is. Aztán apa hangja után újabb váratlan dolog történt. Váratlan és olyan dolog ami eldöntötte a dolgok kimenetelét. Legalább apáék nem fogják megint kockára tenni az életüket. Mert biztos voltam benne, hogy amint halott leszek, első dolguk lesz szólni a Culleneknek.
Feltárult az ajtó, és most másik két tagbaszakadt testőrrel találtam szembe magam. Ők sem szóltak hozzám, csak a karomnál fogva kirántottak a cellából és vezetni kezdtek.Nem volt nehéz engem vezetni, tekintve, hogy már csak csontváz voltam, koszos ruháim csak rongyként lötyögtek rajtam. A könyökömnél és a térdemnél hegyesen meredtek előre a csontok, és éreztem, hogy régen ovális arcom már beesetté és halálfej szerűvé vált. A két testőr vasmarka erősen tartott, mivel nem sok erő volt már bennem. Így vezettek folyosóról folyosóra és szerintem egyre inkább a föld mélye felé. A csatorna elkanyarodott jobbra, majd pedig egy lépcsősor következett. Minden nyirkos volt és hűvös és csak fáklyák világítottak. Próbáltam volna megjegyezni az útvonalat, hogy hogyan haladunk, de képtelenség volt. Ez az egész rendszer olyan volt, mint egy labirintus. A folyosók folyton kanyarogtak, és rengeteg mellékág mellett is elhaladtunk. Úgy saccoltam, hogy már jóval a föld alatt lehetünk, de meglepetésemre világosodni kezdett. Az újabb folyosó végén láttam meg, hogy miért. Hatalmas kovácsolt vas kapu volt, aminek egyik szárnya nyitva volt. Bevezettek rajta. Amit itt láttam, már korántsem volt olyan mint egy csatorna. Sokkal inkább egy trónterem és egy múzeum keverékére emlékeztetett. Ovális helyiségbe értünk, amit mindenhol neoncsövek világítottak meg. A benne lévő rengeteg vámpír pedig még csak fokozta a hatást..A falakat mindenhol világossárga márvány borította, míg a padlót fehér. A falak mentén pedig hatalmas festmények voltak. Az ovális terem közepén pedig székek álltak, valamivel magasabban, mint a talajszint.Nem sok szék volt,..és nem is pontosan voltak elhelyezve. De azt azért kihangsúlyozták, hogy akik itt ülnek, azok a többiek felett állnak. Gúnyos mosolyra húzódott a szám, tehát Janek New Yorkban a kiskirályok és ki is mutatják. Megértettem, hogy miért voltak olyan nagyra magukkal. A székekben nem ült senki..De mikor meghallották a lépteinket, minden fej felénk, felém fordult. Rengeteg dühösen villanó vörös szempár meredt rám. Majd pedig megjelentek, szintén testőrök kiséretében. Jane és Heidi. Dimitrijt is kerestem, de most csak a két grácia volt jelen. Díszes ruhában és felemelt fővel vonultak végig. Éreztem a jelenlévőkön a félelmet, mindegyik vámpír kutya módjára meghunyászkodott, és összehúzta magát, amint megjelentek. Mind a ketten oda vonultak egy egy székhez majd leültek. Heidi intett a fejével a testőröknek, akik szinte a lábaik elé dobtak. Ez most jóval erősebb volt, mint mikor a cellába tettek be, és mire feltérdeltem, éreztem a sós vér ízét a számban.Annyi erőm már nem volt, hogy a saját lábamon álljak. Így kénytelen voltam térdelve szembe nézni velük, ami cseppett sem tetszett, de nem tudtam mit tenni. A vér közben továbbra is erőteljesen szivárgott a számból. Nem kellett hátrafordulnom, így is éreztem a nyugtalan mocorgást a hátam mögött. Biztos voltak néhányan akik szomjasak voltak. Az ideges fészkelődés nem hagyott alább, csak mikor Jane kiáltott rájuk.
- Elég legyen. Kihallgatáson vagyunk, nem kivégzésen…egyelőre.Aki szomjas az azonnal hagyja el a termet, vagy pedig maradjon nyugton.- hangját még sokáig lehetett hallani, ahogy a vízhang megismételte. Majd vörös szemeit rám emelte, de nem éreztem fájdalmat. Nem alkalmazta az erejét, nyilván későbbre tartogatja, gondoltam. Heidi úgy meredt rám, ibolya szín szemeivel, mintha valami undorító féreg lennék.
- Tehát- kezdett bele Jane mosolyogva.- Azért vagyunk itt, mert sikerült kézre kerítenünk egy fajárulót. Hangos éljenzésre, vagy legalábbis zúgolódásra számítottam,mint a filmekben..de itt síri csend volt.
- Ez a félvér, itt előttem…nem tisztelte a törvényeinket, házasságra, és korcsok létrehozására készült egy kutyával,ezzel is veszélyeztetve fajunkat, valamint féltve őrzött titkunkat. Majd pedig figyelmeztetéseink ellenére is kitartott mellette. Ezenkívül, továbbá azzal is vádoljuk, hogy körmönfont módszereivel az egyik igen hűséges tagunkat ellenünk fordította. – diadalittasan nézett körbe a termen. Mostmár én is óvatosan hátrapillantottam, a vámpírok helyeslően bólogattak. Akkor ők az esküdtszék.
- Van esetleg valami mondani valód?- fordult felém nyájasan Jane. Akkor persze nem volt ilyen mikor Los Angelesben kapott el.
- Igen van.- szólaltam meg hangosan.- Először is, mi nem készültünk semmilyen titkot elárulni,
másodszor, nem tudhatja senki, hogy milyen utódaim lettek volna így nem lehet azt sem kijelenteni, hogy veszélyesek lettek volna. Aztán pedig én semmi törvénytelent, vagy trükköt nem követtem el, mikor Aidennel összebarátkoztam, önszántából fordult ellenetek. És még valami..mennyire szabályos tárgyalás ez? Nem kéne Aronak, Caiusnak és Marcusnak is itt lennie és nekik vezetni ezt?- tisztában voltam vele, hogy mostmár minden amit mondok, teljesen hiábavaló, de nem akartam úgy meghalni, hogy nem mondtam el az igazságot. Jane hosszú vörös köpenye zsebéből csak elővett egy összetekert pergament és az orrom alá dugta. Felhatalmazás volt, mind a három Volturi vezető aláírásával. Nem volt több ellenvetésem.De még eszembe jutott valami amit feltétlen meg kellett tudnom.
- Na és mi lett Leahval? Megkapta busás jutalmát a kutya amiért árulkodott?- még mindig nem értettem, hogy hogy nem ölték meg őt az első pillanatban, miért adtak hitelt a szavainak, és miért a Denali klánra kenték a dolgot? Jane bosszúsan rámmeredt, pengevékonyra préselődtek az ajkai, de hallottam a gondolatait a fejében, hogy ennyit még megtesz értem. Kielégíti a kiváncsiságomat, majd pedig elküld meghalni.
- Arra a szukára gondolsz? Nos, érdekesnek találtuk amit mondott és nem láttuk, hogy mi oka lenne rá, hogy hazudjon. Ezért beszéltünk vele. Hogy miért kevertük bele a Denalikat? Puszta előrelátásból.- dühösen felmordultam, méghogy előre látás.
- Elég nagy munka volt azt is kideríteni, hogy tényleg jól informált volt-e a nő, nem hiányzott még, hogy egy vámpír vérfarkas háború után is menjünk takarítani. Ismerjük Carlislet, tudtuk, hogy végezni semmi képp se végezne a Denalikkal, ahhoz túlságosan jó lelkű, inkább velünk foglalkozna. Így ezért döntöttünk mellettük. Kevesebb munka..Ennyi az egész.- mosolyodott el gonoszan. Kedvem lett volna szemen köpni, de csak elfordítottam róla a tekintetemet.
- Aztán mikor már nálunk volt Edward és Alice, tudtuk, hogy idejössz. Nem volt többé szükség a nőre, amúgy is kissé zavarodott volt. Elhívtuk ide, majd pedig végeztünk vele.- nem tudtam megállni, megint ránéztem.
- Megöltétek?- Jane csak kurtán bólintott. Egyszerre éreztem szánalmat és örömöt Leah miatt, furcsa egyveleg volt. Janet most Heidi váltotta fel. Felállt és csillogó szemekkel nézett a vámpírokra.
- Mindent elmondtunk. Szavazzatok hát…ki mondja azt, hogy bűnös?- meg sem kellett volna fordulnom, úgyis tudtam, hogy mi lesz az eredmény. Kivétel nélkül minden kéz a magasba lendült. Heidi elégedetten mosolygott.
- Akkor ezt is elintéztük. Vigye a vesztőhelyre- intett az egyik testőrnek Heidi. A fekete csuklyába burkolózó alak mellém lépett, és durván belémrúgott, de mivel nem tudtam felállni megismételte. Ez már sok volt a legyengült testemnek, a kemény rúgások miatt majdnem elvesztettem az eszméletemet.Heidi idegesen felszisszent.
- Idióta. Magánál kell lennie mikor kivégezzük! Takarodj.Te, te vidd oda…de kapd fel, nem tud menni.- szólt Heidi a másik testőrnek. Én már nem voltam teljesen a tudatomnál, minden zajt és hangot távolról hallottam. Még a másik testőr döngő lépteit is. A két kéz felemelt, de meglepően gyengéden ért hozzám. De mihelyst kikerültünk a vámpírok gyűrűjéből, éreztem, hogy itt valami nincs rendjén. Aki a karjában vitt, kesztyűt viselt, és noha vámpír illata volt a teste meglepően kellemes meleget árasztott, nem olyan erősen mint a farkasokét, olyan hőmérséklete volt mint egy halandónak. Csak nem egy ember? De nincs is olyan ember ismerősöm aki eljönne a Volturihoz, hogy kimentsen innen. Futott át az agyamon hirtelen. Lassan kinyitottam a szememet, minden homályos volt. Egy pici szűk folyosón haladtunk amin már ablakok is voltak itt voltak itt ott. Majd az egyik kanyarban lehullott a testőr fejéről a fekete köpeny csukjálya és én meglepetésemben felsikítottam volna, de befogta a számat.